A tűzszívű bércek egymásra rivallnak,
s dörgésüket délkör délkörre veti;
álmából tenger a tengert költi viharral
s Tél trónja körül rázkódnak jég-hegyei,
ha megharsannak a Tájfun kürtjei.
Egy magányos felhőn villám tűze cikázott
s fényére körbe kigyúl ezernyi sziget,
földrengés tapossa romba a várost,
tántorgó, vacogó ezrek; s a siket
mélyből a hang visszaremeg.
De villámnál vakítóbb, ha te nézel,
s a földrengésnél is lépted rohanóbb;
te megnémítod a tengert, s ha szemmel igézel,
megvakul a vulkán; s a te fényed előtt
pislákol a nap, mint lápi ködök.
Habok közül és hegyoromról, hogy belereszket
a párás lég, felszökken a nap s kiragyog;
léleknek a lélek, nemzetnek a nemzet,
város falunak viszi virradatod
és szolga, tirannus, mint éjszaka árnya,
úgy vész el a reggel új sugarába.
Somlyó György fordítása
Forrás: Szeretem a verseket
