https://verskucko.com

Kategória: Szabó Lőrinc

  • Szabó Lőrinc: Levelek Vékesné Korzáti Erzsébethez (110.)

    Budapest, [dátum nélkül] péntek este

    Bözsikém, nagyon sokat szenvedtem, biztosan maga is. Nem lehet ez így, nem szabad nekünk elszakadnunk. Sem így, sem másképp. Soha, kedves, sohasem. Mért nem jött utánam?! Úgy szerettem volna visszamenni, – azért siettem olyan nagyon. Kimondhatatlanul fájnak a tervei, tulajdonítsa ennek azt, hogy olyan heves voltam. Kedves kislányom, térjen észre, az istenért, és legyen mellettem régi legjobb szívével, szeretetével, barátságával.

    Le kell rázni mindent, ami idegen! Legyen erős! Én az utolsó pillanatig tartani akarom, megtartani, megvédeni. Segítsen nekem ebben! Holnap, szombaton, du. 4-től kezdve a svájciaknál leszek, jöjjön maga is oda, és akarjunk boldogok lenni egy kicsit. Ha levelemet késve kapná vagy nem érne rá, újra írni fogok. Kedvesem, – óh, tudja! – – –

    Lőrinc

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Vak voltam

    Vak voltam már és dermedt zűrzavar,
    s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
    S láttam, történnek néha jó csodák,
    amikért élni érdemes, tovább
    botladozni máson s magamon át,
    egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
    emberi sorsom hálásan fogadva,
    mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
    akkor szeret igazán, ha kifáraszt,
    Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
    s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
    nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
    s én boldogan botladoztam tovább
    idegen romokon s magamon át
    s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
    két kezével egyszerre tart az isten
    s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

    jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

    Mint százkezű szél a riadozó
    vetéseket, megrohanlak,
    vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
    karjaiba a meztelen tavaknak.

    Megrohanlak: a hálám rohan meg.
    Rettenetes fény gyúl át rajtam:
    nem látlak tőle, pedig itt vagy
    s te magad keresed az ajkam.

    Nem látlak – Emberek vagyunk még?
    Káprázat visz hintázva föl-le.
    Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
    Aztán zuhanok, mindörökre.

    Egyszer, súgod még, s én kialszom,
    feketén, kábultan, halottan,
    de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
    a föld sötét s nehéz aranyban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szédület

    Nem kell nekem a ti istenetek!
    Okos a világ, gyáva, beteg.
    Lapos mocsárban lapos az ég:
    “Csak felszínt, emberit: ez is elég”

    Hegytetőn állok – Óh fellegek,
    hogy hív a ti rohanó lelketek!
    Én emberentúlit akarok –
    Óh ormok, rémek, erők, viharok!

    Óh ormok, álmaim ormai!
    Óh, szédület iszonyú tornyai!
    Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,
    de megnő aki szakadékba lép.

    Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –
    Oldj ki magamból, emelj, Apám!
    Tépj ki – végy vissza, Istenem:
    ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: Pillanat a „Tücsökzené”-ből

    Mint kagylóból bontottalak ki, mint
    héjból, s nem csak ruháidból: amint
    felnéztél rám, a végső pillanat
    előtt, mikor megláttad sorsodat,
    de még tiltakoztál, igen: amint
    felnéztél, akkor már, s lélek szerint
    te vetkőztél tovább: hívó szemed
    úgy menekült, oly kétségbeesett
    álmot tükrözött s oly belső csatát,
    hogy a szívem elszorult. De a vágy
    győzött lassan: fájdalmas bizalom
    mosolya remegett át ajkadon
    s a győzelmes, halálos gyönyöré,
    karod emelted a nyakam köré,
    be szép voltál! Azt a tekintetet,
    mellyel vállaltad titkod-szégyened,
    s mely jövőd és szíved bontotta ki,
    sose tudtam többé felejteni.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: XXVI. – Az idő kísértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a múltba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kísértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szívünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Szeretők teste-lelke

    Mit tehetek én
    róla, hogy érdekel a test
    és hogy a hús
    úgy megérzi szépségeteket,
    mint a halál
    vagy az isten közelét?

    Nézd, kedves, a lélek is
    testben öleli meg a másik
    lelket, amikor
    barát barátot üdvözöl,
    testben siratja elveszett
    gyermekét az anya, s a hivő
    az úrvacsora kenyerében
    testileg akar
    egyesülni az égiekkel.

    Nem én akartam,
    hogy így legyen,
    nem én csináltam
    az életet
    s nem én csinálok
    belőle bűnt.

    Forrás: kötet

  • Szabó Lőrinc: Álom

    Amerikánál messzebb kontinens
    felé ringatsz, alighogy megjelensz,
    Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz,
    hogy alig érek rá figyelni gyors
    tájaidra: jószagú tavalyi
    birsalmák sárga daganatai
    gomolyodnak kötélvasút alá,
    az Óriáshegység púpjaivá,
    ökörfarkkóró jön és elmarad,
    jegenyés állomás, a karszti Szkrad,
    s a zöldben rózsák vörös sebei,
    és a ködből egy tehén dugja ki
    szarvas fejét, csörgedező vizek
    s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek,
    és minden repűl, minden eltűnik,
    és nem tudom, hol járunk reggelig,
    csak azt, hogy viszel s még visszahozol,
    de egyszer ott felejtesz valahol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Séta közben

    Jó volna csöndben, egymagam,
    úgy élni, békén, boldogan,
    mint a pipacs vagy ott alább
    a margaréta, a szarkaláb, –
    jó volna egy kis tanyai ház
    előtt őrt állani, nyurga akác,
    és megborzongani, szótlanúl,
    ha az égre éji vihar vonul,
    és reggel a fénybe kéjesen
    belemosni millió levelem.

    Jó volna szállni, ameddig a szem,
    kék fátyol lenni a hegyeken,
    felelőtlen, kóbor szelek
    módján futkosni, egyre szebb
    és távolibb országokon át,
    jó volna, mint a kis kacsák,
    fürödni patakban, szitakötők
    fia lenni, vagy malacok között,
    akiket nem kínoz öntudat,
    heverni a sárban a nap alatt.

    Jó volna, – óh, de nehéz a szívem! –
    átszűrni magam az elemeken,
    hisz csoda-balzsam a puha sár,
    mit esőből s porból kever a nyár:
    óh, elaludni a föld vegyész
    kezében, úgy, hogy az ébredés
    kihagyja a bűnt, embert, – s virág
    lenni csak, pipacs, szarkaláb,
    vagy legfeljebb a tanyai ház
    előtt az a szép ártatlan akác!

    Forrás: Szeretem a verseket