A föld, mely barna, úgy, mint én
s mint én, oly bús, oly régi,
maga az áldott türelem
s ki kéri: megsegéli.
Én járok rajta s bánatom
naponta megalázza.
Bár szeretem, mert rámarad
a földiségem váza.
Én járok rajt csak, én magam!
Mindenki más csak rája lép
s a barna föld se tudja,
hogy arcom, kezem, derekam:
egy imakönyvből kihullt kép,
mit eltép egy szűz ujja.
Forrás: Lélektől lélekig – Somlyó Zoltán versei
Álmomban Afrikában jártam,
szikrázó, dús mezőkön…
A fák törzséből kaucsuk ömlött
és tej zuhogott, csak szomjas szájra várt…
És mentem meztelenül… a tikkasztó nap
ruhát vetett rám sűrű hősugárból…
És a vadállat szőre közt a villany
szikrája fénylett álmatag szemembe…
S itt minden: állat, növény, kő meg én,
mind tudtuk, hogy mit hol kell megkeresni…
Ím, itt a víz hűs kortya… itt a banán,
itt meg a mézga, mindre rátalálhatsz.
S a forró csendben, a hő némaságban
mindennek hős, rikoltó szája volt.
Szívükkel és szagukkal kiabáltak
a dolgok ott, a mély kék ég alatt…
Színek s szagok, mint élő transzparensek
feszültek ott az éternek falán…
Álmomban Afrikában jártam,
s még vissza sem jöttem onnan talán…
Forrás: Lélektől lélekig
Májusvégi csóktól égő,
lázadozó homlokomon
szaporodnak a redők.
Rajt feledték súlyos vétkük,
E redőktől félve-félek:
hozzámtapadt ellenségek,
csókok útja, búk öle;
tíz, húsz, vagy száz szeretőknek
megrugdosott országútja:
egykor tüzes börtöne.
E redők majd egyszer éjjel
leszállnak a homlokomrul:
mérges kígyók, ó-bűnök;
ráfonódnak a nyakamra
s mielőtt még belefúlnék,
az ágyamon fölülök
s köztük egyet: régit, régit,
legtöbb csóktól égőt, vérzőt
megölök! Agyonütök!
Forrás: Lélektől lélekig
Vágyaim ma nagy, karcsú jegenyék,
valami keshedt, görbe árokparton,
amire méla álmot vet az alkony.
Vágyaim ma szép esti szigetek,
valahol lent, a szőke jónvidéken,
hol hárfapengés az égen.
Vágyaim ma a tiszta mosolyok,
fáradt virágok álmos illatsúlya,
mely nyújtózkodva kiliheg az útra.
A vágyaim ma lábad alá kúsznak,
hogy elvigyenek: hol a szók fehérek
s halottan szépek. Hova én el nem érek…
Forrás: Lélektől lélekig
Én nem tudom: már nem oly messzi nézek,
mint azelőtt… S csak körbe kopogok…
Nem izgulok szenzációs hirekre,
nem érdekel, hogy a világ forog…
Ebéd után félbarna kapucíner,
azt is ízetlen szörpölöm, hamar.
S már az sem fontos, hogy préselt és pöttyös
legyen melléje a Kuba-szivar…
Nem bőszit fel, ha nincs lakbérre pénzem,
s hogy nem fizetik arannyal dalom.
Utálatosan csöndes lettem. Rosszul
járna velem most egy forradalom.
Megállt egy ember: aki egykor voltam…
Távolodik… s a semmiségbe vész…
Magamba hulltam vissza, mint a bicska,
mit bekattantott egy nagy, durva kéz…
Forrás: Lélektől lélekig
Esőre állott az idő –
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
És pengett, pengett szomorún
a dal, s a láthatatlan ujjak
kipengeték:
nincs nap, mely hozna szépet, újat…
Ottkünn az eső megeredt,
s a nagy téren, a fák megett
fuldoklón zúgtak a csatornák…
S az eső hullt a tájon át,
minthogyha az egész világ
elfojtott könnyeit csapolnák…
Forrás: Lélektől lélekig
Karácsony éjjelén a vándor
az országúti hóba megáll.
S bekopog a legelső ajtón,
amit az útszélen talál.
Egy szót se szól. Csak némán átmegy
az udvaron, mint a jó cseléd,
S a sötét, meleg istállóba
halkan, lábujjhegyen belép.
Ottbenn a mécses pisla lángja
a széltül egyet bólogat.
A vándor megy s megsimogatja
a szelíd, csöndes barmokat.
Aztán a jászolba meríti
hideg kezét – és hirtelen
valami fény villódzik
onnan a hideg téli éjjelen…
Kívülről, mintha angyaloknak
égi zenéje szállana.
S jobbról, mintha egy fehérleplű
bánatos Asszony állana…
A vándor letérdel az almon,
a gazda korty bort ád neki.
És aztán csöndben, mint ahogy jött,
békén útjára engedi…
Forrás: Lélektől lélekig
Vigyázva mennek át a széles utcán,
a bú borong rajtuk s az ó-divat.
Autó, bicikli, villamos meg hintó,
mind-mind csak az ő útjukba szalad.
Savós szemükben rémület tanyázik,
vékony karjuk tétován lengedez…
Árnyékai sok régi szépleánynak;
az élet furcsa, furcsa rendje ez…
A szürke járda szélén úgy topognak,
remegve, félve, akár a veréb.
S megcsudálják a divatos cipőket
s az elegáns hintók lágy féderét.
A fűszerárús bolt előtt megállnak:
kakaó, keksz, meg tejfeles csupor…
Majd két sovány kezüket összecsapják:
Jesszus! Huszonkétezer a cukor!
S elálmélkodva nyitva marad szájuk
s a szívükön a régmúlt rezeg át…
Csak otthon érzik jól maguk, az árnyék
szürke honában, mint a rezedák…
Forrás: Lélektől lélekig
Kincseket hoztál nékem, asszonyom,
a drága aranytálak roskadoznak.
Elfáradhattál. Ülj le és pihenj.
Már este van. A fények oszladoznak.
A kályha mellett megleled helyed,
s egy korty italt a csillogó pohárba,
s ha majd leszáll az éj, elalhatol,
itt nem zavar meg külvilági lárma.
Én majd kis lábad elé borulok,
és megőrizlek, mint az éber dajka.
S halkan dalolgatva majd feltűzöm
a csillagokat éjsötét hajadba.
… E csillagokat adom én neked
a kincsekért, miket hoztál, cserébe.
Hogy örökös fény ragyogjon reád,
a férfihűség ritka éterébe!
Forrás: Lélektől lélekig
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű ujjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.
Forrás: Lélektől lélekig
