https://verskucko.com

Kategória: Somlyó György

  • Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

    Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
    Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
    Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
    Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
    Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
    Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
    De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
    Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
    Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
    Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
    Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
    Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
    Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
    Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
    Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
    Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Somlyó György: Ahhoz aki jönni fog

    1
    Hogyan képzeljem el őt
    aki óriás marokkal fogja össze
    azt ami széthullt
    s egyetlen mozdulattal széthasítja
    ami recseg de nem akar engedni

    Hogyan merjem felidézni őt
    aki most már mindent mer ami van

    2

    Kitörjük a konok és ragyogó
    tornyok kapuit miket magunkra zártunk
    még mielőtt ránkomlanának

    És feltépjük a nyomor
    mind szélesedő karámjait
    még mielőtt barommá hajszolnának

    És széthajigáljuk
    a vállunkon hegyekbe rakott pénzt
    még mielőtt eltemetne

    Nem csodáljuk többé a hercegek
    csillogó térdszalagján a gyöngyöt
    nem remegünk kerekkalapú papok
    szentsége előtt a zsámolyon
    nem perdülünk parfőm és vér
    szagától szédelgő katonák
    gáláns és állati szavára
    és nem maradunk meg a csendes megvetésnél
    kalmárok nagyképü üzelmei előtt

    De még nem hánytunk le magunkról mindent

    Úgy állunk itt mint a vetkőző nő
    egy perccel a gyönyörűség előtt

    3

    Csak dal vagyunk mely a jövőből csendül

    4

    Hogy énekeljelek ki engem énekelsz

    Dadogva próbálom a zengő
    dalt mely elárad rajtam mint a tenger
    és mint a tenger otthagy hirtelen

    Mondd meg ki vagyok
    hogy megmondhassam én is
    rákiálthassam
    mint egy képet a felmeredő falakra
    kirakhassam
    a levegő ropogó vásznára tömör betűkből
    hogy te ki vagy

    5

    Vedd óriás ónodat
    s rajzolj meg engem megyek az utcán
    folyton készülve az elmondandó szavakra
    egy idegen város bűvös útjain
    hol nem ismerek senkit nincs semmi dolgom
    mégis érzem mindenki rámnéz
    egy pillantással az enyémbe
    kötözi sorsát
    és várja hogy elmondjam neki
    mi lesz velünk

     
    7

    És rajzold fel a roppant ünnepélyeket
    hová majd elmegyünk vele
    a többiek közé
    ahol mindenki felmutatja majd mit mívelt
    mivé formálta a mindig megújulni áhító
    anyagot a kimeríthetetlen évszakokban
    nyár forró kelméit téli szikrázó
    érceket az ősz sugárzó áramait
    s a földet forgató tavaszt
    mivé a nappalok kinyíló végtelenét
    s a mélységbe záruló éjeket
    Hol könnyű táncok vonalain
    rajzolódik ki az újuló évre a terv
    mely síma betonba rohanó vasba feszül majd
    és énekben fogan a törvény

    8

    Lássátok
    roskadásig tele voltam mindennel
    oly tele hogy közelíteni se tudtak
    hozzám hogy közelíteni se tudtam
    senkihez
    De most kiloccsantottam a földre mindent
    nem kár érte hagyjátok nem sajnálom
    fényesre csiszolt a várakozás
    és meg-megcsendülve
    csillogó cseppekben hull belém
    a jövendő

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György: A Pléïade ismeretlen csillagának szonettje

    XVI. század vége

    Magányra vágyom és nem bírom a magányt
    Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
    Mik magamból magamban magammá faragnak,
    De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

    Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt
    S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
    Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
    S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

    Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
    S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
    Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.

    S egyfelé se megyek, ha nincs kiért, s ki mellett.
    Rángó idegeim rácsain fennakadva
    Magam vagyok magam lakatlan börtöne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György: Mellékdal egy szerelmesvershez

    a Vers
    nem vallomás
    csak alkotás
    mindenkinek szól
    és senkinek sem
    teneked is és teneked sem
    üzenet sem
    és rejtelem sem
    nem csábítás
    nem ámítás
    nem rábeszélés
    nem kibeszélés
    nem akar semmit
    csak ezt a semmit
    nem kell komolyan venned
    s nem lehet félretenned
    nem szabad zokon venned
    s nem kéri rokonszenved
    nem lehet szaván fognod
    s nem lehet megtagadnod
    nem is kell rá felelned
    csak nem lehet feledned
    virág
    mit bárki leszakít
    de amiből kinyílt
    a vágy
    a mag
    azért te vagy

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • Somlyó György – Teiresziász

    Az kell nekem most, ami nem lehet.

    Te borulj rám, mint tengerre a hegy.
    S míg téged a teremtés kínja tölt,
    én nyújtózzam el termőn, mint a völgy,
    kinyílva lágyan én bújjak alád,
    hogy élve temessen belém a vágy,
    így lássam kéjben-széttört arcodat,
    ahogy az ég villám közt meghasad,
    s ujjongva gyászoljalak részegen
    e mindig boldog-végű vészeken,
    hol biztosabb élet minden halál
    s minden elszórt perc új talajt talál,
    és feltör engem, eltölt, és kikel,
    teljes gyümölcs: a héj, a hús, a mag,
    a mindentudóvá-nőtt pillanat
    érett csudája: a hármas Iker.

    A csillagtermő éji hárs alatt
    így révedett Teiresziász, a vak,
    egy női test felett, egy test alatt
    vettetve, sors alatt és sors felett,
    így mondta ki, mi ki nem mondható:
    – Ó, lenni az, mi lenni nem lehet!

    Ó, tudni azt, ami nem tudható!

    Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig

  • Somlyó György – Arcod

    Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
    fölötte vijjogón a gond.
    S tükrén az oldhatatlan szomorúság
    sikamlós olaja borong.

    Vizére, mint lehajló parti fűzek,
    borul lombos, sötét hajad.
    Iszamós emlékeid hínárba fűzted
    s most ott kúsznak a víz alatt.

    A távolból derengve imbolyognak,
    mint hegyek ködlő ormai,
    múlt rettegésnek, szégyennek s iszonynak
    feltornyosúló árnyai.

    Majd csillanó mosoly bukkan ki szádra,
    mint felbukó fényes halak.
    De félve visszahull mindjárt s utána
    csak hullám és zavar marad.

    Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
    mely sóhajaidból fakad!
    Most kél a hold és ver föléd az éjben
    vágyakból ragyogó hidat.

    Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
    nem törik át fénylő szavak.
    Az ifjú, megrázó boldogtalanság
    csodálatos tájképe vagy.

    Forrás: Szeretem a verseket