Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)
Ha én hegy volnék! milyen isteni
A csillagok szomszédságábul
A nagyvilágra letekinteni.
Az a boldog hegy, ott uralkodik
Királyi széke dicső magasán,
Körűlövedzi hódolattal
Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.
A kelő nap, első sugáriból,
Tesz homlokára aranykoronát,
S a lemenő palástul adja
Rá végsugárainak bíborát,
Ha én hegy volnék! itt elbújva kell
Áttengenem homályos éltemet,
A szomszédig sem láthatok, s a
Szomszédból sem láthatnak engemet. –
Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)
Ha én völgy volnék! oh milyen rideg
Ez a magasság, e dicsőség,
Amelyet tőlem úgy irígylenek.
Engem talál az első napsugár
És az utósó is rajtam ragyog,
És mégis mindig olyan puszta
És mégis mindig oly hideg vagyok.
Pillangó, harmat, csalogány, virág…
Hiába hívom, egyik sem szeret,
S mi odalenn enyelgő szellő,
Az idefönn csatázó fergeteg.
Ha én völgy volnék! élnék ott alant
A nagyvilágtól mélyen rejtve el,
S cserélgetném a boldogságot
A szép tavasz kedves szülöttivel!
Pest, 1848. január
Forrás: Lélektől lélekig
Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
A magas menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kékszemű kökényfa,
Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most?
Engem édes álmak környekeznek,
De nem alszom, ébren álmodom.
Minden álmam egy fényes királyság,
S koronája te vagy, angyalom!
Be szeretném most, ha lopni tudnék,
A lopás bármily rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
Gazdagítsam a szegény valót.
Pest, 1845. augusztus
Forrás: Lélektől lélekig
Elhagytam én a várost,
Azt a holt életet,
Hol a halál is élet,
Jósorsom a természet
Vidám ölébe tett.
Vidám vagy, oh természet!
El is csodálkozál,
Midőn körödbe léptem,
Hogy oly mogorva képem,
Hogy rajta oly köd áll.
De ép azért jövék, hogy
Elűzzem a ködöt,
Amely már olyan régen
Borong komor-sötéten
Halvány arcom fölött.
Azért jövék, hogy szívem,
Mit a bú s a harag
Oly feketére feste,
E gyászruhát levesse,
S mosolygjon újolag.
Gyógyulj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet!…
Szép harmatos füvekkel,
Lágy rózsalevelekkel
Kötöm be sebedet.
Szalkszentmárton, 1846. április 10–24.
Forrás: Lélektől lélekig
Sok embert ismerek,
Ki önmagát legjobban szereti;
De másnak ismét vannak kedvesi,
Kiket magánál forróbban szeret,
S ezeket sokszor mégis megbántja.
Aztán megbánja,
Hogy könnyeket facsart szeméből,
Kinek egy vidám pillantatáért,
Kinek egy mosolyáért
A legszebb részt od’adná életéből.
Ilyenkor tudja csak: mi a gyötrelem?
Mik a keservek?
És kéri szivét: repedj meg, oh szivem!
És ez – büntetésül – nem reped meg.
Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt
Forrás: Lélektől lélekig
Respublika, szabadság gyermeke
S szabadság anyja, világ jótevője,
Ki bujdosol, mint a Rákócziak,
Köszöntelek a távolból előre!
Most hódolok, midőn még messze vagy,
Midőn még rémes átkozott neved van,
Midőn még, aki megfeszíteni
Kész tégedet, azt becsülik legjobban.
Most hódolok, most üdvözöllek én,
Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz,
Ha a magasból ellenidre majd
A véres porba diadallal nézesz.
Mert győzni fogsz, dicső respublika,
Bár vessen ég és föld elédbe gátot,
Miként egy új, de szent Napóleon
Elfoglalod majd a kerek világot.
Kit meg nem térít szép szelíd szemed,
Hol a szeretet oltárlángja csillog,
Majd megtéríti azt szilaj kezed,
Melyben halálos vésznek kardja villog.
Te lész a győző, a diadal-ív
Ha elkészűl, a te számodra lészen,
Akár virágos tarka pázsiton,
Akár a vérnek vörös tengerében!
Szeretném tudni, ott leszek-e én
A győzedelmi fényes ünnepélyen?
Vagy akkorára már tán elvisz az
Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?
Ha meg nem érem e nagy ünnepet,
Barátim, emlékezzetek meg rólam…
Republikánus vagyok s az leszek
A föld alatt is ott a koporsóban!
Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok
Siromnál éljent a respublikára,
Meghallom én azt, s akkor béke száll
Ez üldözött, e fájó szív porára.
Pest, 1848. augusztus
Forrás: Lélektől lélekig
Petőfi Sándor,
már olyan régen akartam beszélni rólad,
te már nem hallod,
költészetednek mondom ezt a vallomást.
Ilyen nagy lelket mint a tied,
“Egész” világmindenség is szeret.
Mi, költők páratlannak születtünk,
az igazság sebzett gyerekei vagyunk,
nem hazudhatunk szépeket.
Mi a Halál Szeretői vagyunk,
és nem félünk senkitől.
Petőfi Sándor,
szeretlek!
Forrás: Lélektől lélekig
Esküszegte lyánka! emlékezzél
Arra, amidőn: „Ah meg ne vessél”,
Igy imádva téged kértelek;
„Légy kegyelmes én irántam, s szíved
Add nekem, ki csak tenéked híved
Voltam, és leszek, míg létezek.”
Akkoron kérő keblemre dűlve,
S a szerelm’ tüzétől fölhevűlve,
Ezt rebegték csalfa ajkaid:
„Hő szivem tiéd csak, drága lélek!
Esküszöm, hogy csak tenéked élek;
Szünjenek könyűid, bánatid.”
Én ezáltal istenülve lettem,
És keserves sorsom elfeledtem,
Emma! gyönge karjaid között.
Édenek nyilának én előttem,
Nem borultak fellegek fölöttem,
Tőlem a bú mind elköltözött.
Ámde mily rövid volt boldogságom,
Mily korán eltűne mennyországom,
Én, ah, nem gondoltam volna azt!
Estem édenből nagy pusztaságra,
És juték keserves árvaságra,
Marja a bú szívem, és hervaszt.
Hő imádód s kedvelőd elhagytad,
Szívedet te ismét másnak adtad,
Engem elfeledve, csalfa lény!
Jól van! én lemondok mindenről már,
Engemet kietlen puszta hely vár
Éjszak hófödözte bús ölén.
Isten véled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, ah negédes
Csalfa Emma! isten véled hát!
Majd ha egykor értem, szinte árva,
Eljösz, éjszaknak havát bejárva,
Megleled hű Múzsafid porát.
Forrás: Meglepetésvers.hu
