https://verskucko.com

Kategória: Petőfi Sándor

  • Petőfi Sándor: De mért is gondolok rá?…

    De mért is gondolok rá?
    Mért gyötrődöm?… hiszen
    Még csak hírét sem hallom,
    Még csak nem is izen.

    Hát ily hamar felejt, ily
    Hamar felejthetett?
    Az még valószínűbb, hogy
    Sohasem szeretett.

    Azt tartják: nem a nyelv, de
    A szem mond igazat.
    Én hittem ezt, s hitemnek
    Gyümölcse kárhozat.

    Hittem szemének, amely
    Azt mondá, hogy szeret…
    Szégyeld magad, szégyeld, te
    Könnyenhívő gyerek!

    Most már egyéb nincs hátra,
    Mint őt felejteni.
    Ki innen, ki szívemből,
    Emlékem kincsei!

    Hajós vagyok, ki vészkor
    Mindent tengerbe vét,
    Hogy az üres hajóban
    Megmentse életét.

    Forrás: Szívzuhogás

    💔

  • Petőfi Sándor – Szeretlek, kedvesem!

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    szeretem azt a kis
    könnyű termetedet,
    fekete hajadat,
    fehér homlokodat,
    sötét szemeidet,
    piros orcáidat,
    azt az édes ajkat,
    azt a lágy kis kezet,
    melynek érintése
    magában élvezet,
    szeretem lelkednek
    magas röpülését,
    szeretem szívednek
    tengerszem-mélységét,
    szeretlek, ha örülsz
    és ha búbánat bánt,
    szeretem mosolyod
    s könnyeid egyaránt,
    szeretem erényeid
    tiszta sugárzását,
    szeretem hibáid
    napfogyatkozását.

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    amint embernek csak
    szeretnie lehet.
    Kivűled rám nézve
    nincs élet, nincs világ,
    te szövődöl minden
    gondolatomon át,
    te vagy érzeményem
    mind alva, mind ébren,
    te hangzol szívemnek
    minden verésében.

    Lemondanék minden
    dicsőségről érted,
    s megszereznék érted
    minden dicsőséget.
    Nekem nincsen vágyam,
    nincsen akaratom,
    mert amit te akarsz,
    én is azt akarom.

    Nincs az az áldozat,
    mely kicsiny ne lenne
    éretted, hogyha te
    örömet lelsz benne;
    s nincs csekélység, ami
    gyötrelmesen nem sért,
    hogyha te fájlalod
    annak veszteségét.

    Szeretlek, kedvesem,
    szeretlek tégedet,
    mint ember még soha,
    sohasem szeretett!
    Oly nagyon szeretlek,
    hogy majd belehalok,
    egy személyben minden,
    de mindened vagyok:
    aki csak szerethet,
    aki csak él érted,
    férjed, fiad, atyád,
    szeretőd, testvéred.

    És egy személyben te
    vagy mindenem nekem:
    lyányom, anyám, húgom,
    szeretőm, hitvesem!
    Szeretlek szívemmel,
    szeretlek lelkemmel,
    szeretlek ábrándos,
    őrült szerelemmel!…

    És ha mindezért jár
    díj avvagy dicséret,
    nem engem illet az,
    egyedül csak téged;
    a dicséretet és
    díjat te érdemled –
    mert tőled tanultam
    én e nagy szerelmet!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Petőfi Sándor: István öcsémhez

    Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám?
    Gondoltok-e ugy néha-néha rám?
    Mondjátok-e, ha estebéd után
    Beszélgetéstek meghitt és vidám,
    Mondjátok-e az est óráinál:
    Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

    És máskülönben hogy van dolgotok?
    Tudom, sokat kell fáradoznotok.
    Örök törődés naptok, éjetek,
    Csakhogy szükecskén megélhessetek.
    Szegény atyánk! ha ő ugy nem bizik
    Az emberekben: jégre nem viszik.

    Mert ő becsűletes lelkű, igaz;
    Azt gondolá, hogy minden ember az.
    És e hitének áldozatja lett,
    Elveszte mindent, amit keresett.
    Szorgalmas élte verítékinek
    Gyümölcseit most más emészti meg.

    Mért nem szeret ugy engem istenem?
    Hogy volna mód, sorsán enyhítenem.
    Agg napjait a fáradástul én
    Mily édes-örömest fölmenteném.
    Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet
    Most egyedűl ez keseríti meg.

    Tégy érte, amit tenni bír erőd;
    Légy jó fiú és gyámolítsad őt.
    Vedd vállaidra félig terheit,
    S meglásd, öcsém, az isten megsegít.
    S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
    O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

    Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom,
    Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;
    De megmutatná a nagy veszteség:
    Ha elszólítná tőlünk őt az ég…

    E néhány sorral érd be most, öcsém.
    Én a vidámság hangját keresém,
    És akaratlan ilyen fekete
    Lett gondolatjaimnak menete;
    S ha még tovább fonnám e fonalat,
    Szivem repedne a nagy kín alatt.

    Más levelem majd több lesz és vidám.
    Isten megáldjon, édes Pistikám!

    Pest, 1844. június

  • Petőfi Sándor: Megint beszélünk s csak beszélünk

    Megint beszélünk s csak beszélünk,
    A nyelv mozog s a kéz pihen;
    Azt akarják, hogy Magyarország
    Inkább kofa, mint hős legyen.

    Dicsőségünknek kardja! csak most
    Készültél s már a rozsda esz.
    Meglássátok, maholnap minden
    Az ó kerékvágásba’ lesz.

    Ugy állok itt, mint a tüzes ló,
    Mely föl vagyon nyergelve már,
    S prüsszögve és tombolva ott benn
    Fecsegő gazdájára vár.

    Nem a tettek terén fogok hát,
    Mint egy csillag, lehullani?
    Megfojtanak majd a tétlenség
    Lomhán ölelő karjai?

    S nem lenne baj, ha magam volnék,
    Hisz egy ember nem a világ,
    De ezer és ezer van, aki
    A zablán tépelődve rág.

    Óh ifjaink, óh én barátim,
    Ti megkötött szárnyú sasok,
    Láng a fejem, jég a szivem, ha
    Végigtekintek rajtatok!…

    Föl, föl, hazám, előre gyorsan,
    Megállni féluton kivánsz?
    Csupán meg van tágítva rajtad,
    De nincs eltörve még a lánc!

  • Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…

    Négy nap dörgött az ágyu
    Vizakna s Déva közt,
    Ott minden talpalatnyi
    Földet vér öntözött.

    Fehér volt a világ, szép
    Fehér hó este be,
    Ugy omlott a piros vér
    A fehér hóra le.

    Négy hosszu nap csatáztunk
    Rettentő vad csatát,
    Minőt a messzelátó
    Nap csak nagynéha lát.

    Mindent megtettünk, amit
    Kivánt a becsület…
    Tízannyi volt az ellen,
    Győznünk nem lehetett.

    Szerencse és az isten
    Tőlünk elpártola,
    Egy pártfogó maradt csak
    Velünk: ez Bem vala.

    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!
    Lelked nagyságát könnyes
    Szemekkel bámulom.

    Nincsen szóm elbeszélni
    Nagy hősiségedet,
    Csak néma áhitattal
    Szemléllek tégedet,

    S ha volna ember, kit mint
    Istent imádanék,
    Meghajlanék előtted
    Térdem, meghajlanék.

    S nekem jutott a vészes
    Dicsőség, hogy veled
    Járjam be, oh vezérem,
    A csatatéreket.

    Te melletted lovaglék
    A harc veszélyiben,
    Ahol az élet pusztul
    És a halál terem.

    Sokan elhagytanak, te
    Rendíthetetlen agg,
    De úgy-e téged, úgy-e
    Én el nem hagytalak?

    S lépésid mind halálig
    Követni is fogom,
    Oh Bem, vitéz vezérem,
    Dicső tábornokom!

    Debrecen, 1849. február 10–15.

    👉 Kattints a címre a teljes vershez

  • Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!

    Szabadság, szerelem!
    E kettő kell nekem.
    Szerelmemért föláldozom
    Az életet,
    Szabadságért föláldozom
    Szerelmemet.

    Pest, 1848. január

  • Petőfi Sándor: A XIX. század költői

    Ne fogjon senki könnyelműen
    A húrok pengetésihez!
    Nagy munkát vállal az magára,
    Ki most kezébe lantot vesz.
    Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
    Saját fájdalmad s örömed:
    Nincs rád szüksége a világnak,
    S azért a szent fát félretedd.

    Pusztában bujdosunk, mint hajdan
    Népével Mózes bujdosott,
    S követte, melyet isten külde
    Vezérül, a lángoszlopot.
    Ujabb időkben isten ilyen
    Lángoszlopoknak rendelé
    A költőket, hogy ők vezessék
    A népet Kánaán felé.

    Előre hát mind, aki költő,
    A néppel tűzön-vízen át!
    Átok reá, ki elhajítja
    Kezéből a nép zászlaját.
    Átok reá, ki gyávaságból
    Vagy lomhaságból elmarad,
    Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
    Pihenjen ő árnyék alatt!

    Vannak hamis próféták, akik
    Azt hirdetik nagy gonoszan,
    Hogy már megállhatunk, mert itten
    Az ígéretnek földe van.
    Hazugság, szemtelen hazugság,
    Mit milliók cáfolnak meg,
    Kik nap hevében, éhen-szomjan,
    Kétségbeesve tengenek.

    Ha majd a bőség kosarából
    Mindenki egyaránt vehet,
    Ha majd a jognak asztalánál
    Mind egyaránt foglal helyet,
    Ha majd a szellem napvilága
    Ragyog minden ház ablakán:
    Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
    Mert itt van már a Kánaán!

    És addig? addig nincs megnyugvás,
    Addig folyvást küszködni kell. –
    Talán az élet, munkáinkért,
    Nem fog fizetni semmivel,
    De a halál majd szemeinket
    Szelíd, lágy csókkal zárja be,
    S virágkötéllel, selyempárnán
    Bocsát le a föld mélyibe.

    Pest, 1847. január

  • Petőfi Sándor: Szeptember végén

    Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
    Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
    De látod amottan a téli világot?
    Már hó takará el a bérci tetőt.
    Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
    S még benne virít az egész kikelet,
    De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
    A tél dere már megüté fejemet.

    Elhull a virág, eliramlik az élet…
    Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
    Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
    Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
    Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
    Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
    S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
    Hogy elhagyod érte az én nevemet?

    Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
    Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
    Én feljövök érte a síri világbol
    Az éj közepén, s oda leviszem azt,
    Letörleni véle könyűimet érted,
    Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
    S e szív sebeit bekötözni, ki téged
    Még akkor is, ott is, örökre szeret!

    Koltó, 1847. szeptember

  • Petőfi Sándor: A Tisza

    Nyári napnak alkonyúlatánál
    Megállék a kanyargó Tiszánál
    Ott, hol a kis Túr siet beléje,
    Mint a gyermek anyja kebelére.

    A folyó oly símán, oly szelíden
    Ballagott le parttalan medrében,
    Nem akarta, hogy a nap sugára
    Megbotoljék habjai fodrába’.

    Síma tükrén a piros sugárok
    (Mint megannyi tündér) táncot jártak,
    Szinte hallott lépteik csengése,
    Mint parányi sarkantyúk pengése.

    Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
    Volt terítve, s tartott a mezőnek,
    Melyen a levágott sarju-rendek,
    Mint a könyvben a sorok, hevertek.

    Túl a réten néma méltóságban
    Magas erdő: benne már homály van,
    De az alkony üszköt vet fejére,
    S olyan, mintha égne s folyna vére.

    Másfelől, a Tisza tulsó partján,
    Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
    Köztük egy csak a nyilás, azon át
    Látni távol kis falucska tornyát.

    Boldog órák szép emlékeképen
    Rózsafelhők usztak át az égen.
    Legmesszebbről rám merengve néztek
    Ködön át a mármarosi bércek.

    Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
    Egy madár csak néha füttyentett be,
    Nagy távolban a malom zugása
    Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

    Túlnan, vélem átellenben épen,
    Pór menyecske jött. Korsó kezében.
    Korsaját míg telemerítette,
    Rám nézett át; aztán ment sietve.

    Ottan némán, mozdulatlan álltam,
    Mintha gyökeret vert volna lábam.
    Lelkem édes, mély mámorba szédült
    A természet örök szépségétül.

    Oh természet, oh dicső természet!
    Mely nyelv merne versenyezni véled?
    Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
    Annál többet, annál szebbet mondasz. –

    Késő éjjel értem a tanyára
    Friss gyümölcsből készült vacsorára.
    Társaimmal hosszan beszélgettünk.
    Lobogott a rőzseláng mellettünk.

    Többek között szóltam én hozzájok:
    “Szegény Tisza, miért is bántjátok?
    Annyi rosszat kiabáltok róla,
    S ő a föld legjámborabb folyója.”

    Pár nap múlva fél szendergésemből
    Félrevert harang zugása vert föl.
    Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
    S tengert láttam, ahogy kitekinték.

    Mint az őrült, ki letépte láncát,
    Vágtatott a Tisza a rónán át,
    Zúgva, bőgve törte át a gátot,
    El akarta nyelni a világot!

    Pest, 1847. február

    👉

  • Petőfi Sándor: Az Alföld

    Mit nekem te zordon Kárpátoknak
    Fenyvesekkel vadregényes tája!
    Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
    S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

    Lenn az alföld tengersík vidékin
    Ott vagyok honn, ott az én világom
    Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
    Ha a rónák végtelenjét látom.

    Felröpűlök ekkor gondolatban
    Túl a földön felhők közelébe,
    S mosolyogva néz rám a Dunától
    A Tiszáig nyúló róna képe.

    Délibábos ég alatt kolompol
    Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
    Deleléskor hosszu gémü kútnál
    Széles vályu kettős ága várja.

    Méneseknek nyargaló futása
    Zúg a szélben, körmeik dobognak,
    S a csikósok kurjantása hallik
    S pattogása hangos ostoroknak.

    A tanyáknál szellők lágy ölében
    Ringatózik a kalászos búza,
    S a smaragdnak eleven szinével
    A környéket vígan koszorúzza.

    Idejárnak szomszéd nádasokból
    A vadlúdak esti szürkületben,
    És ijedve kelnek légi útra,
    Hogyha a nád a széltől meglebben.

    A tanyákon túl a puszta mélyén
    Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
    Látogatják a szomjas betyárok,
    Kecskemétre menvén a vásárra.

    A csárdánál törpe nyárfaerdő
    Sárgul a királydinnyés homokban;
    Odafészkel a visító vércse,
    Gyermekektől nem háborgatottan.

    Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
    S kék virága a szamárkenyérnek;
    Hűs tövéhez déli nap hevében
    Megpihenni tarka gyíkok térnek.

    Messze, hol az ég a földet éri,
    A homályból kék gyümölcsfák orma
    Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
    Egy-egy város templomának tornya. –

    Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
    Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
    Itt borúljon rám a szemfödél, itt
    Domborodjék a sír is fölöttem.

    Pest, 1844. július