Ó meddig, meddig léssz velem
könnyek hajója: bánat?
– A végtelenbe mész velem! –
így válaszol a bánat.
És bölcsességed mit akar
sebes szívemmel, isten?
– Hogy enyhüljön, míg hit takar! –
így válaszol az isten.
És így telnek le napjaim,
ily szörnyű párbeszédben.
Míg egyre forróbb lesz a kín
s mind távolabb az éden.
S a bánat sötét fejemen,
mint gyászkoszorú, éget.
S én mégis féltve őrizem
ez élet-adta éket.
Forrás: magyar-versek.hu
Ma reggel korán ébredtem fel
s kikergettem az arcodat szememből.
Aztán az utcán végigvándoroltam
s szemem újra kívánta arcodat.
A sétapálcám ezüstgombja fénylett:
megláttam benne, milyen rút vagyok.
Szomorú volt gondolnom szép szemedre,
amelyben mindég megszépültem én.
Két szem nevelt. Két szemre voltam bízva.
S egy nap nem néztél rám, Anizia!
Mért nem vertél meg inkább két szemeddel!
Most sétapálcám nem verné szívem…
Forrás: magyar-versek.hu
Kései szerelem… Fűlik a kályha
pirosra.
Valami szigorú kéz állítja a váltót
tilosra…
Szél űzi az illatot… Szemembe könny lila
fátyla.
Szégyenbe szakad, ki a csókot, a késeit
vágyja!
Kezedre vérfoltot rajzol a bűnnek
ecsetje.
Te vagy a mardosó vád! Te a sorsod
esettje!
Ezerszer átkos a vágy, ha a vér szele
megvert!
Kései szerelem koldússá teszi az
embert…
Forrás: magyar-versek.hu
Magam előtt futok e júliusban,
e langyos, hangos és ledér szivén
decembereknek s hideg életemnek;
így fut a táltos, megimádott mén.
Mert éjjel fénnyel, milljó szép veszéllyel
kifeslő reggelt várni: bús csoda.
Mert korahajnal rekedt hanggal tölt meg
és éjt remeg a reggel vánkosa.
Ezért futok magam előtt egy fejjel,
egy fejjel, amely nem szemrevaló,
mert álmok és búk kavicsain lejt el,
mint kisfiú alól a hintaló.
Keresztutaknál vissza-visszabámul:
meghorkant mén fut a vesztett csatábul!
Forrás: magyar-versek.hu
A város csatakos. Sötét a lámpasor.
– Fiatalúr, az éjjel jól megáztál.
Nedvesen csillog pár sötét torony
s a szél a síkos háztetőkön mászkál.
Két mezítelen karját kétfelől
emeli, ejti gyáván hadonászva.
Most átugrott egy egész uccasort;
most leguggolt egy sötét, magas házra.
Most tápászkodik; újra lábra áll.
Ott egy eresz, – ijedten áll felette:
mi lehet ott?… Egy boszorkány talán
a seprüjét futtában ottfeledte.
Forrás: magyar-versek.hu
Somlyó Zoltán, éjszaka, város, misztikum, fantázia, boszorkány, hangulat, modern líra
Örülj a tavasz-újulásnak!
A sugarak új ágyat ásnak
a vágyódásnak.
Hozsannát zengj a friss vetésnek!
A magvak új utakat vésnek
a cselekvésnek.
És csókot ints a kis pataknak!
Bölcsője, – akik benne laknak –
a kis halaknak.
Vigaszt remélj szárnyán a szélnek!
Mert benne új erők beszélnek
ezer veszélynek.
És a veszélyt ne féld! Az Égre
tekints, ha estél tűzre, jégre,
megsegít végre.
Forrás: magyar-versek.hu
Úgy bánik vélem az idő,
mint anya kényes gyermekével.
Ágyamra ül, ha este van
és bíztat isten szent nevével.
Boldog reményeket ígér
holnapra és holnaputánra.
Kihúny a mának mécsese –
és holnap futhatok utána.
Néha már reggel kezdi el,
hideg pénzt s forró nőt ígérget.
Kicsal a párnáim közül
a szélhámos, kegyetlen élet.
S ha este ajkam panaszol
s a könnytől nem tudok aludni,
oly jóságosan néz reám,
hogy nem tudok rá haragudni.
Forrás: magyar-versek.hu
A jobbkezemben fut a toll,
a balban cigaretta füstöl. –
Az életemnek titkait
sosem láttam a kékes füsttől,
mit a szívemre kergetett
a hányt-vetettség nagy kazánja…
A jobbkezemben toll vet árnyat,
a bal alatt a szívem szárad.
Betűk, egyetlen társaim,
csak jertek elő, enyhítsétek
az átkozottnak kínjait,
amiknek fénye a tiétek.
Egy betű annyi, mint egy csepp,
tintánál is gyászosabb vérbül…
Betűk: egyetlen segítségem,
tanúk legyetek földön s égen;
hogy jobbkezemben volt a toll,
s a balkezemmel könnyem törlém.
Sok volt a könny és a betű,
mit rámszabott a földi törvény.
A szem, ha könnyes: hályogos.
A betű fénylik, hogyha könnyes…
A jobbomban a toll megállhat.
De könnyem enyhet hol találhat!…
Forrás: magyar-versek.hu
A sárkányfejű szigonyos kályhát
befűtöm. Dél van. Fütyörészek.
Meleg lesz, csöndes, buggyanó meleg
ez a bolond boszorkányfészek.
Szorosan összekötözök
két unatkozó bársonyszéket:
itt te fogsz ülni, itt meg én…
Rendezgetek. És fütyörészek…
Itt te fogsz ülni, itt meg én;
zimankós szívem összerázod,
bolond fejem öledbe hull,
s a könnyeidet magyarázod…
Zimankós szívem megpendül,
mint éle jó, hevert acélnak –
Sok ránc lesz majd a szőnyegen
s a bársonyszékek elalélnak…
És átkozol majd és gyűlölsz
s a csókjaidat megtetézed…
…A sárkányfejű szigonyos kályha
ropog. Várlak. És… és fütyörészek.
Forrás: magyar-versek.hu
Még az utolsó asszony hiányzik,
az én forró, bús életemből:
elmegyek ma egy halovány házig.
Ablaka csipkés, nyitva a szélnek.
Azt hiszem, tudja, hogy kivülem más
senkise látja, mint én, oly szépnek.
Azt hiszem, érzi: ő lesz utolsó
csókom, keservem, büszke bukásom:
vérszínű borból utolsó korsó.
Erre az útra bízom a lázom…
Elmegyek ma a legutolsóhoz
s – lemondok róla. De megbabonázom!
Forrás: magyar-versek.hu
