Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szivembe visszacsengő dalokat?…
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet husába vágom?!…
… Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…
Forrás: Lélektől lélekig
Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.
Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretem nappal a lámpavilágot,
a sárgaszin, hűséges nyelvet.
(Déli verőn fogok feküdni holtan.)
Szeretem a forró szerelmet.
Szeretem az arcom fekete árnyát,
ha ráhull a szőke falakra.
(Megálljatok: négy fal reszket csak át
a fénytelen végső szavakra.)
Szeretek mindent, ami enyém volt:
a szemem, a kezem, az ajkam…
Szeretem nappal a lámpavilágot,
ha reszketve átsuhog rajtam.
Forrás: Vers mindenkinek
Vállaid közé fúrom a fejem.
Orchideás álmot ölelek rád,
én, a te orchideás haramiád.
Párnás öklöd derekam vájja;
ingatag melled dalol velem…
Én a te nevedet énekelem.
A pamlag egy nagy orchideafelhő,
rája hullottunk mi, két gyönge virág.
Egy szent orchidea most a világ.
Öled, ajkad: orchideaerdő;
én vagyok rajta a vaksötét út,
amely az erdőn kigyózva fut.
Átrobog rajtam az illatos láz,
a kebled egy világgá száguldó utat
a roskadozásig beorchideáz.
Forrás: Lélektől lélekig
Ó, boldog, békés, édes pipaszó,
s te esti csend, te végtelen, te nagy,
mondd, merre vagy?
Ti játszadozó bárányfellegek,
s te nyári hold, te békén ragyogó,
hol vagytok, ó?…
S te játszi kedv a pesti flaszteren,
mely lángoltál kis lábak ütemén:
hol vagy, szegény?
S te: holnapunk, te örök-újdió,
hát elgurultál a föld hajlatán
örökre tán?
Se ma, se holnap… Soha, sohasem…
A tegnap: hát csupán ennyi maradt
a nyári ég alatt?
De még ez is, ó, milyen idegen!
Egy csontos kéz, mit belepett a sár –
mivé lett a nyár?…
Forrás: Vers mindenkinek
Ha már a kínok függönyét
a sors fejünk köré csavarta,
világosság lesz a sötét
és szánalom a bosszú kardja.
A hold is nappá változik.
S mint meggyilkolt szívet, siratjuk
a napot, ha leáldozik.
És búsan sírkövünkre iratjuk:
hogy éltünk, amíg lehetett,
hogy sírtunk, míg a könnyből tartott.
S a tovasodró ár felett
csak úsztunk. És nem értünk partot…
Forrás: Vers mindenkinek
… S a napok szállnak, mint az álmodás
s a szavak sírnak és a szívek vernek,
mint reccsenése sudár tölgynek, csernek.
A napok szállnak, mint az álmodás…
Az idő nyúlik és az idő vész
s az eddig alvó, ránkleselgő árnyak
halottainkból föltámadva, járnak
és zöngve búgnak, mint a kelevéz.
És összefogva, kergetőzve jönnek,
mint hírnökei a halotti csöndnek
és csont az arcuk s a szemeik zöldek.
Így őrlődnek le a napok halomba;
a szavak sírnak s nevetnek naponta,
mint gyerekajkon napkeleti monda…
Forrás: Lélektől lélekig
Barázdás szántóföldek hűs pora;
forrószínű, nagyszárú mákvirágok
sziromhullása; kék szőlők bora;
húgom keze nyomán te mindig búgó,
búsan csendülő szárnyas zongora:
most, nagyon fájón, tihozzátok szállok!
Én vénülésre nem vagyok való.
Most szépülök, a vágyak kora vesztén,
én: könnyel vető, sírva arató.
A vérem is csak most himnuszos, bátor,
mint vihar után a kékvizű tó; –
a vénülést és még most se szeretném.
Ti szántóföldek, láttatok vakon;
te piros mák, a szemem feltüzelted!
Te őszi bor, megöntözél nagyon!
S húgom keze nyomán te mindig búgó,
bús zongora: ajkon, szíven, agyon
te csókoltál először. Jertek! Jertek!
Én roggyant lábat még nem akarok!
Ha temetés jön, mindég elhúzódom.
S új életek az asszonyi karok
s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem,
de visszamenni én nem akarok!…
Segítsetek előre, csudamódon!
Egy marék hűs por szaladjon velem;
egy mákvirág sirasson messzi tájon.
Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen
kezem nyoma piruljon évről-évre;
zongora búgjon minden estvelen
és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon…
Forrás: Lélektől lélekig
Egy nap szerelembe
hullunk hirtelen.
Az is puszta játék,
hidd el ezt nekem!
Porcellán-babácska,
meg játék-huszár…
Oly rövid az élet,
játszani muszáj!…
Régen gőzvasúttal,
pénzzel azután…
Később meg szívekkel –
játszani muszáj!
Játék ez az élet,
hogy is lenne más!
Mosollyal és könnyel
való sorshuzás…
Szerelembe estem,
rámnyitott egy száj…
Játékot találtam –
játszani muszáj!…
Bárhogyan is játszol,
bölcsességhez érsz:
Ha játszol: veszítesz…
ha nem: nem is élsz!..
Forrás: Lélektől lélekig
Mit szeretek?… Ezt sokszor kérdem magamtól.
A kék eget?… A múló napokat?…
Egy arcot?… Egy mosolyt… Vagy tán a régi,
szívembe visszacsengő dalokat?…
Mit szeretek oly nagyon, hogy tíz körmöm
ennyire az élet húsába vágom?!…
…Én úgy hiszem, hogy azt a Valakit,
aki lehettem volna e világon…
Forrás: Lélektől lélekig
