Kategória: Szerzők

  • Petőfi Sándor: Alkony

    Olyan a nap, mint a hervadt rózsa,
    Lankadtan bocsátja le fejét;
    Levelei, a halvány sugárok,
    Bús mosollyal hullnak róla szét.

    Néma, csendes a világ körűlem,
    Távol szól csak egy kis estharang,
    Távol s szépen, mintha égbül jönne
    Vagy egy édes álomból e hang.

    Hallgatom mély figyelemmel. Oh ez
    Ábrándos hang jólesik nekem.
    Tudj’ isten, mit érzek, mit nem érzek,
    Tudja isten, hol jár az eszem.

  • Gyóni Géza: Akik az Istent elrabolták

    Rám törtek éjjel vad robajjal.
    Nyár volt és meztelen hevertem
    Lugas alatt nagy ősi kertben.
    Soká késett akkor a hajnal.

    Rám törtek éjjel vad cselédek,
    Libériás, álarcos szolgák.
    Szívem kivágták s elhurcolták
    S rendelték, hogy szív nélkül éljek.

    Kincseknek háza volt a szívem:
    Benne lakott Szűz-Mária,
    Betlehem és Isten fia,
    Benne lakott maga az Isten.

    De rajta törtek a vad szolgák;
    Kezembe gyilkos fegyvert adtak.
    Ó, szörnyű számot kinek adnak,
    Akik az Istent elrabolták?

    Szívem, szívem, te jó szív voltál –
    S papja lettem a gyűlöletnek.
    Mert elbuknak, akik szeretnek,
    S gyűlölni tanít minden oltár.

    Szívem, te irgalmas szív voltál –
    S papja lettem az öldöklésnek.
    Ó áldottak a véres kések.
    Gyilkolni tanít minden zsoltár.

    Szívem helyén egy nagy seb tátog…
    Új Mózes, állíts új követ:
    Áldott legyen a gyűlölet,
    Aki megváltja a világot.

  • Fodor Ákos: MONOLÓG

    „Mindegy, hogy ki mondja,
    mindegy, hogy ki hallja,
    mindegy, hogy mi hangzik el:
    ha egyszer kimondtad,
    nem vonhatod vissza soha.”

  • Áprily Lajos: Szeptemberi ég

    Ó, szilvát s szőlőfürtöt érlelő,
    gyönyörűséges, fényes őszelő,
    eged vén szívből is kedvet csihol!
    Már napok óta nem láttam sehol
    egy cigaretta-füstnyi felleget,
    csak ezt a makulátlan csudakéket.

    Rengetegek legszebb szajkóiból
    valaki minden kék tollat kitépett,
    s bekárpitozta velük az eget.

  • Benedek Elek: Esti imádság

    Az áldott Nap, ímé, pihenni tére,
    Álom borult ragyogó szép szemére.
    Közelg az Éj, sötét szárnyát kibontva,
    Fáradt testem vágyik a nyugalomra.

    Közelg az Éj, s szárnyán az édes álom
    Ereszkedik le rám aranyos szálon.
    Már érezem, hogy szemem lecsukódik,
    Kezem szép lassan összekulcsolódik.

    Uram, ki látsz a szívek rejtekébe,
    Ím, leborulok szent színed elébe:
    Ha vétettem szóval, cselekedettel,
    Tetézd jóságod, vétkemet feledd el!

    Gyermek vagyok még, ne ítélj keményen,
    Ha néha tán a rosszat jónak vélem.
    S ha jó helyett rosszat cselekszem néha,
    Nézz a szívembe s lásd: jó a szándéka.

    Száll, száll felém a csendes, édes álom,
    Ereszkedik le rám aranyos szálon.
    Egy pillanat, s álomba szenderedtem…
    Óh, jó Atyám, őrködjél én felettem!

  • Dsida Jenő: Csak egy…

    Csak egy van, aki lelkemet megérti,
    Aki felfogja sóhajtásimat,
    Csak egy van, aki örökre a régi,
    Csak egy van, aki titkon megsirat;

    Ki csókot adott, mikor nem is kértem,
    És hozzám szól csak egyre, hangtalan,
    Csak egy van, aki imádkozik értem –
    És az is olyan nagyon messze van!

  • Baranyi Ferenc: Az elhagyott asszony árnya

    Elárvult fészek nyárfaágon,
    szívemmel bélelt, jó meleg.
    Erőtlen fészek, mert a párom
    nem fogta vissza: el ne szálljon,
    ha hívták őt a gyors szelek!

    Szálanként hordtam össze fészkét –
    ne lengjen sorsa, mint a nád.
    Kóbor madarak szállva nézték
    a fészek-építő merészség
    maradandó diadalát.

    Kisfíammal a puszta fészek
    alján didergünk, lesve őt.
    Mi célja volt az építésnek,
    mit ér, ha célja semmivé lett,
    ha nincs remény, hogy visszajön?

    Mikor felhő terült az égre:
    testünk szárnyával födte be.
    Szárnya alatt csak szívverése
    bujtott magosba-röppenésre:
    „Ha szárny a szárnyad – szállj vele!”

    Úgy féltem én e szívveréstől,
    mint a haláltól nagybeteg.
    Féltem: meghallja párom és föl-
    repül a fészek-menedékből,
    ha hívják toborzó szelek.

    Mégis elment, jeges magosba
    onnét, hol meleget kapott.
    Szárnyából visszahull a tolla
    a béleletlen nyárfasorra,
    mintha szórnák a csillagok.

    Lehullt tollából azt a fészket
    továbbépítem holtomig,
    s kisfiunkat, aki nem vétett,
    éltesse jótékony igézet,
    hogy apja fészkében lakik.

    És ő megtépett szárnnyal is száll
    kegyetlen csillagok felé,
    a magasság medrébe kristály-
    egek húzzák, ereje sincs már
    visszanézni, hogy nézem-é?

  • Baranyi Ferenc: Szent Mihály útján

    Párizsban a Hortobágy poétája
    percig feledte a magyar ugart,
    (Szent Mihály útján korzózott a nyár és
    dalolt a Szajna-part),

    de otthonról az ősz, a gond utána
    szökött egy pillanatra nesztelen,
    s a költő őszi kedvvel ment tovább a
    Boulevard Saint Michelen.

    Szívében akkor íve tört a nyárnak:
    a Gare de l’Estre fázósan vonult,
    s – föl-földobott kő – ősz-kopár hazája
    földjére visszahullt.

    … Párizs nyarában könnyed volt a szívem
    akár a Szajna-parti énekek,
    nem jött az ősz, nem háborgatta semmi
    a faleveleket,

    csupán valami ősi nyugtalanság
    emléke borzolt lombok ágbogán,
    hogy még a legszebb nyárban se feledjem:
    merről üzent az ősz egy délután,

    hogy még a messzi nyárban se feledjem:
    hol a hazám.

    (Párizs, 1967)

  • Weöres Sándor: Marasztalás

    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!
    Ne menj, várj még,
    mert e tájék
    sötétben marad.

    Ág nem himbál,
    fecske nem száll,
    béres nem arat.
    Ó ne vidd el
    két szemeddel
    a napsugarat!

  • Nagy László: Dióverés

    Elsuhogott az a füttyös
    sárgarigó délre.
    Sárgul az árva diófa
    zöld terebélye.

    Levelek lengnek, akár a
    színarany rigó-szárnyak,
    elszállnak ők is a szélben
    puszta határnak.

    Áll a diófa, és érett
    kincsei válnak tőle:
    szellő ha bántja az ágat,
    buknak a földre.

    Szaporább kopogás, csörgés
    támad, ha jön az ember,
    s bottal az ágak bogára
    boldogan ráver.

    Földre, fejekre, kosárba
    kopog a dió-zápor,
    burkos dióra a gyermek
    kővel kopácsol.

    Már, mintha álmodnék, hallom
    zaját a jó örömnek,
    darálók forognak, diós
    mozsarak döngnek.

    Fagyban és nagy havazásban
    meg kell maradnunk jónak
    s tisztának is, hogy örüljünk
    csörgő diónak.

    Majd csorgó hó levén ring a
    picike dió-csónak,
    s lomb zöldül újra a füttyös
    sárgarigónak.