Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: Sors, nyiss nekem tért…

    Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek

    Az emberiségért valamit!

    Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e

    Nemes láng, amely ugy hevit.

    Láng van szivemben, égbül-eredt láng,

    Fölforraló minden csepp vért;

    Minden sziv-ütésem egy imádság

    A világ boldogságaért.

    Oh vajha nemcsak üres beszéddel,

    De tettel mondhatnám el ezt!

    Legyen bár tettemért a díj egy

    Uj Golgotán egy új kereszt!

    Meghalni az emberiség javáért,

    Mily boldog, milyen szép halál!

    Szebb s boldogitóbb egy hasztalan élet

    Minden kéjmámorainál.

    Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg,

    Ily szentül!… s én elkészitem

    Saját kezemmel azon keresztfát,

    Amelyre fölfeszíttetem.

    Pest, 1846. április 24–30.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: A faluban utcahosszat…

    A faluban utcahosszat
    Muzsikáltatom magamat;
    Tele palack a kezembe’,
    Táncolok, mint veszett fene.

    Húzd rá, cigány, siralmasan,
    Hogy magamat kisírhassam,
    De majd ott az ablak alatt
    Húzzatok valami vígat.

    Ott lakik az én csillagom,
    Az én bujdosó csillagom,
    Aki tőlem elbujdosott,
    S világát mással éli most.

    Hej, cigányok, itt az ablak:
    Most a leges-legvígabbat!
    Ne lássa az a csalfa lyány,
    Hogy búsulok csalfaságán.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: A felhők

    Ha én madár volnék: örökké
    A felhők közt szállonganék.
    Ha festő volnék: egyebet sem,
    Csupán felhőket festenék.

    Ugy kedvelem én a felhőket!
    Megüdvözlöm mindegyiket
    Érkeztekor, s elmondom néki
    Távoztakor: isten veled.

    Oh nékem olyan jó barátim
    E tarka égi vándorok.
    Ugy ismernek már, hogy talán még
    Azt is tudják, mit gondolok.

    Oly sokszor néztem én őket, ha
    Szép halkan szenderegtenek
    A hajnal és az alkony keblén,
    Mint ártatlan kis gyermekek.

    És néztem őket, hogyha jöttek
    Mint haragos vad férfiak,
    Hogy a viharral, e zsarnokkal,
    Élet-halálra vívjanak.

    És néztem, hogyha virrasztott a
    Beteg ifjú, a holdvilág,
    S ők halvány arccal ezt, miként hű
    Lyánytestvérek, körűlfogák.

    Láttam már minden változásban,
    Melyen csak általmentenek;
    S akármikor s akárhogy látom,
    Mindég egyformán tetszenek.

    Miért vonzódom úgy hozzájok?
    Mert ők lelkemnek rokoni,
    Mely mindig új s új alakot vált
    S mégis folyvást az egykori.

    Lehet még másban szinte hozzám
    A felhőt hasonlítani:
    Vannak neki, miként szememnek,
    Könyűi és villámai.

    Pest, 1847. február

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfi Sándor: Csatában

    A földön is harag,
    Az égen is harag!
    Kifolyt piros vér és
    Piros napsugarak!
    A lemenő nap oly
    Vad bíborban ragyog!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Komoly felhők közül
    Bámul reánk a nap,
    Rettentő szuronyok
    Füstben csillámlanak,
    A sűrü lomha füst
    Sötéten gomolyog,
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Ropog, hosszan ropog
    Csatárok fegyvere,
    Ágyúk bömbölnek, hogy
    Reng a világ bele;
    Te ég, te föld, talán
    Most összeomlotok!
    Előre, katonák,
    Előre, magyarok!

    Szilaj lelkesedés
    Foly bennem, mint tüzár,
    A vérszag és a füst
    Megrészegíte már,
    Előre rontok én,
    Ha élek, ha halok!
    Utánam, katonák,
    Utánam, magyarok!

    Medgyes, 1849. március 2–3.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Kutyakaparó

    Kivül-belül szomorú csárda ez
    A Kutyakaparó,
    Éhen-szomjan szokott itt maradni
    A jámbor útazó,
    Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
    Rápillant borára,
    Megátkozza Noét, hogy szőlőt is
    Vett be a bárkába.

    A kis szobán hosszu vékony asztal
    Nyujtózkodik végig,
    Feldőléstül erőtlen lábai
    Már csak alig védik.
    Amily hosszu az asztal, mellette
    Olyan hosszu a pad,
    Közepe, nem a sok űlés, hanem
    Vénség miatt horpad.

    Átellenben az ágy. Réges-régen
    Lehetett megvetve;
    Lefekünni beléje, nem támad
    Senkinek is kedve.
    Fejét egyik vállára bocsátá
    A pufók kemence,
    Redők gyanánt tisztes agg homloka
    Meg van repedezve.

    Mogorva vén ember itt a csaplár,
    Szavát sem hallani,
    Szájat ő csak azért tart, hogy legyen
    Mivel ásítani.
    Ilyen a csaplár, a vén Dömötör;
    Hát a felesége?
    Ez takaros menyecske lehetett
    Annak idejébe’.

    De az idő a szegény jó asszonyt
    Megviselte rútul,
    Noha ötven, ötvenöt esztendőn
    Még nem igen van túl.
    Boglyas fakó haja beillenék
    Repce-petrencének,
    És melléje mindjárt szörnyü képe
    Madárijesztőnek.

    Ő sem igen beszél; s ha szól, száját
    Szidalomra nyitja,
    Hogy a vármegye a betyárokat
    Már mind kipusztítja;
    Még mikor a világ ezeké volt,
    Ha nem csordult, cseppent,
    De ezek híjával a kereset
    Egészen megcsökkent. –

    Odabenn a Kutyakaparóban
    Így forog a világ,
    Ily szomorún, s az ember vidámabb
    Dolgot kivül se’ lát.
    Ablaka csak egy van, és annak is
    Üveg csak a fele,
    Fele pedig ó kalendáriom
    Kitépett levele.

    Pendelyes gyerek voltam még, mikor
    Az az eső esett,
    Mely falának kétharmad részéről
    Levitte a meszet,
    S ami rajta imitt-amott maradt,
    Az egészen sárga,
    S korommal írt furcsa figurákkal
    Van telefirkálva.

    Pózna végén abroncs a cégére,
    Ha véle összevesz
    A szellő, mint az akasztott ember,
    Oly búsan lengedez.
    Jószágból a csaplárnak nem jutott
    Egyéb egy kuvasznál;
    A ház végénél szundikál naphosszat,
    Nem árt, nem is használ.

    És amilyen maga ez a csárda,
    Olyan a vidéke,
    Körülötte a homokbuckáknak
    Se’ hossza, se’ vége.
    A meztelen homokban alig teng
    Egy-két gyalogbodza,
    Mely fekete gyümölcsét nyaranként
    Kedvetlenül hozza.

    A harangszó a távol falukból
    Meghalni jár ide,
    S az eltévedt madár körülnéz csak
    S odább megy ízibe.
    Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol;
    Bágyadtabb sugára,
    Mintha szánakozva tekintene
    Ez árva csárdára.

    A csárdától vagy száz lépésnyire,
    Kopár dombtetőn fent,
    Senki által meg nem látogatva,
    Áll egy régi kőszent;
    Ennek is valaki egy kopott tarisznyát
    Akasztott nyakába,
    Mintha mondta volna: menj isten hirével,
    Mit állsz itt hiába!

    Pest, 1847. január

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: A boldog pestiek

    Hiába is dicséritek
    A szép természetet!
    Az tart legföljebb veletek,
    Ki rosz gombát evett.
    Szegény, szegény falusiak!
    S kisvárosbéliek!
    Mi élünk csak valódilag,
    Mi boldog pestiek!

    Lakásunk fényes palota;
    Mindent találni benn,
    Mit a mesterség adhata,
    Hogy légyen kényelem.
    Selyem, rugalmas pamlagunk
    Lágy hintaként remeg;
    Egész török basák vagyunk
    Mi boldog pestiek!

    És mindennap véghezviszünk
    Nagy epikuri tort,
    Hol étket és italt nekünk
    Sok cifra szolga hord;
    Míg a zenének hangjai
    Vígan fölzengenek,
    Lelkünk elandalítani. –
    Mi boldog pestiek!

    Hát a színház? a táncterem
    És több efféle hely?
    Kapunk alatt hintó terem,
    S mint a villám visz el.
    Igy múlik éjünk és napunk,
    Nincs híja semminek,
    Míg végre csődöt nem kapunk
    Mi boldog pestiek!

    Pest, 1844. július

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Temetésre szól az ének…

    Temetésre szól az ének,
    Temetőbe kit kisérnek?
    Akárki! már nem földi rab,
    Nálam százszorta boldogabb.

    Itt viszik az ablak alatt;
    Be sok ember sírva fakadt!
    Mért nem visznek engemet ki,
    Legalább nem sírna senki.

    Debrecen, 1843. december

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Petőfi Sándor: A tintásüveg

    Vándorszinész korában Megyeri
    (Van-e, ki e nevet nem ismeri?)
    Körmölgeté, mint más, a színlapot.
    Kapott
    Ezért
    Egyszer vagy öt forintnyi bért,
    Amint mondom, vagy öt forintnyi bért.

    Először is hát tintáért megyen,
    Ha ismét írni kell, hogy majd legyen.
    A tintás üveget pedig hová
    Dugá?
    Bele
    Kabátja hátsó zsebibe,
    Amint mondom, kabátja zsebibe.

    S hogy pénzre tett szert, lett Megyeri vig,
    S hazafelé menvén, ugrándozik.
    Hiába inti őt Szentpéteri:
    „Kari,
    Vigyázz!
    Kedved majd követendi gyász,
    Amint mondom, majd követendi gyász.”

    Úgy lett. A sok ugrándozás alatt
    Kifolyt a tinta; foltja megmaradt.
    Megyeri elbusúl – kedvét szegi
    Neki
    A folt,
    Mivel csak egy kabátja volt,
    Amint mondom, csak egy kabátja volt.

    Mi több: kabátja éppen sárga volt,
    És így annál jobban látszott a folt.
    „Eldobnám – szólt – de mással nem birok;”
    Ez ok
    Miatt
    Hordá, míg széjjel nem szakadt,
    Amint mondom, míg széjjel nem szakadt.

    Pest, 1844. szeptember

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Bodrogi Gyula előadása

  • Petőfi Sándor: Kivágom én…

    Kivágom én keblemből szívemet,
    Ott úgysem okoz mást, csak gyötrelmeket,
    Kivágom és a földbe ültetem…
    Talán kikél babérfa képiben,
    S koszorúja lesz a bajnokoknak,
    Kik a szabadságért harcolnak!

    Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Kereki Anna előadása

  • Petőfi Sándor: Sorshúzás előtt

    Kétszázezer forint! reá
    Gondolni is alig merek.
    Nagyúr leszek, mennykő nagy úr,
    Föltéve persze: ha nyerek.

    Vajon hová teszem e pénzt?
    Mindenh’á, csak ládámba nem!
    Meg nem penészedik az én
    Ládámban, hiszem istenem.

    Amint nyerek: elnyargalok
    Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen,
    És e jó úrnál eddigi
    Kontóm szépen lekvittelem;

    Aztán (most már készpénzemért!)
    Jó téli öltönyt varratok;
    Mert közel a tél, s mostani
    Ruhámban meg is fagyhatok.

    Mily jól esik majd: ha fogat
    Vicsorgat énrám a hideg,
    Hahá! mily jólesik: fügét
    Mutatni őkegyelminek.

    Ugy ám, de hátha nem nyerünk?…
    Ha nem nyerünk: isten veled,
    Jó téli öltöny! – de sebaj,
    Megszoktam már a hideget.

    Pest, 1845. szeptember 10–24. között

    Forrás: M5 – Vers mindenkinek: Csőre Gábor előadása