Kategória: Szerzők

  • Sík Sándor: Októberi rózsák

    Piroslanak az októberi rózsák,
    Széltől, madártól zsongnak a fakó fák,
    A szökőkút csorog, akár a jóság.
    Bennem is, bennem is, félénk dallamok
    Borzolgatják a lomha őszi prózát.

    Elálldogálok egy árvácska-ágynál.
    Mondd, árva szívem, merre, mire vágynál?
    Mi az a dallam, ami benned vájkál?
    Messze van, messze van, minden messze van,
    Az is ami volt, az is amit várnál.

    Nézel az égre? Az a piros felleg
    Immár csak emlék: nap-vissza-lehellet!
    Ülj meg a békés szomorúfűz mellett.
    Békesség, békesség, békés öregek
    Bölcsek mosolya, immáron az illet.

    Pereg a levél és pereg az óra.
    Jön a november, a dér meg a bóra.
    Jobb lesz, gondolj a decemberi hóra.
    Neked is, neked is, holnap, úgy lehet,
    Neked is fúvatnak takarodóra.

    Hadd fúvassanak! Tudom, az is szép lesz!
    Érett sziromnak lelengeni édes.
    De míg bennem a dal fecskéje fészkes,
    Hadd szálljon, – hadd fájjon: a tearózsát
    Idesimítom ajkam melegéhez.


  • Petőfi Sándor: István öcsémhez

    Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
    Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
    Mondjátok-e, ha estebéd után
    Beszélgetéstek meghitt és vidám,
    Mondjátok-e az est óráinál:
    Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

    És máskülönben hogy van dolgotok?
    Tudom, sokat kell fáradoznotok.
    Örök törődés naptok, éjetek,
    Csakhogy szükecskén megélhessetek.
    Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
    Az emberekben: jégre nem viszik.

    Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
    Azt gondolá, hogy minden ember az.
    És e hitének áldozatja lett,
    Elveszte mindent, amit keresett.
    Szorgalmas élte verítékinek
    Gyümölcseit most más emészti meg.

    Mért nem szeret ugy engem istenem?
    Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
    Agg napjait a fáradástul én
    Mily édes-örömest fölmenteném.
    Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
    Most egyedűl ez keseríti meg.

    Tégy érte, amit tenni bír erőd;
    Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
    Vedd vállaidra félig terheit,
    S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
    S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
    O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

    Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
    Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
    De megmutatná a nagy veszteség:
    Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

    E néhány sorral érd be most, öcsém.
    Én a vidámság hangját keresém,
    És akaratlan ilyen fekete
    Lett gondolatjaimnak menete;
    S ha még tovább fonnám e fonalat,
    Szivem repedne a nagy kín alatt.

    Más levelem majd több lesz és vidám.
    Isten megáldjon, édes Pistikám!

    Pest, 1844. június


  • Faludy György: Október 6.

    A vesztőhelyre sáros út vitt
    és kikericsek kékjei.
    Száz év, s meghaltam volna úgyis –
    vígasztalódott Vécsey.

    Lahner György sírt s a földre nézett,
    Damjanich szekéren feküdt,
    Leiningen felmentő honvédek
    árnyát kereste mindenütt.

    S a táj olyan volt, mint a fácán:
    tarlók, fák vérző foltjai,
    és ők, tarkán, libegve, hátán:
    elhulló, bús-szép tollai.

    Aradon így. A pesti téren
    is ütötték a dobokat,
    de ő; nem félt, csak arca széle
    vetett rózsálló lobokat.

    Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
    Branyiszkónál nevét az égre
    karcolta kardja, a híres.
    Ez volt Dembinski hadsegéde,
    Abancourt Károly ezredes.

    S mi elfeledtük. A miniszter,
    bár hívták, maradtak egyedül.
    – Az Al-Dunán szólt mély a gázló
    s vénember már nem menekül.

    Leszek bitófán harci zászló,
    ha sorsom ezt így rótta ki –
    s habár magyar volt Csány László,
    úgy halt meg, mint egy római.

    A többit, mintha friss, mély sebből
    fröccsen szét érdes csepű vér,
    Kufsteinbe, Grácba, Josefphstadtba,
    Olmützbe vitte a szekér.

    Húszan egy odvas pincelyukban,
    nehéz bilincsben, pipájukkal
    egyensúlyozták magukat:
    így éltek, sakkoztak, dohogtak
    és elmélkedtek, jó urak.

    Kegyelmet vártak s forradalmat,
    áldottak-átkozták a hont
    és írtak vert hadakra verset,
    tábornok Bemre disztichont.

    Volt, aki bírta; más kivénhedt;
    olyik megőrült, de az élet
    sodrából mind-mind kiesett.
    Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
    gömbölyödtek a hitvesek.

    S az ország rothadt. A rabságot
    mindjárt megszokta s elfeküdt
    a földön, mint télvízkor vágott,
    rózsás rügyekkel tele bükk.

    E rügyből egy se bontott zászlót:
    a nagy tavaszi láz heve
    kilobbant, múló szalmaláng volt
    vagy átköltözött másfele,

    Londonba, New Yorkba, Turinba
    és hűs lidércként messze táncolt.
    Száz év s a magyar börtönéjjel
    nem változott száz év alatt.

    Száz év s az első fordulóra
    ébredtetek és lassan róva
    a lépést, méláztatok róla,
    mit hozott Világos, Arad:

    száz év hűséges ingaóra,
    én folytatom járástokat,
    mások járják lépésetek,
    s míg árnyékunk a kőpadlóra
    hull hány nap, hét és hónap óta!

    s kihúnyunk, pisla mécsesek:
    sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
    Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
    árnyatok felénk integet.

    (1950, az ÁVH börtönében)

  • Illyés Gyula: Október 6.

    Kezét – mert ő ölt, maga a király –
    egy nép arcába törölte bele.
    Nem volt e földnek Petőfije már!
    Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.

  • Pósa Lajos: Október hatodikán

    – Mit olvasol édes fiam?
    – Egy gyönyörű tündérmesét.
    – Tedd le, tedd le! Olvasgasd ma
    Magyarország történetét.
    Olvasgass ma Damjanicsról,
    Kiss Ernőről, Nagy Sándorról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Magyarország története
    Hulló könnyel van beírva:
    A szabadság Istennője
    Minden lapját tele sírta.
    De egy sincsen olyan gyászos
    Mint az, amely ő rólok szól…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Négyet köztük agyonlőttek.
    Kilencet felakasztottak…
    Bátran mentek a halálba,
    Egyszóval sem rimánkodtak.
    Zokogó szél sír a rónán,
    Bús panasz kél a halmokról…
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

    Tudod-e, hogy miért haltak meg
    Azok a nagy, hős leventék?
    Jól jegyezd meg, jól tanúld meg:
    Mert a hazát hőn szerették.
    Szeresd te is!… S a hősökért
    Ima szálljon ajakadról…
    Tedd le azt a tündérmesét!
    Olvass, fiam, az aradi
    Tizenhárom tábornokról.

  • Palágyi Lajos: Az aradi vértanúk

    Szabadságharcunk letűnt napvilága,
    Te vakító nap a század delén,
    Nem pazaroltad sugarad hiába,
    Bár vak sötétbe halt az égi fény,
    Eszméiden nem győzött az enyészet,
    Örökbe hagytad halhatatlan részed’,
    Fényeddel fényt hint késő századokra
    A tizenhárom vértanú alakja.

    S ők élni fognak, élni mindörökkön,
    Szent lesz, örökké szent a sírgödör,
    A míg az eszmény ki nem hal e földön,
    Míg magyar szellem még magasba tör,
    Az igét, melyért éltet áldozának,
    Szívébe írták az egész hazának,
    Utódtól fogja hű utód tanulni:
    Hogyan kell élni, s hogy lehet meghalni.

    Forrás: eternus.hu – Palágyi Lajos versei

  • Tóth Enikő Enci: Könnyek a vértanúkért…

    Októberi harmat,
    lehullott a földre,
    Aradon csak hallgat,
    most már mindörökre,
    talán szemből könny folyt,
    vértanúk szavára,
    vesztőhelyen vérfolt,
    magyar bánatára!

    Csendességgel vártak,
    szabadság volt Isten,
    hazáért halálnak,
    tiszta lélek kincsben,
    övék lett az érdem,
    akár Jézus testét,
    tizenhárom ízben,
    volt, hogy megsebezték…

    Búcsúzó szavaik,
    felszálltak az égig,
    lelkek indultak itt,
    Isten útján végig,
    és az őszi Napban,
    Arad térkövére,
    hullott ki patakban,
    áldozatok vére…

    E vér a tiéd is,
    ne feledd, magyar vagy,
    üzenve ma mégis,
    emlékezz, szabad vagy!
    Nemzeti gyásznapunk,
    értük él imával,
    csak rájuk gondolunk,
    könnyező hibákkal!

  • Madách Imre: Az aradi sírra

    Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
    Ki fényesen majd jutalmazni tud,
    Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
    Ím sírotokra emlékkő se jut.

  • Ábrányi Emil: Október hatodikán

    Amennyi könny van a szemekben,
    Hulljon ki lassan, permetegben,
    S elsírva mind, kezdd ujra még;
    Siratni őket nincs elég!
    Nő, könnyeid peregjenek,
    Mint szerte hulló gyöngyszemek.
    S te férfi-szív, zord mint a kő,
    Olvadj, ne szégyeld! Könny, elő!
    Légy forrás, szirtből szökkenő.
    Hulljon ki mind, gyász árjakint,
    Amennyi könny van a szemekben!

    Ahány fohászt szűl ember ajka,
    A legnemesbbet fölsohajtva,
    Mit a tusázó szív terem,
    Mikor szent búja végtelen…
    Fohász, a mélyek mélyiből:
    Értük szakadjon égre föl!
    Istent, ha alszik, verje fel
    A gyász s iszony regéivel!…
    Vihar gyanánt zokogja el
    E nap setét történetét
    Ahány fohászt szűl ember ajka!

    Ahány virágot kéz letéphet,
    Még hervadatlant, ifjat, épet,
    Díszitni a halált vele:
    Jövel! tegyük kövükre le.
    Mosolygó, szép menyasszony, add
    Mirtusból font koszorúdat.
    Oltárra fűzött friss virág
    Jer méltóbb helyre: fonjad át
    Kilenc bitó talapzatát!
    Itt haltak, itt! E helyre vidd
    Ahány virágot kéz letéphet!

    Amennyi villám van az égben,
    Szülemlő rémes, vad sötétben,
    Mikor a nemző fergeteg
    A bősz felhőt csókolja meg
    S nász-táncot jár a föld pora:
    Sújtson le, mint nyíl zápora!
    Ahány bakó, ahány cseléd
    Az árulást szolgálja még:
    Szakgassa, törje, zúzza szét!
    Álljon e rút fajon boszút
    Amennyi villám van az égben!

  • Juhász Gyula: Vértanúink

    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke földalol:
    E nagy napon, hol emlék s béke leng,
    A bús bitókra hittel nézzetek!

    Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
    Minden napoknál szebb és szabadabb!
    A nap, melyért mi vérben esve el,
    Nyugodtan haltunk ama reggelen.

    Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
    Hisz onnan jönnek mind e sugarak;
    Hisz onnan árad, új világ felett,
    Szentháromságunk, mely jövőt teremt:

    Szabadság minden népnek, aki él
    S halni tudott egy megváltó hitér,
    Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
    Mások szabad prédája, becstelen.

    Testvériség, mely át világokon
    Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.
    Ó magyarok, ti élő magyarok,
    A halhatatlan élet úgy ragyog

    Rátok, ha az egekbe lobogón
    Igazság leng a lobogótokon,
    Az Igazság, mely tegnap még halott,
    Világ bírájaként föltámadott.

    A népek szent szövetségébe ti
    Úgy lépjetek, mint Kossuth népei.
    A föld alól, a magyar föld alól
    A vértanúk szent lelke így dalol.

    (1918. október 6.)