https://verskucko.com

Kategória: Szerzők

  • Heltai Jenő: Vallomás

    Mi ketten egymást meg nem értjük
    nagyon sajnálom, Asszonyom
    de ha nem kellek szeretőnek
    egyébre nem vállalkozom.

    Például arra, mit gyakorta
    szónoki hévvel mond Kegyed,
    hogy meggyötört szegény szívének
    legjobb barátja én legyek.

    Legjobb barát! Szavamra mondom
    megtisztelő egy hivatal
    de nem vagyok hozzá elég vén
    s ön aggasztóan fiatal.

    Ön csupa élet, csupa illat
    lángol, vakít, hevít, ragyog
    hát hogyne szomjaznám a csókját
    én, aki angyal nem vagyok?

    Olyan kevés amit kívánok…
    Ha osztozkodni restel is
    legyen a tisztelt lelke másé
    nekem elég a teste is.

    Legyen lelkének egy barátja
    kivel csevegni élvezet
    de ez az őrült, ez a mamlasz
    ez a barát nem én leszek.

    Legyen övé minden poézis
    és az enyém csak ami tény
    ő oldja meg a problémákat
    a ruháját viszont csak én.

    Hogy ez a hang szokatlan Önnek
    kétségbe kérem nem vonom
    de annak, hogy megértsük egymást
    csak egy a módja Asszonyom:

    Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
    rosszat is, jót is osztogat
    rosszabb erkölcsöket Kegyednek
    vagy nekem adjon jobbakat!

  • Heltai Jenő: Ezeregyéjszaka

    A szája duzzadó cseresznye
    A keble két kis aranyalma…
    (Mert végtelen Allah hatalma!)

    A haja szőke, puha szőnyeg,
    Lágy takaró a pihenőnek,
    Amilyet únott, lusta kézzel
    A hárem álmos asszonyai szőnek.

    Az arca, mint a fölkelő Hold
    Szelíd ezüstje,
    A bőre illatosabb, mint a tömjén
    Buja füstje,
    És két szemében két nyár-tűzü Nap van.
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És jósága kifogyhatatlan.)

    Karcsú cédrus-ág a karja…
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És minden úgy van, ahogy ő akarja!)

    Karcsú cédrus-ág tövében
    Kusza, kicsi fészek,
    Selyem-moha.
    Ha odanézek
    A szemem részeg,
    Költők, tudósok és vitézek
    Szebbet nem láttak még soha.

    Két kis, kerek cipó a térde,
    Egy tenyerembe beleférne,
    Helyesen mondja Abu Nuasz:
    „Meghalok érte!”

    Mint a hatalmas sivatag homokja,
    Mikor a Nap tüzelve beragyogja:
    Hasa fehéren izzó, síma, tiszta…
    E sivatagban vándorolni
    S nem térni többé soha vissza,
    Mily ünnep volna, mely örök vigasság!
    (Mert végtelen Allah hatalma,
    És az övé minden igazság.)

    És a csípője rózsaszín barackfa
    Mosolygó, gömbölyű gyümölcse.
    Megértőn nézi Sayk Abu-al-Laisz
    A bölcsek bölcse,
    De már kezével lágyan simogatja
    Abu Nuasz, a dalok atyja,
    Míg Abu Manzur, a koldus arab
    Él a senki jogával,
    És villogó, éles, fehér fogával
    Jókedvűen beleharap…

  • Áprily Lajos: Szeptemberi ég

    Ó, szilvát s szőlőfürtöt érlelő,
    gyönyörűséges, fényes őszelő,
    eged vén szívből is kedvet csihol!
    Már napok óta nem láttam sehol
    egy cigaretta-füstnyi felleget,
    csak ezt a makulátlan csudakéket.

    Rengetegek legszebb szajkóiból
    valaki minden kék tollat kitépett,
    s bekárpitozta velük az eget.

  • Benedek Elek: Esti imádság

    Az áldott Nap, ímé, pihenni tére,
    Álom borult ragyogó szép szemére.
    Közelg az Éj, sötét szárnyát kibontva,
    Fáradt testem vágyik a nyugalomra.

    Közelg az Éj, s szárnyán az édes álom
    Ereszkedik le rám aranyos szálon.
    Már érezem, hogy szemem lecsukódik,
    Kezem szép lassan összekulcsolódik.

    Uram, ki látsz a szívek rejtekébe,
    Ím, leborulok szent színed elébe:
    Ha vétettem szóval, cselekedettel,
    Tetézd jóságod, vétkemet feledd el!

    Gyermek vagyok még, ne ítélj keményen,
    Ha néha tán a rosszat jónak vélem.
    S ha jó helyett rosszat cselekszem néha,
    Nézz a szívembe s lásd: jó a szándéka.

    Száll, száll felém a csendes, édes álom,
    Ereszkedik le rám aranyos szálon.
    Egy pillanat, s álomba szenderedtem…
    Óh, jó Atyám, őrködjél én felettem!

  • Nagy László: Ősszel

    Mennyi csöndes szépség, mennyi tünemény!
    Állok a kökényes halom tetején.
    Cigarettám füstje vékony lobogás,
    merengek, míg végig sajog a parázs.

    Vörös erdőkön át idekéklenek
    sötéten a vaskos rendeki hegyek.
    S mintha dúlna harc, ott túl a halmokon:
    égi fényt az égre szór a Balaton.

    Két szemem bogára mégis itt időz
    közel a mezőben, korán jött az ősz.
    Embernek, madárnak ami drága volt:
    levelenként földre pilléz már a lomb.

    Termőnövényeknek sorsa már betölt,
    nedvek elapadnak, elpihen a föld,
    lesüllyed az ég is, de az én szívem
    most akar teremni, azért nem pihen.

    Serényedem egyre, így vagyok erős,
    csak gyümölcsözésben lehetek én hős,
    olyan fa, mely bírja, ha a jég ömöl,
    az én szelíd szívem nem fél semmitől.

  • Dsida Jenő: Csak egy…

    Csak egy van, aki lelkemet megérti,
    Aki felfogja sóhajtásimat,
    Csak egy van, aki örökre a régi,
    Csak egy van, aki titkon megsirat;

    Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
    És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
    Csak egy van, aki imádkozik értem –
    És az is olyan nagyon messze van!

  • Baranyi Ferenc: Az elhagyott asszony árnya

    Elárvult fészek nyárfaágon,
    szívemmel bélelt, jó meleg.
    Erőtlen fészek, mert a párom
    nem fogta vissza: el ne szálljon,
    ha hívták őt a gyors szelek!

    Szálanként hordtam össze fészkét –
    ne lengjen sorsa, mint a nád.
    Kóbor madarak szállva nézték
    a fészek-építő merészség
    maradandó diadalát.

    Kisfíammal a puszta fészek
    alján didergünk, lesve őt.
    Mi célja volt az építésnek,
    mit ér, ha célja semmivé lett,
    ha nincs remény, hogy visszajön?

    Mikor felhő terült az égre:
    testünk szárnyával födte be.
    Szárnya alatt csak szívverése
    bujtott magosba-röppenésre:
    „Ha szárny a szárnyad – szállj vele!”

    Úgy féltem én e szívveréstől,
    mint a haláltól nagybeteg.
    Féltem: meghallja párom és föl-
    repül a fészek-menedékből,
    ha hívják toborzó szelek.

    Mégis elment, jeges magosba
    onnét, hol meleget kapott.
    Szárnyából visszahull a tolla
    a béleletlen nyárfasorra,
    mintha szórnák a csillagok.

    Lehullt tollából azt a fészket
    továbbépítem holtomig,
    s kisfiunkat, aki nem vétett,
    éltesse jótékony igézet,
    hogy apja fészkében lakik.

    És ő megtépett szárnnyal is száll
    kegyetlen csillagok felé,
    a magasság medrébe kristály-
    egek húzzák, ereje sincs már
    visszanézni, hogy nézem-é?

  • Kamarás Klára: Ne kérdezz soha

    Ne kérdezd a nevem,
    Ne ismerj meg soha,
    Ne lehess mostoha
    Hozzám: azt szeretném!

    Csak egy a tömegből,
    Annyi legyek, több se.
    Menj el hát örökre:
    Ma még én se bánom.

    Ne kérdezd a nevem,
    Mert ha megismernél,
    És mégsem szeretnél,
    Nagyon, nagyon fájna.

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    … Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

    (Párizs, 1967)

  • Weöres Sándor: Marasztalás

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.

    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!