Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcellán-babácska,
meg játék-huszár…
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!…
Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután…
Később meg szívekkel –
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshuzás…
Szerelembe estem,
rámnyitott egy száj…
Játékot találtam –
játszani muszáj!…
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz…
ha nem: nem is élsz!..
Forrás: Lélektől lélekig
Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szívembe visszacsengő dalokat?…
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet húsába vágom?!…
…Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…
Forrás: Lélektől lélekig
A szívben sok kis óhaj él,
heverve szendereg, henyél.
Mint hisztériás démonok:
mind akaratos és konok.
Ha szép napos a délután,
sétálnak a szív zeg-zugán.
Ha esős est van: zokogón
ugrálnak a szív-dobogón.
Kis lábuk toppan, zeng az éj;
elcsúsznak, s mondják: jaj, de mély;
de mély e forró kis verem!
Egy perc – és mind talpon terem.
A szív úgy érzi: megreped,
mind-mind gyorsabban vereget.
A sok óhaj rajt átoson
és hempereg a vánkoson.
Aztán felsikolt zokogón…
(Egy csók ül a szív-dobogón.)
Forrás: Versek mindenkinek
Vörhenyes levele az ezüsthársnak
gesztenyehajadba hull.
Kiszikkadt, porló burgonyaföldek,
meddően alvók, elavult zöldek,
sírnak a hársakon túl.
Szüreti illatok sejtelme táncol,
útjára indul az est.
Fanyarul rálép a szőlőhegyekre
s hozzánk dalolva, bús ütemekre
búg a sok szőlőgerezd.
Részegen fúj a szél. A hajad bomlik.
Trillázva ring a csipőd.
Szomorún járunk s zokogva siratjuk
ezt a szép szüretidőt.
Álmokat élesztünk, csókokat gyilkolunk;
november gyásza tetőz.
Szüretek fekete átkai ülnek
fejedre s fejemre. Sípolnak, fütyülnek:
most esket minket az ősz!
Forrás: Lélektől lélekig
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
Forrás: Szeretem a verseket
A hold arcához hideg szél csapódik,
a tiszta holdat paskolja, veri.
Az arcát nézem: homloka redőzött,
az ajka beteg mosollyal teli.
Bús arcú férfi. Petyhüdt orrcimpája
sok lázas percnek mutatója lett…
Öreg hold, vén hold, úgy-e, beleuntál?
Nézd, jő egy felleg. Csukd be a szemed.
… Valami kósza, bús keleti lány ment
tőlem nyugatra tegnap… Vagy egy éve…
Hagyott rám lengő, gyászfátyolos alkonyt,
mit pállott csapszék vonszol be az éjbe;
hagyott rám ádáz, cudar szomjúságot,
pedig, te vén hold, láttad azt az éjet,
mikor az utca ránkhajolt alattad
s Sulamit ajka a hajamba tévedt…
Ma újra ittam. Sokat, vagy még többet,
hisz hajlanak a szőlővenyigék!
Az asztal táncol, tántorog a talpam…
aki pogány, az csók helyett igyék!
A hideg szél már nem veri a holdat,
hogy lángol az a sok véres redő…
A sápadtsága fojtogat, szorongat;
tán arra gondol, hogy erre bolyonghat
nyugat felé a kósza szerető?…
Forrás: Lélektől lélekig
Tüzes színekből összeszőtt ruhád
bűnös meleggel lepi be az arcom.
Izzó homokban, forró vérben alszom.
Hajamba hajad vad tüze fut át.
Egy forró szál tapad a szempillámra –
Most száll az alkony hónaposszobámra.
Most száll. A sápadt falakra suhan;
orozva testünk lázán átszűrődik,
mint hárfahúron rezdülő futam.
S az alkonyból az éjbe fúló sávok
vak démona úgy les, úgy őgyeleg…
Nevetlek: renyhe, nagy, fekete árnyak!
Csak nőjjetek! Csak jőjjetek!
Forrás: …Lélektől lélekig
Lim-lomos, rozzant hotelszobámba
dől a hegyekről szüreti nóta.
Lányos, kegyetlen, hajszálírásos
levelet várok három nap óta.
Roppan a szekrény százéves válla,
búgó románcot locsog a kályha.
Lázbeteg varjak serege károg…
Három nap óta levelet várok.
Fogd meg a tollat, empire-kisasszony!
Lót-fut a szél, már rossz az idő.
Potom öt percet lányos idődből
vágj a szívembe! Üsse a kő!
Zokog az utca, az eresz könnyez.
A falak sírnak, ajtóm beteg.
Lázas az ódon-divatú pamlag
s vendéget várnak a képkeretek.
Lim-lomos, rozzant hotelszobámba,
Mea, írásod én idevárom!
Fesse az arcom halottfehérre
s nyúljak el némán a rozzant vaságyon…
Lássa a szekrény százéves válla,
nézze a búgó, rőtszemű kályha;
ezek az összeboronált párok
vajj mire várnak?… Vajj mire várok?…
Forrás: …Lélektől lélekig
A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Én járok rajta s bánatom
naponta megalázza.
Bár szeretem, mert rámarad
a földiségem váza.
Én járok rajt csak, én magam!
Mindenki más csak rája lép
s a barna föld se tudja,
hogy arcom, kezem, derekam:
egy imakönyvből kihullt kép,
mit eltép egy szűz ujja.
Forrás: Lélektől lélekig – Somlyó Zoltán versei
Álmomban Afrikában jártam,
szikrázó, dús mezőkön…
A fák törzséből kaucsuk ömlött
és tej zuhogott, csak szomjas szájra várt…
És mentem meztelenül… a tikkasztó nap
ruhát vetett rám sűrű hősugárból…
És a vadállat szőre közt a villany
szikrája fénylett álmatag szemembe…
S itt minden: állat, növény, kő meg én,
mind tudtuk, hogy mit hol kell megkeresni…
Ím, itt a víz hűs kortya… itt a banán,
itt meg a mézga, mindre rátalálhatsz.
S a forró csendben, a hő némaságban
mindennek hős, rikoltó szája volt.
Szívükkel és szagukkal kiabáltak
a dolgok ott, a mély kék ég alatt…
Színek s szagok, mint élő transzparensek
feszültek ott az éternek falán…
Álmomban Afrikában jártam,
s még vissza sem jöttem onnan talán…
Forrás: Lélektől lélekig
