Kategória: Szerzők

  • Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk

    Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak
    (Előadja: Sinkovits Imre)

    Kezdjük tán a jó szóval: Tárgy esetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes számban kő a kő, többes számban kövek. Nőnek nők a többese, helytelen a növek. Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, Aminthogy a cső nem csők, magyarföldön csövek. Anyós kérdé van két vőm, ezek talán vövek? Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek? Csók – ha adják – százával jó, ez benne a jó. Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas, Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas. Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden, Amig mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen. Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet. Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet. Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet. Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő. Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő. Több szélhámost lefüleltek, Erre sokan felfüleltek, Kik a népet felültették, Mindnyájukat leültették. Foglár fogán foglyuk van. Nosza tömni fogjuk. Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk. Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk. Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője? Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője. Százados a bakák iránt szeretetet tettetett, Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett. Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség. Nemekbol, vagy igenekbol született a nemiség? Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet, Országának nevében a követ követ követ. Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen, Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen. Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi, Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi. Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát: Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját? Ingyen strandra lányok mentek, Előítélettől mentek, Estefelé arra mentek, Én már fuldoklókat mentek. Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget. Megtanultam, két fél alkot és garantál egészséget. Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem, Anyósomat megértem… én a pénzem megértem. Hiba mentes mentő vagyok, Szőke Tisza partján mentem, Díszmagyarom vízbe esett, Díszes mentém menten mentem. Szövőgyárban kelmét szőnek. Fent is lent, meg lent is lent. Kikent-kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent. Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent. Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött, Hagyma lapult kosarában, meg egy tasak körözött. Fölvágós a középhátvéd, három csatárt fölvágott. Hát belőle vajon mi lesz: fasírt-é vagy fölvágott? Díjbirkózó győzött tussal, Nevét írják vörös tussal, Lezuhanyzott meleg tussal, Prímás várja forró tussal. Határidőt szabott Áron, Árat venne szabott áron. Átvág Áron hat határon, Kitartásod meghat Áron. Felment – fölment, tejfel – tejföl, … Ne is folytasd barátom! Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton. Földmérő küzd öllel, árral; Árhivatal szökő árral, Ármentő a szökőárral, Suszter inas bökőárral. Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen, Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen. A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas, Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas. Daru száll a darujára s lesz a darus darvas. Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg. Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg? Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok? Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok? Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer. “Kedves ege segedre!” köszönt a svéd mixer. Arab diák magolja: “tevéd, tévéd, téved, Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek. Pisti így szól: “Kimosta anyukám a kádat!” Viszonzásul kimossa anyukád a kámat? Óvodások ragoznak: “Enyém, enyéd, enyé”, Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié. A magyar nyelv, remélem meggyőztelek barátom, Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.

    🎧 Hallgasd meg Sinkovits Imre előadásában

  • Peterdi Pál: Miatyánk

    Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
    Mert mondják így is, mondják úgy is.
    Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
    és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
    Aztán más időben, mást tanítottak.
    De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
    Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
    mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.

    Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
    ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
    De ebben azért nincs igazuk,
    mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!

    Az első napon mondád: Legyen világosság!
    És lőn világosság.
    És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
    És lőn ember.
    És az a mi nagy szerencsénk,
    hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.

    Megalkottad az embert, egy nap alatt.
    Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
    És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
    Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
    csak az embert.
    De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?

    Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
    itt visszaélnek a Te neveddel,
    itt Istent játszik néhány szélhámos –
    a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
    Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
    Uram, én félek.

    Mi lesz velünk?
    Mi lesz velem és mi lesz Veled?
    Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
    Ha nincs beosztott, nincs főnök;
    ha nincs tanítvány, nincs mester;
    ha nincs ember, nincs Isten.
    Uram, én félek.

    Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
    Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
    hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
    és én harmadnapra fölépítem azt.”

    Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
    Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
    De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
    Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
    Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
    Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
    És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
    könnyből és napsugárból,
    hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
    Uram, én félek.

    Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
    A dolgok megmaradnak, de…
    nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.

    Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
    csak az édesanyám kezét.
    Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
    csak az unokáimat szeretném.
    És olyan sok ez, Uram?

    Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
    míg van, ki felett…
    Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
    Ámen.

  • Vas István: Párbeszéd két ismeretlen között

    És megint a rózsák.
              És megint a nyár.
                     Még észreveszed?
    Egyre sűrűbben.
           Fut az év.
               És egyre rövidebb.
    Lassan kifogysz az időből.
               Kifogyok.
                 Na és mi lesz?
    Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
    Szóval, eltűröd?
           Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
    És mivel készülsz rá?
              Semmivel.
                Most is, mi van a kezedben?
    Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
    Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,
    A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
    Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,
    És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,
    A domb tetejére.
           Minek?
             Addigra ősz lesz újra,
    És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
    Hideg eső veri az árvalányhajat.
    És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver.
    És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,
    És kihullanak belőled az arcok és adatok,
    És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
                        Nem akarok
    Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
    És nem megyek fel a csupasz dombra.
                           Ne légy konok.
    De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
    És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
    Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
    Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
    És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
    Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
    Szabnál?
            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
    És aminek ÉN nem kellek, az énnekem se kell.
    Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
    Elveszi úgyis.
              Vegye el, ha van ilyen hatalom.
    Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád, ami vár.
    És mi lesz addig?
              Megint a rózsák és megint a nyár.

  • Majtényi Erik: Virágének

    Megyek utánad,
    jössz utánam,
    csupasz a vállad,
    csupasz a vállam,
    s akar a bőrre
    tapadó inget,
    cipeljük pőre
    kétségeinket,
    meg azt a terhes,
    meg azt az áldott,
    azt a keserves
    bizonyosságot.

    Szándék szándékot
    félve kerülget,
    karjatárt árnyék
    lopva feszül meg,
    szólsz botladozva,
    szólok dadogva,
    s legyűrnek félszeg,
    didergő félszek.

    Szempillád néha
    nyugtalan rebben,
    mint lüktetés a
    kötözött sebben,
    s szavunk a semmi
    rácsához koccan
    kétemeletnyi
    hűvös magosban.

    Valami lomha
    időtlenség
    süketen kongja
    ideges csendjét,
    és ebből a csendből,
    ösztönünk börtön-
    odvából feltör,
    feltör dübörgőn
    az a parázsló,
    magát veszejtő,
    meg nem bocsátó,
    el nem eresztő,
    eszelős, fojtott
    kényszerűség,
    vérünkbe oltott
    védtelen hűség,
    az a sikoltó,
    láncokat oldó,
    borzongó óhaj,
    sunyi, kegyetlen,
    emberi szóval
    nevezhetetlen,
    amitől félsz, és
    amitől félek,
    amiért élsz, és
    amiért élek.

  • Radó Antal: A pesti Szabadság-téren

    (Október 6-án)

    Az óriási, sárga ház,
    Hol hajdanában annyi gyász
    meg annyi jaj fakadt,
    Ahonnan annyi szörnyű vész
    És kő-lágyító szenvedés
    veré az eltiportakat;

    Hol csúf odú meg pincebolt
    Hősök siralomháza volt
    s gaztettek színhelye,
    Amelyről ha csak olvasnánk,
    Káromkodásra nyílt a szánk,
    s undorral lett szívünk tele:

    Eltűnt hát az Újépület!
    És ím, hatalmas szép teret
    alkottak a romok helyén,
    S egymásután kerül oda
    Palota mellé palota,
    s szenny helyébe fény.

    És – óh öröm! – az ifjú tér,
    Hol annyi könny foly s annyi vér,
    Szabadság-tér leve,
    S – óh diadal! – ahány az út,
    Mely mint sugár a térre fut,
    mindannyin egy mártír neve.

    S a téren, azt rebesgetik,
    Majd egy szobor emelkedik,
    fenségben és dicsőn:
    Szabadság-hirdető szobor,
    Nagy és csodás, mint az a kor,
    melynek jelképe lőn.

    S azt mondják, hogy mártírjaink
    Fel lesznek rája írva mind
    márvány- vagy érclapon,
    És évről-évre ifjú, agg
    Elébe zarándoklanak
    egy szent emléknapon.

    Járok-kelek az utakon
    S a hősök nevét suttogom,
    és áldom hamvaik porát,
    S boldog vagyok köröskörül,
    Hogy ama ház köveibűl
    szeme már mit se lát.

    De csakhamar lelkem borul
    S elémbe egy kérdés tolul:
    „Tán jobb volt ezelőtt…
    Tán kár, hogy aki erre jár,
    Nem látja többé a sivár
    nagy emlékeztetőt…”

    S lassan leszáll az éj csönd,
    És hallom, hogy a légbe’ fönt
    halk sóhajtás repül.
    Tán vértanúink lengnek itt,
    Talán aggódó lelkeik
    beszélnek a jövő felűl.

    A felhőben, mely ott suhan,
    Talán Batthyány árnya van,
    s lenéz, magyar, reád,
    S mutatván azt a rém-helyet,
    Azt súgja halkan: „Ne feledd
    Október hatodikát!

    S mikor megéred a napot,
    Min annyi jó hős elbukott,
    S min összeestem én:
    Gondold át azt a szörnyű gyászt –
    És tégy egy csöndes fogadást
    a Szabadság-terén!”

    1900 körül

  • Ratkó József: Segítsd a királyt

    részlet az „István imájából”

    Lenni nem kezdett s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével világot fújsz el,
    csillagot kioltasz, s föld megindul,
    hegyek hanyatlanak egy intésedre,
    Uram — égig érő s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid —
    vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben;
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk, óvjad lábainkat!

    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiirtanák szülötte-szavunkat,
    hogy dicsérni Tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak —
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják,
    örök hálát hogy tőled várjanak —
    mert igen gőgösek immár, mintha ők
    adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők! És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vettessenek!

    Ámen.

    i

  • Boór András: Irgalom

    Hiányod léte megfeszül agyamban,
    fejemre hull a néma vád,
    ha nem vagy itt velem, csak gondolatban,
    kínlódva tépi önmagát.

    Meghalni bujtogat magányod létem,
    elárulván a holnapot,
    behorpad lassan nagyszerű reményem,
    feledve, amit eldobott.

    Arcomba száll a tegnapi merészség,
    felidézi a csókodat.
    Nélküled már csak annyit ér szépség,
    akár az elárvult gondolat.

    Nélküled már csak annyit ér a holnap,
    hogy kimondani sem tudom.
    Iszonyú súlya lett veled a jónak —
    szeretlek most is.

    Irgalom.

  • Zelk Zoltán: Micsoda madár

    Jaj, a szelek drótsövénye
    szét ne szedje már,
    földet érjen, megpihenjen
    ez a zöld madár.

    Előbb ágra száll,
    aztán gyöpre száll,
    zöld erdőben, zöld mezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    fűhegyen megáll.

    Idegen a táj,
    továbbmenne már,
    véres még a bóbitája,
    tolla csupa sár.

    Ne menj el, madár,
    kilobban a nyár,
    sárga pernye hull a fákról,
    füstöl a határ.

    Nem megy a madár,
    marad a madár,
    sűrű eső lesz a rácsa,
    ketrece a táj.

    Holnap őszre vál’,
    aztán télre jár,
    fehér fák közt, hómezőben
    sétál a madár.

    Micsoda madár! micsoda madár!
    kék a lába, zöld a szárnya,
    dér gyöngyén megáll.

    🎵 Hallgasd meg a megzenésített változatot

  • Rab Zsuzsa: Parafrázis

    Nem szoktam, nem szoktam
    kalickában hálni,
    de szoktam, de szoktam
    szerte széjjel szállni.
    Valahol leszállni,
    magamra találni,
    mindent odaadni,
    tollam ragyogtatni.

    Szárnyammal rácsaim
    szálig lekaszálni,
    szoktam én, szoktam én
    földön is kószálni,
    százfelé osztatni,
    tollam szikráztatni.
    Nem is szikráztatni:
    halált halasztgatni.

    Szerelem, szerelem,
    jaj, velem mit tettél?
    Hogyha már ezt tetted,
    kicsit időzhetnél.
    Maradj deres őszig,
    maradj nap hulltáig,
    fehér hold keltéig,
    koporsóm teléig.

    Nem szoktam, nem szoktam
    társamra találni,
    de szoktam, de szoktam
    társakra találni.
    Szívemet eloldom
    mindig, amikor kell.
    De tetőled, sorsom,
    a halál sem old el.