Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Mi a szerelem?

    Süldő poéták, bikficek,
    Ugyan ne csiripeljetek
    A szerelemről! kérlek szépen
    Az emberiség szent nevében,
    Melyet kínpadra vonni vétek,
    Kérlek, hogy azt ti ne tegyétek.
    Tudjátok: melyik fán terem,
    Milyen madár a szerelem?
    A kotyvaszték, mit fejetek
    Rosz bögréjében főztetek,
    A sóhajtások galuskája
    Pityergések levébe hányva,
    Epedéssel megsáfrányozva
    Vagy kakasdühhel megborsozva,
    Oh én szerelmes istenem,
    Ez még koránsem szerelem!
    Még várjatok, kis bikficek,
    Kissé nagyobbat nőjetek,
    Hogy a szerelmet ismerjétek
    És azt megénekelhessétek. –
    Viselni hosszú éven át
    A szívben a kétség nyilát,
    Teremteni legmelegebb
    Vérünkből szép reményeket,
    Csak azért, hogy meghaljanak,
    Hogy minden istenadta nap
    Legyen egy-egy kedves halottunk,
    Kit kínosan kell megsiratnunk;
    A rágalomnak óriási
    Kigyófarkával szembeszállni,
    Eltűrni oly bántalmakat,
    Mit megtorolni nem szabad,
    Mert kedvesünk azé, ki bánt,
    Aztán elvenni a leányt,
    Eldobni érte szabadságunk,
    Mely legimádottabb sajátunk,
    S fölvenni a könnyű szabadság
    Helyett az élet súlyos gondját,
    Dolgozni napok s éjeken,
    Hogy ételünk s ruhánk legyen;
    S ha feleségünk tán szeszélyes,
    Magunkat szabni szeszélyéhez,
    Hogy már ha kell örömtelennek
    Lenni egyik vagy más életnek,
    Mienk legyen örömtelen…
    Lássátok, ez a szerelem!

    Koltó, 1847. október

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Hány csepp van az óceánban…

    Hány csepp van az óceánban?
    Hány csillag az égen?
    Az emberiség fejin hány hajszál van?
    S hány gonoszság szivében?

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Szeretője-e vajon…

    Szeretője-e vajon a testnek a lélek?
    S mint szeretőkhöz illik, együtt enyésznek?
    Vagy a lélek a testnek csak barátja?
    S ugy tesz, mint rendesen a barát:
    Elhordja magát,
    Midőn amazt pusztulni látja?

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Nemcsak mi vénülünk…

    Nemcsak mi vénülünk, mi emberek…
    Mi volna, ami nem vénülne meg?
    Nézzétek a napot, ha jön a december:
    Nem valóságos öregember?
    Későn ébred, s alig
    Hogy fölkapaszkodhatik
    Az égre, oly erőtelen;
    Mogorván néz a világra s hidegen,
    S olyan korán ledől megint ágyára.
    Majd végesvégül
    Azt is megérjük, hogy megőszül,
    És ekkor… ekkor fehér lesz sugára.

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Vándordalok

    1

    Távol szeretteimtől,
    s tőled, te drága hon!
    Vándorlom a világot
    végetlen útakon.

    És lábam a nagy úton
    fáradva lépdegel,
    mert vállaim tetézvék
    butyornak terhivel.

    Eldobtam én a terhet,
    nincs többé vállamon;
    és mégis vajh mi csüggeszt?
    És mégis vajh mi nyom?

    Boldogtalan fiú te!
    Mely tégedet lever,
    nem válladon… szivedben
    az óriás teher.

    2

    Hová, hová az égi úton,
    darusereg;
    azért hagyjátok-e a tájat,
    mert nem meleg?

    Vándorlok én is, ámde pályám
    ellenkező:
    a szerelem forró honából
    jégsír felé.

    Pápa, 1841

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Sors, nyiss nekem tért…

    Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

    Az emberiségért valamit!

    Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e

    Nemes láng, amely ugy hevit.

    Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

    Fölforraló minden csepp vért;

    Minden sziv-ütésem egy imádság

    A világ boldogságaért.

    Oh vajha nemcsak üres beszéddel,

    De tettel mondhatnám el ezt!

    Legyen bár tettemért a díj egy

    Uj Golgotán egy új kereszt!

    Meghalni az emberiség javáért,

    Mily boldog, milyen szép halál!

    Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet

    Minden kéjmámorainál.

    Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

    Ily szentül!… s én elkészitem

    Saját kezemmel azon keresztfát,

    Amelyre fölfeszíttetem.

    Pest, 1846. április 24–30.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: A faluban utcahosszat…

    A faluban utcahosszat
    Muzsikáltatom magamat;
    Tele palack a kezembe’,
    Táncolok, mint veszett fene.

    Húzd rá, cigány, siralmasan,
    Hogy magamat kisírhassam,
    De majd ott az ablak alatt
    Húzzatok valami vígat.

    Ott lakik az én csillagom,
    Az én bujdosó csillagom,
    Aki tőlem elbujdosott,
    S világát mással éli most.

    Hej, cigányok, itt az ablak:
    Most a leges-legvígabbat!
    Ne lássa az a csalfa lyány,
    Hogy búsulok csalfaságán.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: A felhők

    Ha én madár volnék: örökké
    A felhők közt szállonganék.
    Ha festő volnék: egyebet sem,
    Csupán felhőket festenék.

    Ugy kedvelem én a felhőket!
    Megüdvözlöm mindegyiket
    Érkeztekor, s elmondom néki
    Távoztakor: isten veled.

    Oh nékem olyan jó barátim
    E tarka égi vándorok.
    Ugy ismernek már, hogy talán még
    Azt is tudják, mit gondolok.

    Oly sokszor néztem én őket, ha
    Szép halkan szenderegtenek
    A hajnal és az alkony keblén,
    Mint ártatlan kis gyermekek.

    És néztem őket, hogyha jöttek
    Mint haragos vad férfiak,
    Hogy a viharral, e zsarnokkal,
    Élet-halálra vívjanak.

    És néztem, hogyha virrasztott a
    Beteg ifjú, a holdvilág,
    S ők halvány arccal ezt, miként hű
    Lyánytestvérek, körűlfogák.

    Láttam már minden változásban,
    Melyen csak általmentenek;
    S akármikor s akárhogy látom,
    Mindég egyformán tetszenek.

    Miért vonzódom úgy hozzájok?
    Mert ők lelkemnek rokoni,
    Mely mindig új s új alakot vált
    S mégis folyvást az egykori.

    Lehet még másban szinte hozzám
    A felhőt hasonlítani:
    Vannak neki, miként szememnek,
    Könyűi és villámai.

    Pest, 1847. február

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Csatában

    A földön is harag,
    Az égen is harag!
    Kifolyt piros vér és
    Piros napsugarak!
    A lemenő nap oly
    Vad bíborban ragyog!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Komoly felhők közül
    Bámul reánk a nap,
    Rettentő szuronyok
    Füstben csillámlanak,
    A sűrü lomha füst
    Sötéten gomolyog,
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Ropog, hosszan ropog
    Csatárok fegyvere,
    Ágyúk bömbölnek, hogy
    Reng a világ bele;
    Te ég, te föld, talán
    Most összeomlotok!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Szilaj lelkesedés
    Foly bennem, mint tüzár,
    A vérszag és a füst
    Megrészegíte már,
    Előre rontok én,
    Ha élek, ha halok!
    Utánam, katonák,
    Utánam, magyarok!

    Medgyes, 1849. március 2–3.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Kutyakaparó

    Kivül-belül szomorú csárda ez
    A Kutyakaparó,
    Éhen-szomjan szokott itt maradni
    A jámbor útazó,
    Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
    Rápillant borára,
    Megátkozza Noét, hogy szőlőt is
    Vett be a bárkába.

    A kis szobán hosszu vékony asztal
    Nyujtózkodik végig,
    Feldőléstül erőtlen lábai
    Már csak alig védik.
    Amily hosszu az asztal, mellette
    Olyan hosszu a pad,
    Közepe, nem a sok űlés, hanem
    Vénség miatt horpad.

    Átellenben az ágy. Réges-régen
    Lehetett megvetve;
    Lefekünni beléje, nem támad
    Senkinek is kedve.
    Fejét egyik vállára bocsátá
    A pufók kemence,
    Redők gyanánt tisztes agg homloka
    Meg van repedezve.

    Mogorva vén ember itt a csaplár,
    Szavát sem hallani,
    Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
    Mivel ásítani.
    Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
    Hát a felesége?
    Ez takaros menyecske lehetett
    Annak idejébe’.

    De az idő a szegény jó asszonyt
    Megviselte rútul,
    Noha ötven, ötvenöt esztendőn
    Még nem igen van túl.
    Boglyas fakó haja beillenék
    Repce-petrencének,
    És melléje mindjárt szörnyü képe
    Madárijesztőnek.

    Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
    Szidalomra nyitja,
    Hogy a vármegye a betyárokat
    Már mind kipusztítja;
    Még mikor a világ ezeké volt,
    Ha nem csordult, cseppent,
    De ezek híjával a kereset
    Egészen megcsökkent. –

    Odabenn a Kutyakaparóban
    Így forog a világ,
    Ily szomorún, s az ember vidámabb
    Dolgot kivül se’ lát.
    Ablaka csak egy van, és annak is
    Üveg csak a fele,
    Fele pedig ó kalendáriom
    Kitépett levele.

    Pendelyes gyerek voltam még, mikor
    Az az eső esett,
    Mely falának kétharmad részéről
    Levitte a meszet,
    S ami rajta imitt-amott maradt,
    Az egészen sárga,
    S korommal írt furcsa figurákkal
    Van telefirkálva.

    Pózna végén abroncs a cégére,
    Ha véle összevesz
    A szellő, mint az akasztott ember,
    Oly búsan lengedez.
    Jószágból a csaplárnak nem jutott
    Egyéb egy kuvasznál;
    A ház végénél szundikál naphosszat,
    Nem árt, nem is használ.

    És amilyen maga ez a csárda,
    Olyan a vidéke,
    Körülötte a homokbuckáknak
    Se’ hossza, se’ vége.
    A meztelen homokban alig teng
    Egy-két gyalogbodza,
    Mely fekete gyümölcsét nyaranként
    Kedvetlenül hozza.

    A harangszó a távol falukból
    Meghalni jár ide,
    S az eltévedt madár körülnéz csak
    S odább megy ízibe.
    Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
    Bágyadtabb sugára,
    Mintha szánakozva tekintene
    Ez árva csárdára.

    A csárdától vagy száz lépésnyire,
    Kopár dombtetőn fent,
    Senki által meg nem látogatva,
    Áll egy régi kőszent;
    Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
    Akasztott nyakába,
    Mintha mondta volna: menj isten hirével,
    Mit állsz itt hiába!

    Pest, 1847. január

    Forrás: Vers mindenkinek