Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.
Kategória: Szerzők
-
Weöres Sándor: A teljesség felé – Tíz lépcső
-
Fodor Ákos: Válasz a jótündérnek
Mindent kaptam már,
csak vagyont és halált nem.
(– A sorrend fontos!) -
Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem sírtál.Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik háta lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
hegyormodig hogy felérjen.Húzol engem Te fölfelé
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.
-
Várnai Zseni: Katonafiamnak!
Én magzatom, szép katonafiam,
szíve vérével ír neked anyád.
Mióta a császár kenyerét eszed,
vörösbe fordult itthon a világ.
Most készülünk a döntő, nagy csatára,
s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
ha ráuszítnak önnön véreidre:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
már lesi a munkás szolgahadat,
hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
várja az erőt mely életet ad,
most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
a termőföld lesz a mi lázadásunk:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
én sírok, ki méhemben hordtalak,
ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
hús a húsomból, vér a véremből,
hogy emelhetnél te akkor kezet,
ha én zokogom, sikoltom feléd:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
a reménységünk, mindenünk: az Élet!
Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
a te felzúdult bús rabszolgavéred;
borítson el a forradalmi mámor,
ha hömpölyög a lázadó sereg,
mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!Most még csak háborog az óceán,
s a kevély hajót már tépi, dobálja,
mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
ha úrrá lesz a tenger akarása!
Mi lesz, ha minden katonafiú
szülőanyjától kap egy levelet,
mely lázít, gyújt, vérbeborít:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!
-
Várnai Zseni: Ki a legszebb a világon?
Tündöklésem szép idején
nem néztem a tükörbe én,
két kisgyerek szemefénye
volt az arcom tükörképe
s szólt a szívem: — Édes lányom,
ki a legszebb a világon?
— Te vagy a legszebb, anyám,
hidd el nékem igazán!— Édes fiam mondd meg nékem:
ki a legszebb e vidéken?
— Édesanyám, Kedvesem,
nincs nálad szebb, senki sem! —Csillagtükrön néztem arcom,
mint egy tündérkirályasszony,
aki hol volt… hol nem volt…
de ez nagyon régen volt.Fiam elment messzeségbe,
nem nézhetek a szemébe
s másnak mondja: — Kedvesem,
nincs nálad szebb senki sem! …Kislányomból kisasszonyka,
csillagszeme rám ragyogja
mint egy fényes tükörkép:
— Szebb a jóság, mint a szép!Tó tükréhez megyek s kérdem:
ki a legszebb a vidéken?…
Tó tükrét a szél kavarja,
arcom girbegurba rajta …
— Hamis a tó! — Futok messze,
csorba tükör a kezembe,
csorba tükör felel nékem:
— Nem az vagy már, aki régen!Kedves, öreg Szülőanyám,
Te mondjad meg, de igazán,
elhervadtam, csúnya vagyok?
Édesanyám szeme ragyog:
— Hidd el nékem édes lányom,
te vagy legszebb a világon…S ahogy szólott, könnye fénylett,
arcom benne tündérszép lett.
-
Várnai Zseni: Békét akar már minden ember!
Ha százszor mondtad, mondd ezerszer,
szívvel és tiszta értelemmel,
kiáltsd világgá szép szavakkal,
avagy viharzó indulattal,
ne félj, hogy hangod, mint a szellő,
oly könnyű és oly légbe lengő,
vagy, mint csöpp víz az óceánban,
elenyészik a nagy világban!Igen, csupán csak ennyi volna,
hangod, ha egymagában szólna,
de milliókkal egybeforrva,
szíved a föld szavát dobogja;
Ha százszor mondtad, mondd ezerszer:
Békét akar minden ember!Beszélj a fák, füvek nevében,
kutyád is fél, reszket az éjben,
búvik a vad, mert ő is érzi,
hogy a halál szele kisérti,
a néma halak sem feledték,
testvéreik iszonyú vesztét,
mikor méreggé vált a tenger…
S ki tette ezt? Az ember, ember!De te, aki a békét véded,
a kövekért is mondj beszédet,
és milliókkal egybeforrva
szíved legyen a lét motorja…
S ha százszor mondtad, mondd ezerszer
Békét akar most minden ember!Te, minden földrész minden népe,
magad légy önmagad reménye,
tiéd a lét s nemlét hatalma;
Emberiség, vigyázz magadra!
Emberiség! E szóban érzed
talán a nagy testvériséget?!
Emberiség, ez azt jelenti:
tanuljuk meg egymást szeretni…Kezünk most már gyufát se gyújtson,
nehogy a világ lángragyúljon,
mert mindenütt atom, s atom van,
s elveszünk, az atom, ha robban…
EMBERISÉG, MONDD SZÁZEZERSZER :
BÉKÉT AKAR MOST MINDEN EMBER!!!
-
Áprily Lajos: Carpe diem…
Most értelek meg, réges-régi szó.
Más így nem érthet, csak a búcsuzó,
ki kedves arcokat lát s nyugtalan,
mert tudja, hogy már nem sok napja van.Carpe diem… Jöjj, drága napsugár.
Legyen minden napom aranypohár,
aranypohárban aszubor legyen,
mely fenn termett a hervadó hegyen,
olyan bor, melynek alján nincs salak,
olyan bor, melytől pezsdül az öröm,
hogy mondhassam, ha csendes óra jön
s napomnak esti számadása vár:
öregség kincse, szép aranypohár,
ma végső cseppedig kiittalak.
-
Dsida Jenő: Öregek leszünk
1931
Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát –
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon…
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon.
-
Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz!
Eredj, ha tudsz…
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.
A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.
Míg a keservek lőporához ér
És akkor…!!!Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
-
József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat…)
(IME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT…)
Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
