Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.
Forrás: MEK
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
fura kérdés, hogy mire vittem.
Dudorászva, néha morogva
láboltam a sárba, homokba,
nekidőltem, kőre ha leltem,
le-legördült – visszacipeltem
azonos rámpán Sziszüphosszal.
E napig még győztem a szusszal.
Mocorogván – csont a fasírtban –
ha időm volt, verseket írtam,
kalapáltam meg szegecseltem,
ezer évekig elpepecseltem:
ne csak itt-ott gyéren a nagyja,
de legyen mind jól kifaragva.
Ma, ha mélán hátrahunyorgok,
feketébbnek látom a dolgot.
Maradandó? Tán ha tucatnyi.
Ha-ha! Kedvem volna kacagni.
Amiképp torlódtak az évek,
úgy szaporodtak a töredékek.
Ez az egy is, bárha vitézül
cihelődik, el sose készül:
nekifogtam húsz kerek éve,
s lőn újra meg újra letéve,
belekaptam, majd odahagytam,
kuka lap-topként le-lefagytam,
(kire rákapcsolva az áram,
s vakon ümmög egyre magában).
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
araszolgatok csak a ringben.
Csuda tán, ha letépve az ingem?
Csupa bunda a meccs ma szerintem.
Köreinket rójuk e hajszán –
beidéző lap, TA-TA-TAJ-szám,
jogosítvány, csekk meg adatlap,
árcédula, számla, bizonylat,
bankkártya, személyigazolvány –
zsebeim végleg ha kigazolnám,
leshetnék holmi Csepű Palkók,
hova tűnt rólam a vonalkód!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
nini – fürkészem – hova lettem?
S hol a tűz, a hajdani, büszke?
Feketéllik szerte az üszke.
A malom még jár – csikorogva,
de a molnár rest a dologra,
s noha úgy tesz, mint aki őröl,
az a lángliszt nem fut a kőről,
– nono! mintha búza se volna? –
csak a kőpor hull meg a korpa,
nosza, láss neki, szedd a csuporba,
vagy az irhád vidd a pokolba!
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
sok az árnyék. Félrelegyintem –
s a tekintet újra meg újra
beletéved az éj-alagútba.
Vénülve mogorva az ember.
Süt a nap, s örvendeni nem mer
sikerét is éli kudarcként.
Sötétre avul az önarckép.
Fogy a fény. Meg túl sok a cécó.
Várjuk, mire fut ki a végszó.
Veres alkony száll le a házra,
de az üdvösség elodázva.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
kusza bajszom megpederintem.
Fanyarul kanyarulnak a strófák.
Hova, meddig tart e valóság?
Megy-e még a parázzsal a játék,
ha a hév vas a markodon átég?
S: mit visz a múlt? Mit hoz a holnap?
Magamért, jaj, mást ne okoljak!
Hisz tudom én, nincs olyan angyal,
aki megbékítne magammal.
Ha megérem, tán vigaszágon
e veremből felvisz az álom.
Hetvenen túl, nyolcvanon innen
ami volt s van, körbetekintem.
Favirág hull, szirma lehamvad,
de kikelnek alatta a magvak
növekedve és sokasodva.
Ne siess hát. Várj a sorodra,
s vélt sebeid már ne vakarjad.
Cseperednek a kicsi sarjak,
s ni: a gólyák hogy kelepelnek!
Hol a társad? Itt van: öleld meg,
s a rigóknak lesd ki a röptét,
ha csak estig tart az öröklé.
Forrás: MEK
Fordulj be csöndesen s feledd el, ami bántott,
A kaján arcokat, a keserű világot!
Fordulj be csöndesen s gondolj egy nyári éjre,
Mely tisztán ott ragyog lelked mély tükrébe.
Fordulj be csöndesen és légy tizenhat éves,
És légy szép, fiatal, halálos vággyal ékes!
És ártatlan, szabad, ki azt hiszi, merengvén,
Hogy ifjú elmúlás vár rá egy boldog estén.
Fordulj be csöndesen és tudd feledni szépen
A rút, unt életet a halál tükrében.
Forrás: MEK – Juhász Gyula összes versei
Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül…
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmúlásról?… Ismerem e dalt…
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!…
Virágot dermesztő, novemberi szellő,
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmúlt, ami vissza nem jő,
Sírjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!…
Elmúlás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szívem,
Dacolni a múlttal – ugye, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen…
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!…
Forrás: MEK – Ady Endre összes versei
Az ólak véres melegében
ki mer olvasni?
És ki mer
a lemenő nap szálkamezejében,
az ég dagálya és
a föld apálya idején
útrakelni, akárhová?
Ki mer
csukott szemmel megállani
ama mélyponton,
ott, ahol
mindig akad egy utolsó legyintés,
háztető,
gyönyörű arc, vagy akár
egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?
Ki tud
nyugodt szívvel belesimúlni
az álomba, mely túlcsap a gyerekkor
keservein s a tengert
marék vízként arcához emeli?
Forrás: MEK – Pilinszky János válogatott versei
A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei
Undoknak mondott
szárnyvasúti poloska
férjhez menne
disznótorosra.
Feleséget keres komoly
szándékú moly.
Szekrény van.
Kis testi fogyatékos,
önhibáján kívül –
középen elvált giliszta,
hozzáillő házasfelet
keres.
Fábaszorult féreg
társaság hiányában
ezúton keres férjet.
Harkályok kíméljenek!
Éjjeli pillangó
megismerkedne.
…Mindegy!…
Péknél szabadult
csótány
elhelyezkedne
babapiskótán.
Felvesz kifutónak
bábokat és gubókat
Álca-szövetkezet.
Iszappakolást vállalok.
Balatonaliga.
Kaszkadőrnek menne
bátor mozibolha.
Lyukas alsókba is
beugorna.
Korai cseresznyémet
elcserélném ropogósra.
Pondró. Utolsó posta.
Esetleg ráfizetek…
Vakolatban falbérleti
lakást keres kisigényű
nyű.
Eladó kápé –
szép fás karalábé.
Férgespuszta.
Kombinált háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.
Új traktort cserélne
ökrös szekérre
bögöly.
Kullancs terepjárót
venne,
bőrülésbe is
belemenne.
Iskolába járna
hátrányos helyzetű
fejtetű.
Angolórákat ad
Rockfortba végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac.
Tánccsoportnak is
alkalmas százlábú
irtó siker ellenére fellép.
Férjhez menne
kimondottan csapnivaló
szúnyog.
Csípőben telt… volt.
Gyászolják lárvái.
Forrás: MEK – Szamárfül
Zebra
Egy tévedés áldozata vagyok.
Az elefánt átkelt rajtam gyalog.
Seregély
Elhunytam, mert az idén
sörét nőtt a venyigén.
Szüretkor a puskák
rám szórták a mustját.
Hangya
Kinek járandója csak egy apró morzsa,
ne kapjon fel veknit, mert ez lesz a sorsa.
Nerc
Hogy lenyúztak, ó, én árva,
elvittek az operába!
Lógott ott még hód, nyest, menyét.
Ó, hogy utálom a zenét!
Gödény
Ha volna sírkövem, megtudnád belőle,
azért nincs, mert azt is elittam előre.
Egy sáska a hadból
Vajon én nyugszom itt, vagy egy másik sáska?
… Várnom kell az esti névsorolvasásra.
Vakondok
Feltemettek. Azt se tudom, kicsodák.
Most felülről szagolom az ibolyát.
Cerkóf
Azt hittem, hogy a kókusz még éretlen.
Tévedtem.
Hülye tyúk
Csábos voltam csitri jérce koromtól.
Az érckakas rám ugrott a toronyból.
Galamb
Dörgedelmes intelmemből tanulj, hogyha tudsz:
Az ágyúcső égnek mered, mégsem galambdúc.
Lajhár
Lustább voltam én, mint mások.
Pihengettem. De ez már sok!
Forrás: MEK – Szamárfül
A fertelmes kajla, kancsal vízikancát
ostromló csődörök szinte megrohanták.
– Hogy van ez? – kérdezte a bölcs alligátor –
hisz e némber tárlat a szépséghibákból.
Az ízlésetekkel bizonyára baj van,
mert ez torz példány az amúgy is rút fajban.
Szólt egy vén vizimén: – Tudd meg, barátocskám,
hol a rútság szabály, ott legszebb az ocsmány.
Forrás: MEK – Szamárfül
Egy karvastag
agancsú szarvasnak
megtetszett egy feltűnő
szépségű ünő.
De mert széplélek volt, önemésztő alkat,
úgy gondolta, egyelőre hallgat,
s majd egyszer szép hosszan
elbőgi szerelmét egy hősi eposzban.
Így nem a nyers erő, hanem a költészet
lesz az, amiért az ünő rá fölnézhet.
Itt követte el a hibát.
Írt szonettet, elégiát,
s a lánykérést elódázta.
Kínban égve, könnyben ázva
nagy költővé érett.
De csak fejdíszéért kapott aranyérmet.
Forrás: MEK – Szamárfül
