Kategória: Szerzők

  • Hajnal Anna: Tegnap anyám előtt dicsértelek

    Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
    Hogy ne mondjam el egyszer legalább,
    Hogy néma nevetésed mily varázs,
    Mint tüzes pipacs, virágzó varázs,
    Hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
    Ha a szürke, tompa napból már elég,
    S az alkony minden tündérit ígér,
    Mi emberszívbe, s éjszakába fér.

    Leírtam homlokod, melyet a gond
    – sötét – uszályával bevont,
    mely alól örökké borult szemek
    mint messze felhőkből tekintenek,
    elérhetetlen, bármily közel,
    a lélek lelket, jaj mikor ölel?
    És elfordultam, ne lássa anyám,
    Hogy könny pereg szememből könny után.

    Elmondtam, milyen magas termeted,
    lábujjra állva vállig érhetek,
    s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
    hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
    hogy mindig új vagy, idegen és más,
    elporzó hullám, örök változás?
    nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
    ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
    az ölelés vagy, élő és örök,
    az első mozgás, amelyből a körök
    indulnak s visszatérnek szüntelen,
    lelkünk egymásban sohasem pihen?

    És felriadtam –, régen hallgatok,
    Anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
    S zavartan mondtam: anyám, a kezét
    Ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
    – és hirtelen elállt lélegzetem,
    kezed éreztem hűlő szívemen,
    és elfutottam, hadd legyek magam,
    egyedül tiéd és zavartalan…

    …most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
    szivárványosak mind a nappalok,
    hársillatúak mind az éjszakák,
    s téged virágzanak künn a fák,
    ezüstpárában, álmodó hegyek,
    tündéri folyók feléd lejtenek,
    melyek fölé az ámult ifjú hold
    aranyló arca szomjasan hajolt,
    s úgy csókolja a vizeket a fény,
    ahogy emlékeimben téged én.

  • Nagy Gáspár: Te Istenre bíztad

    Tudd meg hát, József Attila,
    neved hibátlanul áll ott
    sírod fölött, ez lett a sorsod sorsa,
    s már bűntelenül örökre a tiéd,
    mint ama megtöretett kenyér,
    mint szánkban az ostya,
    mint két fiú-testvér,
    legyen a neved is áldott,
    ahányszor csak kiejtem e két szót,
    József és Attila,
    mindig arra gondolok:
    legvégül te Istenre bíztad a világot,
    s nem akad majd halandó,
    bűnös és bűntelen,
    és költő sem igen,
    aki pontosan értené,
    miért is volt a ritka kegyelem,
    hogy az a két nagy dióbarna szem
    e földi pokolból már a Mennybe látott…

    és ne hidd, hogy ezért
    a tagadva-vallott Istenért,
    a sóvárgón kereső,
    hatalmas fohászokért
    már megbocsátottak neked,
    hiába maradtál szívedben
    ártatlan gyerek,
    mindegyre csak borzasztó
    bűneid fölött tűnődnek: milyen
    szertelenül csapódtál ide meg oda,
    még a vonat alá is!
    te szeretetért kuncsorgó,
    örök izgága, kellemetlen fráter…

    …én holtig elsakkozgatnék veled
    egy állomási restiben,
    ahol az összes játszmát te nyered…
    Attila, nagyon sietek,
    várj meg!

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Kerested / megtaláltad…

    egy amorgoszi lap Széki Patka Lászlónak

    A szigeteket bizton kiemelted
    a Tenger titka egyenletéből
    két sziget – két ember
    az egyik nő a másik férfi
    s állnak a táblánál jók és rosszak
    ám a művelet véglegességét
    befejezettségét egyikük sem érti…

    a nő talán érzi de ez most kevés
    amikor a Tenger a Tenger a Tenger
    monoton ragaszkodása enyhül
    hullámai tört-zöld-kék-szürke lovak
    korbácsos hajtókkal fölvonulnak itt
    ahol már a téli part csak sivár föveny
    a forró fehér tegnap még szinte lávázó
    homok most fagyottan pereg a talp alá

    a boldog nagy könnyek legszebb ideje
    elkövetkezik egy szigeten
    azoknak akik már megtalálták végső
    biztos öblüket – ahol gyöngy és korall
    növekszik épül s dacol idővel korral…

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Ima

    Ima az, ami
    templomi csöndben,
    a lehunyt szemek mögöttiben
    megtörténik –
    és ima az, ami
    mögött látszik a mécs örök fénye
    és hallszik egyetlen orgonahang,
    nem innen, hanem onnan.

    Ami ima, az
    már az elejétől a végéig
    megfordítva is ugyanaz marad,
    ugyanannak szóló szó –
    és ami ima, az
    mégis váratlanul nyílik ki
    ég és föld határán,
    akár egy szirmos ejtőernyő.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Egy alul is múlhatatlan polgár felülmúlhatatlan sírfelirata

    Mert egyszer mindenkire sor kerül,
    Lám, így végződik életünk balul…
    És színről színre minden kiderül,
    Ha majd a föld felül… és én alul.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Így lesz majd

    Vakká kövezett értelem
    világtalan s elégtelen…
    nem lát nem érez semmi bajt
    hát vakon-bízón vesztébe hajt.

    Mint itt ez a dőlő pajtafal
    csalános támasztékaival
    már nem is gondol velem
    ha mindig későn érkezem.

    A ház még állna valahogy
    bár udvarát fölveri a gyom
    fűben fuldokló vén szilvafák
    áhítják a széna illatát.

    Egyszer úgyis mindent lekaszál
    az első és utolsó kaszás…
    így lesz majd és nem kérded miért:
    lélekharang szól mindenkiért.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Öreg pap – tűnődő, esti imája

    Dr. N. L. hat évtizedes szolgálatára

    Terveid rengetegében, Uram
    már láttad az én egyetlen utam,
    láttad a fiatalban a roskadt öreget:
    Feléd vándorló lábnyomaimat.

    Láttad ifjú fényeimben az árnyakat,
    ha szembejöttek párban az úton,
    el ne vakuljak, hát küldtél elém
    mély börtön-kátyukat, ezt is tudom.

    De adtál óvni szétszórt nyájat is,
    kiknek szolgáló pásztora lehettem,
    ha erőm már éppen megfogyatkozott,
    a Lélek épített falakat helyettem.

    Kezem és lábam gyakran megremeg,
    olykor látnom és szólnom is nehéz,
    de az út szívemben mindig egyenes,
    hiszen mágnesként vezet az a kéz:

    a Te kezed – és akaratod gyémánt
    csöndjében hozzád tart estéli utam,
    mit fáradt lelkemmel már némán
    látok is bölcs terveid szerint, Uram.

    (2000. június 18.)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: A kincsről, ami van

    A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának

    Hajnali szép dallamba zárt,
    szívnyi szelencébe csukott,
    föld mélyébe titkon rejtett,
    oszthatatlan közös kincsünk.
    Hogyha elvész, nemzet vész el,
    s hangtalanná foszlik minden,
    még a sírás szabadságát
    is tagadják… azt kell hinnem,
    amit látnak vak szemekkel,
    honnan a könny előgördül.

    Mért titkolja ez az ország,
    gyász vagy remény van-e fölül?
    Jó volna, ha véget érne
    egyszer ez a szörnyű álság,
    s jönnének bátor fiai
    hűségükkel, hogy megváltsák!

    Árva dallam… lányka-hangon
    s belénk költözik a lélek,
    déli harang brongásával
    szól a kórus: élek, élek!
    Fűszál hegyéről a harmat
    gyöngyét ajánlja az Égnek,
    mekkora kincs, mikor ének
    üzenhet a Mindenségnek!

    (Írtam a 2000. év első napjaiban)

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Óda-bevallások idején

    Be kell avassalak titkaimba!

    Első titok:
    szerettelek.

    Második titok:
    mást is szerettem.

    Harmadik titok:
    újra csak téged szeretlek.

    Negyedik titok:
    mást nem tudok szeretni.

    Ötödik titok:
    csak magamat tudtam szeretni.

    Hatodik titok:
    kezdettől rosszul szerettelek.

    Hetedik titok:
    másokat is rosszul szerettem.

    Nyolcadik titok:
    magamra maradtam.

    Kilencedik titok:
    de csöppet sem vagyok
    szeretetre méltó.

    Tizedik titok:
    magányban gyakorlom
    eszeveszett öngyűlöletemet.

    Tizenegyedik titok:
    néha azt hiszem
    hogy ő nem gyűlöl.

    Tizenkettedik titok:
    sőt egyre jobban szeret.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nagy Gáspár: Az élet legvadabb bozótosából

    (a Túlélők dicsérete)

    Elfogyott volna már a vérdíj?
    Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
    Talán hirtelen kasszát csináltak?
    S hova tűntek a nagy nyári
    média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
    Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
    Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
    amivel azonnal ölni lehetne?
    Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
    jó szokás szerint az „élve vagy halva!” üzenetét?

    És a lassan ölő mérgek?
    Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?
    Ki lehet bírni mindent.
    Ki lehetett!
    Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
    rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyuk suhogását is?
    Bizony, ki lehet bírni azt is.
    Figyelemmel és fegyelemmel.

    Mert az élet legvadabb bozótosából
    ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
    versek
    ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
    és sétálnak mindig fölfelé,
    a halálos vágták után, halálos fáradtságban
    a szívrengéses nappalok után,
    sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
    hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
    és a folyóban fuldokló hidat,
    a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
    és lássák csak Balassi üszök-porondját,
    ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
    a tornyokig, a kupoláig.
    S már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
    úsztatja magát az estéli folyó
    kivilágított kottasorán.

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia