Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936
Forrás: Lélektől lélekig
(Sírfelirat)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
ime.
Forrás: Lélektől lélekig
A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképen.
Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Forrás: Lélektől lélekig
Egy bordóvörös könyv vagy –
Dús, csevegő szirmok lapjaid,
Melyek között a szél borzolva lapoz…
Nehéz illatú, nedves szirmaid
Telítve vannak titkos regékkel,
Melyeket a múlt a földben hagyott…
Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
– Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
S elmeséli nékem amit olvasott…
Forrás: Lélektől lélekig
(Éjjel)
Nem alszik még a fa,
benéz az ablakunkon;
most is, mint minden éjjel
pislog s vigyázza vélem
Fanni könnyü álmát.
Alvó arca körül
csillog és ring a párna,
haja két kósza szála
csiklándja orromat.
(Hajnal)
Halk hangot ád a fény,
a párkány éle pendül
s Fanni már a földre lép,
száján hosszúszárú, szép
mosolygás hajladoz.
Úgy jár-kel és fütyöl,
mint ünneplő boldogok,
haja és inge lobog
s kezdi vad nappalát!
(Varázs)
Paskold hajnali víz
és szárogasd gyermeki nap!
Úgy illesd ajakát kóbor
szellő, mint az aranyló bor
rég szomjúhozókét!
Mert vad, vad a nappal,
útjain fázik a lélek,
védd meg és símogasd ének,
szálas gondjai közt.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
Forrás: Lélektől lélekig
A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hova. Szava
mint vízbe kő, hullott szívembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”
S az asztalon felébredt s villogott a kés.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Radnóti Miklós versei
