Esik eső,
Szakad, szakad,
Szeretnélek,
De nem szabad.
Te is tudod,
Tudom én is,
Nézzük egymást
Mégis, mégis.
Törvény, szokás,
Szabott szabály,
Ajtó, asztal,
Ház a határ.
Te is tudod,
Tudom én is,
Várjuk egymást
Mégis, mégis.
Beborul, és
Kinyíl az ég,
Minden éjjel
Megyek eléd.
Te is tudod,
Tudom én is,
Messze vagyunk
Mégis, mégis.
(fordította: Rónay György)
Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,
Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,
Mint élőfához a kúszó növény:
Nap-nap után zsírját kiszívjam én,
S ne ön-erőmből menjek föl, de gazság
Segítsen és kapaszkodó ravaszság?
Nem, köszönöm! — Vagy a piacra álljak
S a bankároknak verset dedikáljak,
Mint annyi más? Ugrándozzak vígan
Miniszterek előszobáiban,
Nevettetvén Ő excellenciáját,
Amíg fanyar mosolyra vonja száját?
Talán beteggé dőzsöljem magam?
Bókoljak, míg megfájdul a nyakam
És piszkos lesz a térdem? Szép szemet
Vágván örökké, a gerincemet
Puhítsam folyvást? Símogassak kecskét
A jobb kezemmel s káposztafejecskét
Öntözzek a balommal? — Köszönöm!
Dicsérjek mást, mert bőven visszajön
A másra szórt hízelgés? Legyek, gőggel tele,
Egy ici-pici körnek apró nagy embere?
Ha nincs elöl hely, surranjak be hátul?
Hajózzam a ritornell tengerén,
S kapjon szelet vitorlám, a szerény,
Ájuldozó agg hölgyek sóhajátul?
Nem, köszönöm! — A könyvárust fizessem,
Hogy verskötetkém kinyomatni tessen?
Nem, köszönöm! — Avagy tán holmi vad
Korhely buták közt, kik zsinatjukat
Csapszékben tartják, én legyek a pápa?
Nem, köszönöm! — Egyetlen gyönge, kába
Szonettel menjek tányérozni hírt?
Talentumot ne lássak soha másban,
Csak a hülyékben? Égjek forró lázban,
Hogy rólam Iksz vagy Ypszilon mit írt?
Számítsak, féljek, kunyoráljak, sírjak,
És ahelyett, hogy egy jó verset írjak,
Menjek vizitbe mélán, hogy egypár ostoba
Esetleg rám szavazzon? Nem, nem, nem, nem, soha!
Más kell nekem?… A hegy-völgy, a vadon,
Ahol bolyongok vígan, szabadon!
Édes magány, ahol kedvemre élek,
Dalolgatok, ábrándozom, remélek…
Fejembe vágva tollas süvegem
Kalandozom, ha úgy tetszik nekem…
Egy semmiségért véres harcra szállok,
Verekszem érte, vagy — verset csinálok!
Fantáziám a holdban egyet fordul,
És könyvet írok róla, semmi másért,
Csak a bolondos, kedves utazásért!
Azt írom csak, ami szívemből csordul,
És így szólok magamhoz: Légy szerény!
Elégedjél meg a gyümölccsel, fával,
Magad ültette rózsa illatával,
Mely ott lebeg kis kertecskéd terén!
Ha van nagy ritkán diadalban részem,
Azt én vívtam ki, az enyém egészen,
Cézárnak abból mitsem adok át,
És büszkén hordom tettem tudatát!
Egy szóval: csúszó inda-szerepet
Nem vállalok halálomig!… Lehet:
Tölgy nem vagyok, nincs bükk-természetem,
De egyedül növök, ha már magasra nem!
Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már,
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni – nem!
Mi innen nem megyünk!
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs –
Égő világoknál ezerszer izzóbb,
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén:
Magyarok maradunk!
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng –
Örök az élet bennünk!
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória,
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új.
Ha kiszaggattak, új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent balszél, ha fúj.
Nem tagadom, jöhet még zord idő,
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz –
Csak a szívünk fog verni.
De magyarul fog verni!
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? – Kínok imája! –
Nyisd meg, Nagyúr, a fellegek kárpitját,
s irgalmas szívvel figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
hallgass meg, kérünk, jaj, most az egyszer,
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe’!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk,
felhőkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!
Végigvertél a borzalommal,
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a te országod!
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen te hoztad Ázsiából,
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába…?!
Voltunk a véres védőbástyád,
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a te akaratod!
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre,
s legyen gondod a barmainkra!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,
s tudsz: szeress! ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.
Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk!
Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön,
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket!
Minket megvertél, magyar Isten,
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép
felejtse el apái vétkét
– sok számolatlan számadásunk –
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek.
Torkunk rekedt a rimánkodástól,
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája,
és ne vigy minket a kísértésbe!
A tenyereden, Isten-apánk,
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!
Nem kell minékünk más hódolása,
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni, tüzekbe nézni,
tilinkószónál mesét mesélni,
és szabadíts meg a gonosztól! – Ámen.
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke,
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csíra, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő, míg mi viharzunk,
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom,
de Ő így szól: „Nem haragszom!”
Néha rángatom, cibálom –
tudja, hogy csak Őt kívánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje,
aki azt énekli: Béke.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Még élni sem érte az életet,
egy bátor pillantást ha vetett
s az ég, a föld mind ránevetett –
de nem lesz birtoka semmi:
a szépség, épség, ifjui vér,
tudás, tanulás, az isteni ér,
nők biztató szeme – mind mit ér,
ha menni kell neki, menni?
De megy szívesen, nem alkuszik,
anyjától könnytelen búcsúzik,
bár lelke szeretetben úszik:
sohasem tanult gyűlölni.
S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
s minden szeretetet szeretett,
nem élhet, aminek született,
mert ölni kell neki, ölni.
Ő nem gyűrűt gyűrűért cserélt,
szívet cserélt aranyat vasért,
oly kincse volt, ami többet ért,
mihez e föld aranya talmi:
arany szíve, arany mosolya –
mind értünk ingyen adja oda,
s győzünk-e, meg sem tudja soha,
mert halni kell neki, halni.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
No s megvagyok már. Lettem, ami lettem,
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.
Hány rossz madár vas-csőre vítt felettem,
szememet tépve (e parányi gyomrot,
amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
míg vére könnyé édesedve omlott.
Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,
s nemes-rohadni napmagányt szerettem. –
No s megvagyok már. Lettem, ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.
S e zord napokban, mikor olyan olcsó
a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
s mint sok halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet nem jut,
csak népbe-hadba; míg a drága korsó
(a test) zuhanva, drága bora nem fut
szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
csöppjét is elnyeli egy végtelen kút;
mi lesz az én lelkemmel? Szertefolysz, ó,
lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
trágyázni, földbe, mint katona vére?
(Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)
Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még nem;
özvegyül megmaradsz a szörnyű másnap,
és lész eggyel több lámpa a sötétben,
egy fájó idege a pusztulásnak.
Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.
Légy élő kínja a levágott karnak,
égő emléke annyi régi fénynek,
miket kioltanak e vak fuvalmak.
És majd ha újra ébrednek a fények,
s lengetlen az emberség tiszta lángja,
akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
Ó, mért nem lettem én muzsikus?
A szerelemnek e tengerén
elúszni – nem mint barna madár
fehér egen; vagy azúr vizen
mely tollát kívül nedvezi csak
s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
átitatva puhán,
átjárva egészen, szíva és
foszlódva lassan, omladozón,
eltűnve – nem befulva, hanem
beléolvadva!…
Ó, ti kemény
magvak, ti lelkem magvai, szók!
Művészetemnek nincs sava hát,
mely felolvasszon annyira csak,
hogy a gondolat salakja szent
italomnak színét és ízét
el ne busítsa? Szók, keserű
őstengerekből üllepedett
szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
felejtett könnyek alja, ti gondolat
kegyetlen izgatói – ha szótalan
tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
tán elringatna – de balzsamomul
szók emlékittas mérgeit oldozám,
s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
homokkal, hogy szemem csupa vér.
Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
zene! mért nem lettem én zenész?!
Ha festő volnék, tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát, barna csíkot
az áttetsző kék tinta vizen,
s fehér sirályt a vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg barikat
az oldalára játszani festenék.
Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!
Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
ahány szó benne: várrom, Itália,
hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
s más kedves élet rémei, háborúk,
emlékek, álmok, izgalom, új halál
minden szótagban, új sebek, új kínok,
s nem élhetendő életek eleje:
nem a holt színek élete, nyugalom,
tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
tudatlansága, állati szent öröm,
sem a virágok illatos élete,
sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
vak boldogsága: rejtekes istenek
életlen élte, nagy zene, szent
halál, vak fények, szótalan olvadás. –
Ó, mért nem lettem én muzsikus?!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
(1916)
Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
ráznak, és már a nagy fa remeg.
Ó, boldog a dús fa, nem busul:
ha rázzák, drága gyümölcse hull.
Szesznek ma meggyem drága gyümölcs:
Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.
Meggybor, pajtások, rajta, kocints:
kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.
A hazára az első telt pohárt:
igyunk, ne szóljunk: inni nem árt.
Az emberekre a másodikat,
hogy adjon az Isten észt nekik.
Most ezt is szótlan, harmadikat,
a kedvesem kisujja miatt!
Hadd áldozom még e poharat
minden gyönyörért, ami megmaradt,
jóért és rosszért, ami csak ért,
bántalmakért és bánatokért.
Fanyar nedű, vérízű, nem csoda:
mert véres földből szűrte a fa.
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
(1916)
Ó, mikor oszlik már a köd?
Hol késik a vigasztaló?
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar hajó!
Nekem már sírni sem szabad,
talán összerezzenni sem,
ha látom, hogy a forgatag
elkapja egy-egy kedvesem.
És átkoznom sem a vihart,
s kiáltanom borzadva, hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk színe fogy.
Nem volna jobb-e, magyarok,
míg rázza hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok
szorosan összebújni mind?
Dalolni tán vigasztalót,
s vigyázva lesni, hol derül,
és szólni: „Kösd ki a hajót!”
ha partot látnánk messziről?
De jaj, bajában sem barát,
magyar sem érti a magyart,
civódik, mint a rossz család,
s olykor még áldja a vihart:
ó, szörnyű! még dicsérgeti,
mert rab tűrővé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél kedvesebb.
Ők amíg vérük vére hull,
úgy védik itthon a hazát,
hogy szívbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek igazát.
Így jártam én is – nem rege –
és úgy vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit egyre vernek a nagyok.
De csitt! duzzogni nem szabad,
szívem! jutalmat ne keress!
Jutalmul: mindig légy szabad,
s ha nem szeretnek is: szeress!
Gondold, hogy könny és vér pereg,
s van méltóbb annyi fájdalom:
s ne sírj, ha vernek, mint gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!
Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei
