https://verskucko.com

Kategória: Sinka István

  • Sinka István: Egy hang a boglyahegyről

    Áll a boglya, állok rajta.
    Most hegyezem. Villavégről
    adogatják fel a szénát.
    Messze látok a hegyéről.

    Látom innen Mízestallót.
    Erről rajta a Nyeste-rét.
    Az a sok fa: a Pecsovics
    kastély volt, a láng vesse szét.

    Ott szolgáltam s jó húsz évig
    hallgattam, hogy zongorázták
    az idegen nótákat, kik
    farukon a selymet rázták.

    Ó, a sárgahajú népség
    dombolt bizony. Százan nyűttünk.
    Úgy koptunk, mint az ekevas,
    s éjből csak éjbe merűltünk…

    Azóta őszök tűntek el,
    és sok könnyek, sok sírások.
    S eltűntek az idők habján
    mind a zongorás sírásók.

    Kerül e föld mienk most már.
    Ez is, ahol boglyat rakunk.
    S bárki legyen, ki perelné,
    meghal. De mink meg nem halunk.

    Az élet nekünk is élet!
    Nem húzunk többé szekeret
    másoknak, ha tetszik, ha nem.
    Kezünk a kaszán enyeleg…

    Áll a boglya, állok rajta.
    Alkonyodik. Az ég ragyog.
    Mindjárt megyünk hazafelé.
    Előttünk a csillagok.

  • Sinka István: Megcsalt szerető utolsó szava a hűtlen büszke lányhoz

    Alig bírom kezemet felemelni,
    hogy utoljára szép fejedre tegyem,
    te víg hazug, te rossz, te fejedelmi.
    Eredj és élj. Életed Isten dolga.
    Most csupa titok, csupa remegés
    és merő sejtelem vagyok:
    csendesen távozz!
    Próbálj az utamból mennél messzebb menni
    és sirasd magad. Sírj, mintha a kéklő űr zokogna.

    Én még nem tudom, velem
    mi lesz: gyógyíthatatlan élek
    s álmaimnak szöllejét mívelem,
    míg rá nem lépek a köd ösvényeire?
    Menj és zokogj. Most csupa suhogás
    vagyok belül, s emlékeim lelkének
    tüze éget… Én látogató Istenem,
    mintha a fél mennybolt az én véremtől égne!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: A szitkozódó

    Öreg tearózsa, te csak virágzol egyre
    elhagyott udvaron
    ápolatlanul is?
    Csendben vagy s magad, s megszoktad,
    hogy ne számítsál semmilyen kegyre
    a világtól, semmilyen védelemre… Nagyon
    bölcs vagy, gazok közt, rózsatő. Alul is,
    fölül is ellenség, melletted beléndek,
    vadkapor, kutyatej. Rosszabb
    szomszédaid már nem is lehetnének;
    fojtogatók közt élsz, s te bimbózol úgy is.

    Nem íly bölcs ám a
    Fekete Körözs fia,
    a kerengő sámán, a haragos láma,
    ki nem örökölte India
    bölcseinek csendességét, sem nyugalmát,
    hanem szitkozódik és bakot ugrik
    és tapossa és csépeli a szalmát
    szüntelen és…
    tajtékozva dícséri társait
    és mosolyogva gyalázza.
    Pedig hiába táncol és pörög a dicső:
    temetője porát söpri már a szakálla.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Magyar remények himnusza

    Csillogó, nehéz, aranyos övet
    övezek én magamra
    és leborulok az oltárköved elé
    ó, küzdők
    mezője ezer-hangú Magyarország.
    Hogy amíg
    nagy árnyékú pilláimat leásom:
    az én két szemem
    csak azt lássa itt,
    hogy a Tető, az Isten és a Nyár
    a te roppant öleidbe
    már nagy szárnyakon sietnek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Fáradt ember tünődése

    Országúton hóbaesve:
    Úgy lep el egy téli este
    Lábamnyomát temetve majd?
    Az ég sem lesz holdvilágos?…
    A boldogság messze szálldos
    S kerül engem,
    A kósza, merengő magyart?

    Új nászon majd citera peng?
    Engemet meg temet a csend,
    Temet a tél s belep a hó?
    S könnyek értem hullnak néha?
    Vagy a vándor messzi, néma
    Haldoklásán
    A szél lesz csak a sirató?

    S a túlvilág messzeségén,
    Vagy ott lenn a sírom éjén,
    Majd megszűnik a kín, a jaj?…
    – Föld méhiben, síri csendben,
    Ott majd szépen megpihenve,
    Távol tőled,
    Te földi gond s te földi baj!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Boglár partjain

    Fáradt vagyok, és szomorún
    ülök Zalával szemben; itt
    sírok Boglárnak partjain.
    Billenj fürtömről, koszorúm,
    s rejts el, hold, ragyogásaid.

    Lassan hajtom le fejemet tenyerembe,
    s vívom egyedül magányos háborúm,
    miről nem tudom még, hogy már elveszett-e?
    Ülök Zalával szemben szomorún
    s körülöttem az alkony fényeit
    köd-kék ágyúival lövi a késő este.

    Oltsd ki hát, szívem, te is, lángjaid.
    Magányos tűznek, ó, mi értelme vagyon?
    Nem melegít, messze nem ragyog;
    pislákol csak sárga tanyámban itt
    veszendőn a somogyi oldalon,
    hol, őszi füst s őszi por kavarog,
    s ha volna se látnák nagy villanásait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: A daloló lány

    A daloló lány
    szavában
    ott fénylik
    a Duna ezüst szalagja,
    a búzaföldek csendje,
    a bor aromája,
    az első
    vajúdás szent
    tűzkínú perce,
    szín, fény,
    szüreti mámor,
    a ballagó
    csordák esti mélasága,
    a csatába
    indulók néma remegése,
    a tenger mélysége, a
    csillagok magassága
    és az a
    hang,
    amit együtt és mindörökké
    csak az
    Alföld napja dalol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Anyámnak egy régi futásról üzenek

    Papp Jenőnek, a paraszt apák
    fiának szeretettel ajánlom

    Az éjszakában úgy látom
    ma is
    szegény szemeidet, anyám,
    mint mikor mellém hajoltál
    a zengő fák alatt
    s mi futottunk ketten
    nesztelen iramban merre csoda lengett,
    merre apám lábnyoma eltűnt régen
    porban,
    sarjúban, kalászok mögött,
    vihar előtt… Lásd most
    úgy futok megint
    és kereslek Téged, ki messze
    maradtál tőlem
    s most ebben az őszben csak
    magam hordom őseim arcát,
    arra amerre a fák, a szívek és a kalászok alusznak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sinka István: Egy halott naplójából

    „…És megvakultak
    hiú szemeim…”
    Ady

    Csontkezemmel ezeket
    írtam tegnap:
    Adynak.

    Már olyan jó. Hangtalanok a hangok.
    A szemeimben is
    megvakultak a fények.
    Csönd van.

    Csak néha, mikor mélyen búgnak a harangok,
    reszket meg még porom.
    Fájnak az emlékek.

    A csontom még nem törött, csak meztelen
    és fehér.
    Alszom.

    Szívem hamujába nesztelen
    kúszik egy fagyökér
    és ezt
    úgy érzem,
    mint amikor régen
    a Dunaparton este, lenn,
    elnéztem a karcsú, villogó hajókat,
    amint lassan-lassan távolodva
    elvitték a szent, a tiszta álmodókat.

  • Sinka István: Március idusán

    A szót,
    mely tűzként lobogva
    s viharzó erővel
    elröppent egykor,
    örök, messzi fények
    szent papjai előtt
    kimondom most én is:
    Március!… Szabadság!

    Ezt zengik az örök,
    messzi kék hegyek,
    a róna, az éther,
    s a költő nevével
    ezt zúgja a vérem;
    mert rút a járom
    és rút a szolgaság!

    Felködlő arcukat
    az érkező századok
    mossák meg majd fénnyel,
    hogyha ideérnek,
    hol Petőfi emléke
    – magyar föld csudája –
    soha ki nem húnyó
    csillagként világol
    minden árnyakon át,
    gyötrött hazám egén.

    S amit most tűzszívem
    a napba lobogtat,
    bámulják akkor is
    s zúgják túl az Időn:
    Március!… Szabadság!

    Forrás: Lélektől lélekig