Habakuk prófétához
Városok
lángoltak,
robbantak
a faluk!
légy velem
szigorú
Habakuk!
Kihűlt már
fekete
a parázs;
bennem még
lánggal ég
a tüzes
harapás!
Ételem,
italom
keserű.
Kormozz be
talpig te
fekete düh!
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Habakuk prófétához
Városok
lángoltak,
robbantak
a faluk!
légy velem
szigorú
Habakuk!
Kihűlt már
fekete
a parázs;
bennem még
lánggal ég
a tüzes
harapás!
Ételem,
italom
keserű.
Kormozz be
talpig te
fekete düh!
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Öt évig laktam városodban költő,
s nem láttalak sosem. Négy fal között,
csomós sötétben éltél távol és
nem érdekelt e földi tartomány
s a folyton mást dajkáló diadal;
immár a rémes sár ölében fekszel,
esőtől nedves deszkaszál takar.
Régóta már csak éjjel, ablakodból
néztél az égre és a fellegek
futása ért a szívedig talán;
tudom, hogy évek óta nem beszéltél,
mint hallgató barát, ki megfogadta;
oly némán éltél és szakállasan,
ahogy kegyetlen szárán él a barka.
Tavasz van és a fényes mély Tisza
tovább folyik, s árad tovább a fénytelen
nyomor tanyáidon; nem változott
mióta földbetettek semmisem:
akárha élnél, úgy vonul a felleg
s fehér virágban álló fák felől
az illatok éjente útrakelnek.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Kosztolányi Dezső temetésén
A sír felett szitál az őszi köd,
korán van még és íme este lett.
Sötét egünkre lassan színezüst
koszorút fon a súlyos fáklyafüst
s felrebbenő madár fenn sírdogál!
A lélek oly ijedt és lebbenő,
akár a hűs, könnyűszárú felleg,
melyre forró csillagok lehelnek.
A test pihen vermében hallgatag,
rögök nyugalmas sorsát éli lenn,
szétoszlik, szomjas gyökér felissza
s zöld lobogással tér újra vissza,
törvény szerint! s oly szörnyű, szörnyű így,
mi egy világ volt, kétfelé kering!
vagy bölcs talán? a holttest tudja itt.
Őrizd, Uram, a lélek útjait.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
A bokron nedves zűrzavar,
a tegnap még arany avar
barna sár lett a fák alatt,
férget, csigát, csírát takar,
bogárpáncélt, mely széthasadt;
hiába nézel szerteszét,
mindent elönt a rémület,
ijedt mókus sivít feléd,
elejti apró ételét,
ugrik, – s a törzsön felszalad;
tanulj hát tőle, védd magad,
a téli rend téged se véd,
arkangyalok nem védenek,
az égen gyöngyszín fény remeg
s meghalnak sorra híveid.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Röviden
Barátaim, ha rövid a papír,
az ember akkor apró verseket ír;
higgyétek el, a rövid is elég,
meghalok, s úgyis minden töredék.
Lapszélre
Fejem fölött a vén tetőben
szú gondolkodik, majd rágni kezd.
S finom fehér fapor pereg
a versre, melyhez épp
egy-egy szállongó sort vetek.
Nyolc óra
Felcsillan az alkonyi kéken a Vénusz
s máris jön a hold.
Hintázik az alma sötéten az ágon,
szél söpri a port.
Készülj. Egyedül, egyedül esel át
a halálon
Később
(Sírfelirat)
Csak éltem itt, szegényen s jámboran,
míg végül elástak ide.
Sosem feledtem el, hogy meghalok:
íme.
S majd így tűnődöm…?
Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű – az megmaradt?
Emlék
Aj, feszeskemellű,
fecsknyelvű régi lány,
te régi költemény,
most életem delén
kérlek, ne légy goromba,
fuss karomba és kívánj!
A napból méz pereg,
oly rég nem néztelek,
fellebben lebke inged,
penderinted, szerteszáll,
kis pára messze fenn
és látlak meztelen, –
aj, a fény remeg még,
tíz éve emlék vagy te már!
Béke, borzalom
Mikor kiléptem a kapun, tíz óra volt,
fénylő keréken pék suhant és énekelt,
gép dongott fenn, a nap sütött, tíz óra volt,
halott néném jutott eszembe s már repült
felettem mind, akit szerettem és nem él,
sötéten szállt egész seregnyi néma holt
s egy árnyék dőlt el hirtelen a házfalon.
Csend lett, a délelőtt megállt, tíz óra volt,
az utcán béke lengett s valami borzalom.
Forrás: MEK (mek.oszk.hu)
Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült-tökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre-néz.
S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?
Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.
Forrás: Szeretem a verseket
A vastag ég szobánkba lép
és puhán feldőlnek tőle mind
aprócska tárgyaink.
Ó, vasárnap reggel, te édes!
hat érdes reggel gondja ring
s kiúszik ablakunkon.
Mert hó ragyog kint és pehely
szöszös pehelyre szálldos ujra,
fehérre hófehér.
Az utcai csenden át gyerek
piroska orráról beszél
sok gyöngyös szippanás.
Ó, lassú ébredés, óra
csengése nélkül, jó piszmogás
és hűvös, tiszta ing.
S mint a szabadság szerszámai,
csendben várnak ránk léceink
mélázó szíjaikkal.
Az ég a földig ér!
vonulj a hallgatag erdők felé,
komisz jövőd úgyis kisér
és sorsod úgyis lankadó,
mint holtrasebzett őzeké.
És holnap már lehet,
hogy utólszor tétováz ajkadon
elillanó lehelleted
s halott arcodra sávokat
a hulló bombák árnya von.
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
A pattanó szöcskék még ittmaradtak,
de szemén már elmélyül a kék,
sárga uraknak gazdag udvarán,
zsákos gabonák tömött csudái
előtt bókolunk őszi fejünkkel;
azelőtt, ha messze jártam tőle,
földről pipacsok véres pöttyeit s
égről csillagokat akartam
a hajára hozni néki és
éhomra hordtam a csókjait;
most fa kéne télre, tavaly az idő
feketére verte szomszédék szőke
lányait s idén is játszik, mert bubás
fölleg ül most a fák fölött és holnap
dérrel veszekszik már a harmat.
Forrás: FB Szeretem a verseket…
Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,
olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,
és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst –
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,
s mint napsütötte égiháború :
sötétarany,–
ha megharagszol, épp
olyan vagy mint az ú,
mélyhangú, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
(1909. május 5., Budapest – 1944. november, Abda)
Foglalkozás: költő, műfordító
Anyja: Grosz Ilona
Múzsa: Gyarmati Fanni (felesége)
A szépség utáni vágy és a háború szorongása különös békében találkozott benne. Versei a derű és a rettegés finom egyensúlyából születtek; a végén imádsággá tisztultak.
A bori notesz darabjai a magyar líra legmegrendítőbb dokumentumai közé tartoznak. Életét a II. világháborúban, munkaszolgálatosként vesztette el.