Egy bordóvörös könyv vagy –
Dús, csevegő szirmok lapjaid,
Melyek között a szél borzolva lapoz…
Nehéz illatú, nedves szirmaid
Telítve vannak titkos regékkel,
Melyeket a múlt a földben hagyott…
Lapoz, lapoz szirmaid közt a szél,
– Pompás kötésed most nyíl épp széjjel,
S elmeséli nékem amit olvasott…
Forrás: Lélektől lélekig
(Éjjel)
Nem alszik még a fa,
benéz az ablakunkon;
most is, mint minden éjjel
pislog s vigyázza vélem
Fanni könnyü álmát.
Alvó arca körül
csillog és ring a párna,
haja két kósza szála
csiklándja orromat.
(Hajnal)
Halk hangot ád a fény,
a párkány éle pendül
s Fanni már a földre lép,
száján hosszúszárú, szép
mosolygás hajladoz.
Úgy jár-kel és fütyöl,
mint ünneplő boldogok,
haja és inge lobog
s kezdi vad nappalát!
(Varázs)
Paskold hajnali víz
és szárogasd gyermeki nap!
Úgy illesd ajakát kóbor
szellő, mint az aranyló bor
rég szomjúhozókét!
Mert vad, vad a nappal,
útjain fázik a lélek,
védd meg és símogasd ének,
szálas gondjai közt.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.
Forrás: Lélektől lélekig
Látod!
boldog csókjaink öröme
harsog a fák közt és
árnyékkal áldja
testünket a táj! Hallod,
hogy terül a füvön a
fény és pattan a fákon
dallal a hajtás! csak
csörgető fekete tücskök
zaja dicséri most
fűnek és fának
jó örömét! nézd,
a vizen, messze partok
homályos tövén
tükrösen fénylik
tavaszi kedvünk! mert
mi vagyunk most a fű,
a fa, a part, az öröm is
és szépszavú áldása
a tájnak!
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK) / Radnóti Miklós versei
/ Sík Sándornak /
1
Életem írtam kis bottal a porba
ott estefelé, hol két út összefutott.
Szörnyű ábra volt; füstölt, mint záptojás
szegények ritkás asztalán
és halálig mutatta magam:
államat fölkötő kendő takarta
kiserkedt szőrözetem végül
és oszlottam ott a selyem levegőben.
S az útontúli lejtőn gyenge bokorra
szállt a madár; csapdosva tartotta
a buktató ágon a súlyát
és elsiratott vékony fütyöléssel.
2
Most estébe fordult e sánta vasárnap
és itthon ülök. Békés és harcos könyveim fölött
a polcokon s fiókjaim lukán
lidércként imbolyg a házkutatás riadalma
és apró fényekkel tétovázik:
villanjon-é, vagy várjon-e még?
Hát villanjon! riadalom legyen itt
körülöttem! életem emlékei közt
két férfi lóg két durva bitón
s apró hajakkal sodrott kötél
foszlik a súlyuk alatt.
S mint hegyi fák ágaiból
hajnalra kicsúszik az új ág,
úgy belőlem is vadgalambhangu
versekben csúszik ki érettük a sírás.
3
És mindennap újszülött borzalommal élek
s oly nyugtalanul. Szeretőm karolásához is
gond íze járul s egyre vadabb bennem
a szomorúság.
De néha azért ő, ha azt hiszi
nem veszem észre, titkon hisz egy istent
és ahhoz imádkozik értem.
1933
Forrás: MEK – Magyar Elektronikus Könyvtár
Il faut laisser maison, et vergers et jardins, –
egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard,
morgom magamban és fülel a barna ösvény
s a kerti rózsafákról egy-egy holt szirom száll;
két meztelen bokor mélán utánam bámul,
úgy látszik ért a táj egy kissé franciául:
il faut laisser, – mereng a tölgyfa is szavalva
s egy fáradt makkot ejt a gőzölgő avarra.
Felhők közt ül a nap, egy bak kötélre fűzve
elindul s mint fehér, szakállas mélabú jár
köröskörül s a rét tócsáiban taposgat;
az égi tereken madárhad vé-je úszkál
és néha eltűnik a lassú szürkületben;
a ritkás lomb között hűs eső fátyla lebben,
il faut laisser, – susog, Ronsard-t a földbe tették,
s majd megfagy rajtad is, ne félj, a gyöngy verejték.
* „El kell hagyni a házat, a gyümölcsösöket és a kerteket.”
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Habakuk prófétához
Városok
lángoltak,
robbantak
a faluk!
légy velem
szigorú
Habakuk!
Kihűlt már
fekete
a parázs;
bennem még
lánggal ég
a tüzes
harapás!
Ételem,
italom
keserű.
Kormozz be
talpig te
fekete düh!
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Öt évig laktam városodban költő,
s nem láttalak sosem. Négy fal között,
csomós sötétben éltél távol és
nem érdekelt e földi tartomány
s a folyton mást dajkáló diadal;
immár a rémes sár ölében fekszel,
esőtől nedves deszkaszál takar.
Régóta már csak éjjel, ablakodból
néztél az égre és a fellegek
futása ért a szívedig talán;
tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
mint hallgató barát, ki megfogadta;
oly némán éltél és szakállasan,
ahogy kegyetlen szárán él a barka.
Tavasz van és a fényes mély Tisza
tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
nyomor tanyáidon; nem változott
mióta földbetettek semmisem:
akárha élnél, úgy vonul a felleg
s fehér virágban álló fák felől
az illatok éjente útrakelnek.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Kosztolányi Dezső temetésén
A sír felett szitál az őszi köd,
korán van még és íme este lett.
Sötét egünkre lassan színezüst
koszorút fon a súlyos fáklyafüst
s felrebbenő madár fenn sírdogál!
A lélek oly ijedt és lebbenő,
akár a hűs, könnyűszárú felleg,
melyre forró csillagok lehelnek.
A test pihen vermében hallgatag,
rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
szétoszlik, szomjas gyökér felissza
s zöld lobogással tér újra vissza,
törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
mi egy világ volt, kétfelé kering!
vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.
Őrizd, Uram, a lélek útjait.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csírát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;
hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;
tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok nem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
