Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Köszöntő

    Te kedves udvar, meghitt, régi termek,
    Te ötvenéves drága iskola,
    Ma minden régi híved újra gyermek,
    S köszönt, mint kisdiákok friss sora,
    Ma összegyűlünk e szelíd szigetre,
    Melynek vihar nem ronthatja falát,
    Ma összebújunk szépen a szivedre,
    Mint anya szívére a kis család.

    Ma nem fáj úgy, hogy sok vágy semmivé lett,
    Mióta messzehagytuk falaid,
    Hogy prózává hervasztotta az élet
    Gyermekkorunk tavaszi dalait,
    Hogy gyakrabban láttunk tövist, mint pálmát,
    S hogy hajunk is már itt-ott szürkülő,
    Mint hogyha ifjúságunk arany álmát
    Bús ezüstté alkudná az idő.

    …S volt veszteségünk más is, sajgatóbb,
    Mint az egyéni élet törpe búja,
    Volt fájdalmunk, egekre jajgatóbb,
    Egy egész nép nagypénteki borúja.
    Rajtunk e bú még, csüggedezve árván,
    Nehéz szivünk ettől koraöreg;
    Körültekintünk: int-e még szivárvány?
    A magyar húsvétot ki éri meg?

    És rád tekintünk, és megilletődve
    Látjuk virágzó ifjuságodat,
    Mely büszkén és bízón néz a jövőbe,
    S új ötven évet friss kedvvel fogad.
    Csak emberlétben nagy szám az az ötven,
    Amely után már lejtős lesz az út,
    De a Te pályád csak szebb ívbe szökken,
    Minél több ötven évvé nő a múlt.

    Köszöntünk hát, ifjú, erős anyánkat,
    S míg lábunk szentelt küszöbödre hág,
    Úgy érezzük, körödben újra áthat
    A szívedből áradó ifjúság.
    Újra tanítsz az életbe kimennünk
    S büszkén vinni bölcs tudást, ép hitet
    És vallani: nem hullhat romba bennünk,
    Amit a jó iskola épitett!

    Jó iskolánk! még sok-sok ötven évet
    Érj meg, virulj, légy fénylő, tiszta, nagy,
    Köved közt lüktessen az ifju élet,
    Ezer meleg szív, ezer büszke agy,
    Nemes tanárok, sok nemes tanítvány
    Hírét növeljék e tisztes falak –
    S ne álljon meg közöttük soha hitvány,
    S ne rontsa fényük soha rút salak!

    Úgy juss el ama szent jövő elébe,
    Mikor megint boldog lesz a magyar,
    Régi erények, régi nagyság népe,
    Bár minket tán már rég a sír takar;
    Te élj helyettünk majd, és Te neveljed
    Unokáink is híven s igazán,
    S legszebb ünneped akkor ünnepeljed,
    A feltámadás édes tavaszán!

    Forrás: Ballagás.info.hu

  • Tóth Árpád: Arany tó az égen

    Örülni, örülni de jó volna
    Lemenő nap aranytavának,
    Mely szétömölt amott a lombok
    Mögött az égen, s jobbra-balra
    Ringatják fejüket a vén fák
    Beleegyező mozdulattal,
    Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
    Lemegy a nap, és így kell lenni,
    Elhúnyni, elmerülni szépen,
    Lemenő nap arany tavában
    Elsüllyedni fekete csendben.

    Ó, élet, élet… ülök itt a
    Hegyoldali új játszótéren,
    A kisleányom karikázik,
    Csattog a bot vígan és fürgén
    Egy új, kis akaratos élet
    Bátor s tudatlan ritmusára.

    Szólnék utána, nem tudom mit:
    Becéző szót, korholó intést?
    Már ott nyargal az új játszótér
    Távol sarkán, már nem is látom,
    S vad érzés üt meg: látom-e újra?
    Bús érzés üt meg: vagyok-e én még?

    Elmúlt az arany tó az égről,
    És egyszerre nagyon sötét lett.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Isten oltó-kése

    Pénzt, egészséget és sikert
    Másoknak, Uram, többet adtál,
    Nem kezdek érte mégse pert,
    És nem mondom, hogy adósom maradtál.

    Nem én vagyok az első mostohád;
    Bordáim közt próbáid éles kését
    Megáldom, s mosolygom az ostobák
    Dühödt jaját és hiú mellverését.

    Tudom és érzem, hogy szeretsz:
    Próbáid áldott oltó-kése bennem
    Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
    Új szépséget teremni sebez engem.

    Összeszorítom ajkam, ha nehéz
    A kín, mert tudom, tied az én harcom,
    És győztes távolokba néz
    Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: SÖTÉTEDIK…

    Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét
    Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
    S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
    Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.

    Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
    Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
    S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
    S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.

    Feledd, hogy görcs kezében most a kard
    Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
    Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
    S ki már hozzád tért s arat, és… szívedre elfektette, óvd meg és takard.
    Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
    Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
    Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
    Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
    Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Jól van ez így

    Hogy miért vagyok többször szomorú,
    mint víg, ó, kedves, kár úgy számba venni,
    jól van ez így,
    lásd, kell szomorú embernek is lenni.

    Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
    s dússá érik az élet szenvedése,
    vak, ferde mag,
    mely mégis, mégis istennek vetése.

    S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
    legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
    – furcsa titok –
    ha jó időnek fénylőn süti napja.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A tavaszi sugár…

    A tavaszi sugár aranyburokba fonta
    A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
    Selyemgubóiból zománcos fényű pompa,
    Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

    A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
    A park-őrző, borús csillámú rácsvasak
    Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
    Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

    Egy lány jött az úton, virággal, sok virággal,
    Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
    Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
    Eltűnt. Szívem zenélt. Merengve álltam ott.

    Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
    Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
    Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
    Mint mélyen csillogó, nektár-ízű elegy.

    Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
    Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
    A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Elkoptam…

    Ó, ifjan hányszor lestelek,
    Vígan, bízón kerestelek.
    Bordáim rácsos lugasán
    A szívem úgy izzott feléd,
    Mint a tavaszi lugasok
    Rácsa közt piros lampion…

    És lehúnyt szemmel híttalak,
    Te testtelen és drága füst,
    Hányszor mellemre szíttalak,
    Te…….. és drága szél,
    Mellem remegő függönye
    Hányszor dagadt…

    Éji mámorban lestelek,
    Hűs erdőkben kerestelek,
    Feldúltam asszonyok ölét,
    Csak egyszer borulni föléd.

    Elkoptam. Nézz rám. Nézz felém,
    Itt állok, és nem is tudom,
    Éltem delén vagy estelén,
    És azt hittem, hogy rádnyitok,
    Te iszonyú, te nagy titok…

    Nézd, nincs páncélom, mellvasom,
    Kitakarom a mellkasom,
    E borda-rácsos bús lugast,
    Zászlós tüdőm, a bús lyukast…

    Tüdőm rekedten felzihál
    A csontos rácsú furcsa kasban,
    Mint őszi szélben csapkodó
    Tépett függöny a bús lugasban…

    A vérerek bús ágbogán
    Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…
    …Levánnyad róla, mint a bús,
    Elomló lomb, a gyenge hús…

    A bordák közé aggatott
    Tüdőt, mit bús kór lyuggatott,
    S melyből, ha néha… vér
    …… feltör, és ajkamig ér
    …….. bíbor iszap
    ……….. kicsap.

    Lehúnyom lankatag szemem,
    Itt, északi hegyek között…

    Ha rossz voltam s hanyag,
    Ki volt rossz, a lélek vagy a test,
    A szikra vagy a bús anyag?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Mi tagadás…

    Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
    Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
    De fátylába von elbusongó lágyság
    Félre szobámnak csöndes hűvösén.
    Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
    Nagy problémák csomóját nem kötém,
    Nem bánt a vallás, a papok, misék:
    Csak valami nagy… Egyedüliség…

    Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
    Kis paradoxok emésztő sulyát,
    Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
    Élni látszanak a festett gulyák,
    Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
    Mely lelegeli lelkem sarjuját,
    Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
    Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!

    Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
    Nagyító, elferdítő, torzító,
    Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
    Kimondanám, mi ki nem mondható,
    Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
    Mely keze alatt már csak rontható,
    Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
    Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád  menyasszonyának, Lichtmann Annának

    1913. január 21.

    Drága kis bogárkám, aki a szívembe másztál, nagyon el vagyok fáradva, mert éppen most fejeztem be egy karcolatot, tudod egy olyan Torpedó-cikket,amilyen neked nem szokott tetszeni, és most éppen azon búsulok, hogy biztosan ez sem tetszene. Te pedig most Szegeden vagy, és én sajnállak is, mert biztosan ott is olyan piszkosan csurog a ronda eső, mint itt, és így valószínűleg nincs alkalmad feltűnést kelteni a szegedi korzón. Itt borzasztóan esett az eső egész nap, nem is mentem sehova, L. bácsi meglátogatását is holnapra halasztottam, és a gyerekeket sem néztem meg. Majd ma este, redakció előtt benézek hozzájuk.

    Mint már írtam, az időmmel 8 és 10 óra közt nem tudok mit csinálni. Tegnap elmentem az Apolló moziba, de persze későre érkeztem, és csak dirib-darab műsort láttam. Ha jól ismertem fel, a hátam megett V. Ilonkával V. Gizi ült a potyahelyeken. Sokat vihogtak. Én ellenben jobban szerettem volna, ha te lettél volna itt a moziban, a Gizi meg ment volna a fészkes Tódorba, vagy a Tódor fészkébe, Szegedre. A redakcióban Cölike kérdezett rád. Mondtam, hogy szalma vagyok, s hogy te Szegeden vagy. Fölényesen mosolygott, és látszott rajta, hogy azt hiszi, hogy te nem szeretsz. Pedig ugy-e, hogy szeretsz?

    Ma délután elmentem a kávéházba. Nem mentem volna, de kedden kapom a francia mellékletet, és azért mentem be. A fekete pincér, mikor három után vettem a nagykabátom, azt mondta, hogy: hova siet, Tóth úr, a kis barna még nem jön. Megmondtam neki, és majdnem elpityeredtem, míg mondtam, hogy Szegedre utaztál egy pár napra. Egy pár nap nem sok – gondolhatta a fekete pincér, de ő marha, mert nem tudhatja, hogy az a pár nap igenis sok, egy egész örökkévalóság.

    Várom a leveled. A mamának mondtam, hogy a leveledet ő tegye el, ha hozza a postás, és adja azonnal ide. Most már csak a levélnek kell jönnie! Ugye jön? – L.-nét csókolom, neked, drága, millió csók. Szorgalmasan tanulok:

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A vén ligetben

    A vén ligetben jártunk mi ketten,
    Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
    Hozzám simult félőn, ijedten,
    S éreztem: nem a régi már.
    Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
    S csendes volt a szivünk nagyon,
    És mégis csókba forrt az ajkunk
    Azon a sápadt alkonyon.

    Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
    Lehullott egy csöpp csipke-rom,
    Fehéren és halkan röpült le,
    Akár egy elhervadt szirom.
    Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
    (Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
    Ily szomorúan, ily koldúsan
    Mért hívtuk egymást ide? mért?

    S mondta, hogy késő már az éj, s ő
    Megy… mennie kell… s elfutott.
    Hallottam haló zaját a lépcsőn,
    S nem tudom, meddig álltam ott.
    Aztán… le s fel jártam a parkban,
    Mint aki valakire vár.
    Gázolt a sarkam síró avarban,
    S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…

    Forrás: Lélektől lélekig