https://verskucko.com

Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor – Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácsony,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könnyűt.
    Menj el, karácsony, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedül vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhűl.
    Miként a jégcsap függ a házereszről,
    Úgy függ szívemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vígan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!

    Oh, aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.
    Embert szerettünk és Istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.

    Mi lett a díj? rövid jólét múltával
    Hosszú nagy ínség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.
    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Úgy állna még, mint álla hajdanán.

    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S északra a törzs, az öreg szülők.
    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül!…

    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…
    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény ítélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.

    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Petőfi István – Sándor bátyámhoz

    Ígérsz nekem paripát,
    Még pedig párjával;
    Legyenek bármily drágák,
    Nem gondolsz árával.

    Csak hogy Pisti öcsédnek
    Nagyobb kedve legyen,
    Mert eztán vásárokra
    Majd lóháton megyen.

    Jól meggondold, bátyám,
    Amit ajánlottál;
    Tudod, hogy az ígéret
    Adomány után vár.

    Igyekezz hát, hogy gazdag
    Minél előbb legyél,
    Istók öcséd számára
    Paripákat vegyél.

    Attól tartok, hogyha majd
    Gazdagságod várom,
    A vásárra holtomig
    Gyalog kell sétálnom.

    Kunszentmiklós, 1844.

    Forrás: www.eternus.hu – Petőfi István versei

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szívem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni félúton kívánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

    Pest, 1848. április

    Forrás: MEK

  • Petőfi Sándor: Megfagy a szív, ha nem szeret

    Megfagy a szív, ha nem szeret;
    És ha szeret, megég.
    Ez és az baj. E két baj közt
    Melyik jobb?… tudj’ az ég!

    Pest, 1846. június–augusztus

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Petőfi Sándor: Szerelem és bor

    Azt mondom, amit mindig mondok:
    Ne háborgassanak a gondok,
    Ne háborgassanak bennünket!
    Legyen vidámság, tréfa, nesz;
    Ifjak vagyunk és ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Járjunk a szerelem kertében,
    Virág ott nyílik minden lépten;
    Ha meg talál tüskéje szúrni:
    Illatja gyógyulást szerez.
    Szeressünk! mert erőnk szeretni,
    Idő jártával odalesz.

    Midőn a szerelem kertében
    A nap tikkasztón süt az égen:
    Térjünk hűs árnyékú lugasba
    A borgyümölcs tőkéihez.
    Igyunk! pénzünk van, hátha pénzünk
    Idő jártával odalesz.

    E kép a legszebb élet képe;
    Adjunk érette bútt cserébe.
    Mint fellegekre a szivárvány,
    Reánk mosolyogni fog ez,
    Ha majd derengő ifjúságunk
    Idő jártával odalesz.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Petőfi Sándor: Karácsonkor

    Énhozzám is benézett a karácson,
    Tán csak azért, hogy bús orcát is lásson
    És rajta egy pár reszkető könyűt.
    Menj el, karácson, menj innen sietve,
    Hiszen családok ünnepnapja vagy te,
    S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

    Meleg szobám e gondolattól elhül.
    Miként a jégcsap függ a házereszrül,
    Ugy függ szivemről ez a gondolat.
    Hej, be nem így volt, nem így néhanapján!
    Ez ünnep sokszor be vigan viradt rám
    Apám, anyám és testvérem között!
    Oh aki együtt látta e családot,
    Nem mindennapi boldogságot látott!
    Mi boldogok valánk, mert jók valánk.

    Embert szerettünk és istent imádtunk;
    Akármikor jött a szegény, minálunk
    Vigasztalást és kenyeret kapott.
    Mi lett a díj? rövid jólét multával
    Hosszú nagy inség… tenger, melyen által
    Majd a halálnak révéhez jutunk.

    De a szegénység énnekem nem fájna,
    Ha jó családom régi lombos fája
    Ugy állna még, mint álla hajdanán.
    Vész jött e fára, mely azt szétszaggatta;
    Egy ág keletre, a másik nyugatra,
    S éjszakra a törzs, az öreg szülők.

    Lelkem szülőim, édes jó testvérem,
    Ha én azt a kort újolag megérem,
    Hol mind a négyünk egy asztalhoz űl!…
    Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
    Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
    Ámbár tudom, hogy mindig csak hazudsz…

    Isten veled, te szép családi élet!
    Ki van rám mondva a kemény itélet,
    Hogy vágyam űzzön és ne érjen el.
    Nem nap vagyok én, föld és hold körében;
    Mint vészt jelentő üstökös az égen,
    Magányos pályán búsan bújdosom.

    Pest, 1846. december

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Petőfi Sándor – Vasúton

    Tenger kéj veszen körül,
    Közepében lelkem fürdik…
    A madár röpült csak eddig,
    Most az ember is röpül!

    Nyílsebes gondolatunk,
    Késő indulánk utánad,
    De sarkantyúzd paripádat,
    Mert elérünk, elhagyunk!

    Hegy, fa, ház, ember, patak
    És ki tudja, még mi minden?
    Tűnedez föl szemeimben
    S oszlik el, mint köd-alak.

    A nap is velünk szalad,
    Mint egy őrült, aki véli,
    Hogy őt, összevissza tépni,
    Űzi egy ördögcsapat;

    Futott, futott, s hasztalan!
    Elmaradt… fáradva dől le
    A nyugati hegytetőre,
    Arcán szégyen lángja van.

    S még mi egyre röpülünk,
    Egy sziporkát sem fáradva;
    Ez a gép tán egyenest a
    Másvilágba megy velünk! –

    Száz vasútat, ezeret!
    Csináljatok, csináljatok!
    Hadd fussák be a világot,
    Mint a testet az erek.

    Ezek a föld erei,
    Bennök árad a műveltség,
    Ezek által ömlenek szét
    Az életnek nedvei.

    Miért nem csináltatok
    Eddig is már?… vas hiányzott?
    Törjetek szét minden láncot,
    Majd lesz elég vasatok.

    Pest, 1847. december

    Forrás: www.eternus.hu – Petőfi Sándor versei

  • Petőfi Sándor: Rózsabokor a domboldalon

    Rózsabokor a domboldalon

    Rózsabokor a domboldalon,
    Borúlj a vállamra, angyalom,
    Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
    Hejh, milyen jól esik nekem ez!
    Lenn a Dunában a nap képe,
    Reszket a folyó örömébe’,
    Ringatja a napot csendesen,
    Épen mint én téged, kedvesem.
    Mit nem fognak rám a gonoszok,
    Hogy én istentagadó vagyok!
    Pedig mostan is imádkozom…
    Szíved dobogását hallgatom.

  • Petőfi Sándor: A virágok

    Ki a mezőre ballagok,
    hol fű között virág terem,
    virágok, szép virágaim,
    be kedvesek vagytok nekem!
    Ha látom, mintha lyányt látnék,
    szívem reszket, keblem dagad. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Leülök a virág mellé,
    és elbeszélgetek vele.
    Szerelmet is vallok neki,
    s megkérdem: engem szeret-e?
    Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
    hogy érti jól szavaimat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    S ki tudja: az illat vajon
    nem a virág beszéde-e?
    Csakhogy nem értjük, nem hat át
    testünkön lelkünk fülibe;
    szagolja csak s nem hallja meg
    a test e szellemhangokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Igen, az illat a virág
    beszéde, annak dala ez,
    s ha lényem durvább része a
    sírban rólam lefejledez:
    nem szagolom többé, hanem
    hallom majd e szép dalokat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Virágillat, virág dala,
    te lész majd ott bölcsődalom,
    melynek lágy zengedelminél
    tavaszonként elaluszom,
    s következendő tavaszig
    lelkem szép álmakkal mulat. –
    Siromra, hogyha meghalok,
    ültessetek virágokat.

    Pest, 1847. április

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Petőfi Sándor – Az országgyűléshez

    Sokat beszéltek, szépet is beszéltek,
    jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
    mert nincs rendében eljárásotok,
    ti a dolog végébe kaptatok,
    és így tevétek már régóta mindig;
    látják, kik a multat végigtekintik.

    Ki képzel olyan templomépitőt,
    ki a tornyot csinálja meg előbb?
    És azt a levegőbe tolja, hogy
    ott fönn maradjon, míg majd valahogy
    alája rakja szépen a falat,
    s legeslegvégül jőne az alap.

    Ti vagytok ilyen mesteremberek,
    ezért ad a hon nektek kenyeret,
    ezért fizet szivének vérivel!
    Jobbat tesz, aki semmit sem mivel.

    Időt, erőt eltékozoltok, és ha
    sikert mutattok is föl néha-néha,
    csak olyan az, mint hogyha engemet
    a szomjuság bánt, s adnak víz helyett
    ételt, s talán még épen olyan ételt,
    mitől szomjúságom csak jobban éget.

    Ha ez siker, ha ez jótétemény:
    elmémet a bölcsőben hagytam én.
    Hiába minden szép és jó beszéd,
    ha meg nem fogjátok az elejét,
    ha a kezdetnél el nem kezditek…
    Sajtószabadságot szerezzetek.

    Sajtószabadságot, csak ezt ide!
    Ez oly nagy, oly mindenható ige
    a nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
    amellyel egy mindenséget teremte.

    Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
    eláradó bőségben termenek,
    s bár az utósó szolga és a pór
    zsebébül aranyat marokkal szór:
    azon nemzetnek még sincs semmije,
    azon nemzetnek koldus a neve.

    S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép,
    nyomorg, tengődik mindenfélekép:
    azon nemzet gazdag végtelenűl,
    mert a jövendőt bírja örökűl.

    Haladni vágyunk; de haladhatunk?
    Én istenem, milyen golyhók vagyunk!
    Lábunk szabad, de a szemünk bekötve,
    hová megyünk?… meglássátok, gödörbe.

    Szemünk bekötve, fogva szellemünk,
    az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk,
    a szellem rab, s a ronda légbe fúl,
    mely dögvészes már önnön átkitúl.

    A szellem rab; mint a hitvány kutyát,
    a ház végére láncba szoriták,
    s láncát harapva tördeli fogát,
    amellyel védni tudná a hazát…

    A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat,
    s szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat!
    Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak
    megvettetésére a kerek világnak!

    Pest, 1848. február

    Forrás: FB Szeretem a verseket