Mindenkitől, akit szeretett,
távol, egy kórházi ágyon
halt meg a kis kékszemű juhászné.
Az ég tudja csak, hogy miért reszketett
minden rózsa akkor;
egy rezeda se nyílt ki azon a délutánon.
Öröm, bánat, hajcsat, ládikó azóta mind a másé,
s járni se jár senki kaskával a hodályhoz
a réten átal soha immár tavaszkor;
magában virúl a nyárfa is ott, amikor új cicát hoz.
Elment, álmatag füvek s kis dombocskák közé.
Nem néz el messze már talyigára állva.
Nem omlik le este vállára többé
hosszú, kétágú kontya-koronája;
ősszel, fel az égre, a vadlibák után nem kiáltoz.
Üres a táj. Csak a nap lobog ott örökké.
Forrás: Lélektől lélekig
