Kategória: Szerzők

  • Petőfi Sándor: Magyar vagyok

    Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
    Az öt világrész nagy területén.
    Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
    Ahány a szépség gazdag kebelén.
    Van rajta bérc, amely tekintetet vét
    A Kaszpi-tenger habjain is túl,
    És rónasága, mintha a föld végét
    Keresné, olyan messze-messze nyúl.

    Magyar vagyok. Természetem komoly,
    Mint hegedűink első hangjai;
    Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
    De nevetésem ritkán hallani.
    Ha az öröm legjobban festi képem:
    Magas kedvemben sírva fakadok;
    De arcom víg a bánat idejében,
    Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

    Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
    A múlt tengerén, ahol szemem
    Egekbe nyúló kősziklákat lát,
    Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
    Európa színpadán mi is játszottunk,
    S mienk nem volt a legkisebb szerep;
    Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
    Mint a villámot éjjel a gyerek.

    Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
    Holt dicsőség halvány kísértete;
    Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
    – Ha vert az óra – odva mélyibe.
    Hogy hallgatunk! a második szomszédig
    Alig hogy küldjük életünk neszét,
    S saját testvérink, kik reánk készítik
    A gyász s gyalázat fekete mezét.

    Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
    Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
    Itt minálunk nem is hajnallik még,
    Holott máshol már a nap úgy ragyog.
    De semmi kincsért s hírért a világon
    El nem hagynám én szülőföldemet,
    Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
    Gyalázatában is nemzetemet!

    Pest, 1847. február

  • Petőfi Sándor: A farkasok dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt,
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Kietlen pusztaság
    Ez, amelyben lakunk;
    Nincs egy bokor se’, hol
    Meghúzhatnók magunk.

    Itt kívül a hideg,
    Az éhség ott belül,
    E kettős üldözőnk
    Kínoz kegyetlenül;

    S amott a harmadik:
    A töltött fegyverek.
    A fehér hóra le
    Piros vérünk csepeg.

    Fázunk és éhezünk
    S átlőve oldalunk,
    Részünk minden nyomor…
    De szabadok vagyunk!

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: A kutyák dala

    Süvölt a zivatar
    A felhős ég alatt;
    A tél iker fia,
    Eső és hó szakad.

    Mi gondunk rá? mienk
    A konyha szöglete.
    Kegyelmes jó urunk
    Helyheztetett ide.

    S gondunk ételre sincs.
    Ha gazdánk jóllakék,
    Marad még asztalán,
    S mienk a maradék.

    Az ostor, az igaz,
    Hogy pattog némelykor,
    És pattogása fáj,
    No de: ebcsont beforr.

    S harag multán urunk
    Ismét magához int,
    S mi nyaljuk boldogan
    Kegyelmes lábait!

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: Rég veri már a magyart a teremtő…

    Rég veri már a magyart a teremtő,
    Azt sem tudja: milyen lesz a jövendő?
    Lesz-e még ezen a földön jó napja?
    Örüljön-e, búsuljon-e? nem tudja.

    De ha isten bút adott e nemzetnek,
    Azt is adott, mivel a bút ölje meg.
    Hol terem több jó bor és több szép leány,
    Mint itt, belül Magyarország határán?

    Leányt ide, leányt az én ölembe!
    Hadd szorítsam két kezemmel szívemre,
    Hadd szíjam ki édes lelkét csókommal.
    Vessek számot sok keserű bajommal.

    Hát az a bor? hej, a borral ide már;
    Sírja belém piros könnyét a pohár!
    Piros könnye tüzes, mint istennyila,
    A kialudt életet is meggyújtja.

    Te meg, cigány, húzd rá, majd kifizetem;
    De úgy húzd, hogy megrepedjen a szívem.
    Repedjen meg örömébe’, bujába’…
    Így vigad a magyar ember, hiába!

    Pest, 1845. június

  • Petőfi Sándor: Anyám, anyám…

    Anyám, anyám, oh
    Legjobb s legboldogtalanabb anya!
    Nincs hát reményed,
    Mit a fösvény való beváltana?

    Kiküldözéd, mint
    Galambját Nóé, a reményeket;
    De teljesülés
    Zöld ágával meg egy sem érkezett.

    Végső reményed:
    Ha majd halálod meg fog hűteni,
    Fölmelegítnek
    Még egyszer gyermeked hő könnyei.

    Szegény anyám te!
    Ez a vigasztalás sem jut neked;
    Elsírta könnyeit
    Szerelmesének sírján gyermeked.

  • Petőfi Sándor: Apám mestersége s az enyém

    Mindig biztattál, jó apám:
    Kövessem mesterségedet,
    Mondtad, hogy mészáros legyek…
    Fiad azonban író lett.

    Te a taglóval ökröt ütsz,
    Tollammal én embert ütök – –
    Egyébiránt ez egyre megy,
    Különböző csak a nevök.

  • Petőfi Sándor: Jövendölés

    „Mondád, anyám, hogy álmainkat
    Éjente festi égi kéz;
    Az álom ablak, melyen által
    Lelkünk szeme jövőbe néz.

    Anyám, álmodtam én is egyet,
    Nem fejtenéd meg, mit jelent?
    Szárnyim növének, s átröpűltem
    A levegőt, a végtelent.”

    „Fiacskám, lelkem drága napja,
    Napomnak fénye! örvendezz;
    Hosszúra nyújtja élted isten,
    Álmodnak boldog titka ez.” –

    És nőtt a gyermek, lángra lobbant
    Meleg keblén az ifjukor,
    S a dal malasztos enyh a szívnek,
    Midőn hullámzó vére forr.

    Lantot ragadt az ifju karja,
    Lantjának adta érzetét,
    S dalszárnyon a lángérzemények
    Madárként szálltak szerteszét.

    Égig röpűlt a bűvös ének,
    Lehozta a hír csillagát,
    És a költőnek, sugárából
    Font homlokára koronát.

    De méreg a dal édes méze;
    S mit a költő a lantnak ad,
    Szívének mindenik virága,
    Éltéből egy-egy drága nap.

    Pokollá lett az érzelemláng,
    És ő a lángban martalék;
    A földön őt az életfának
    Csak egy kis ága tartja még.

    Ott fekszik ő halálos ágyon,
    Sok szenvedésnek gyermeke,
    S hallá, mit a szülő bús ajka
    Kínjának hangján rebege:

    „Halál, ne vidd el őt karomból,
    Ne vidd korán el a fiút;
    Soká ígérte őt éltetni
    Az ég… vagy álmunk is hazud?…”

    „Anyám, az álmok nem hazudnak;
    Takarjon bár a szemfödél:
    Dicső neve költő-fiadnak.
    Anyám, soká, örökkön él.”

  • Weöres Sándor: Ima

    Köszöntelek a folyók zúgásával,
    a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel,
    a gong-alakú csillagokkal,
    köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
    és végül az ámulatos nap-ragyogással:
    mind a tiéd!

    Valamennyiben itt vagy,
    akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul
    s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
    kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket,
    egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
    miket állandó ittlétük miatt oly könnyen, szűntelenül feledünk.

  • Arany János: Epilogus

    Az életet már megjártam.
    Többnyire csak gyalog jártam,
    Gyalog bizon’…
    Legfölebb ha omnibuszon.

    Láttam sok kevély fogatot,
    Fényes tengelyt, cifra bakot:
    S egy a lelkem!
    Soha meg se’ irigyeltem.

    Nem törődtem bennülővel,
    Hetyke úrral, cifra nővel:
    Hogy’ áll orra
    Az út szélin baktatóra.

    Ha egy úri lócsiszárral
    Találkoztam s bevert sárral:
    Nem pöröltem, –
    Félreálltam, letöröltem.

    Hiszen az útfélen itt-ott,
    Egy kis virág nekem nyitott:
    Azt leszedve,
    Megvolt szívem minden kedve.

    Az életet, ím, megjártam;
    Nem azt adott, amit vártam:
    Néha többet,
    Kérve, kellve, kevesebbet.

    Ada címet, bár nem kértem,
    S több a hír-név, mint az érdem:
    Nagyravágyva,
    Bételt volna keblem vágya.

    Kik hiúnak és kevélynek –
    Tudom, boldognak is vélnek:
    S boldogságot
    Irígy nélkül még ki látott?

    Bárha engem titkos métely
    Fölemészt: az örök kétely;
    S pályám bére
    Égető, mint Nessus vére.

    Mily temérdek munka várt még!…
    Mily kevés, amit beválték
    Félbe’-szerbe’
    S hány reményem hagyott cserbe’!…

    Az életet már megjártam;
    Mit szívembe vágyva zártam,
    Azt nem hozta,
    Attól makacsul megfoszta.

    Egy kis független nyugalmat,
    Melyben a dal megfoganhat,
    Kértem kérve:
    S ő halasztá évrül-évre.

    Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
    Hova múzsám el-elvárnám,
    Mely sajátom;
    Benne én és kis családom.

    Munkás, vidám öregséget,
    Hol, mit kezdtem, abban véget…
    Ennyi volt csak;
    S hogy megint ültessek, oltsak.

    Most, ha adná is már, késő:
    Egy nyugalom vár, a végső:
    Mert hogy’ szálljon,
    Bár kalitja már kinyitva,
    Rab madár is, szegett szárnyon?

  • Arany János: Mátyás anyja

    Szilágyi
    Örzsébet
    Levelét megírta;
    Szerelmes
    Könnyével
    Azt is telesírta.

    Fiának
    A levél,
    Prága városába,
    Örömhírt
    Viszen a
    Szomorú fogságba:

    „Gyermekem!
    Ne mozdulj
    Prága városából:
    Kiveszlek,
    Kiváltlak
    A nehéz rabságból.

    Arannyal,
    Ezüsttel
    Megfizetek érted;
    Szívemen
    Hordom én
    A te hazatérted.

    Ne mozdulj,
    Ne indulj,
    Én egyetlen árvám!
    Ki lesz az
    Én fiam,
    Ha megejt az ármány?

    Adassék
    A levél
    Hunyadi Mátyásnak,
    Tulajdon
    Kezébe,
    Senkinek se másnak.”

    Fekete
    Viaszból
    Nyom reá pecsétet;
    Könyöklőn
    Várnak az
    Udvari cselédek.

    „Ki viszi
    Hamarabb
    Levelem Prágába?
    Száz arany,
    Meg a ló,
    Teste fáradsága.”

    „Viszem én,
    Viszem én,
    Hét nap elegendő.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Hét egész esztendő!”

    „Viszem én,
    Hozom én
    Válaszát három nap.”
    „Szerelmes
    Szívemnek
    Három egész hónap.

    Istenem,
    Istenem,
    Mért nem adál szárnyat,
    Hogy utól-
    Érhetném
    Az anyai vágyat.” –

    S ahol jön,
    Ahol jön
    Egy fekete holló;
    Hunyadi
    Pajzsán
    Ül ahhoz hasonló.

    Lecsapott,
    Lecsapott
    Fekete szélvészből,
    Kikapá
    Levelét
    Az anyai kézből.

    „Hamar a
    Madarat!…
    El kell venni tőle!”
    Szalad a
    Sokaság
    Nyomba, hogy lelője.

    Madarat
    Nem egyet,
    Százat is meglőnek:
    Híre sincs,
    Nyoma sincs
    A levélvivőnek.

    Napestig
    Az erdőn
    Űzeti hiába:
    Éjfelen
    Kocognak
    Özvegy ablakába.

    „Ki kopog?
    Mi kopog?
    Egy fekete holló!
    Nála még
    A levél
    Vagy ahhoz hasonló.

    Piros a
    Pecsétje
    Finom a hajtása:
    Oh áldott,
    Oh áldott
    A keze írása!”

    (1854)