Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…
Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…
Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
De…
Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…
Forrás: Lélektől lélekig
Ha meggyógyul a gége,
Szép lesz életem vége.
Ellenben két napja a fogam is fáj.
Ez már báj. (Költői szabadság: baj helyett.)
Nem vigasztal a tátrai táj
S a kilóim számát növelő háj.
Oh szorszom mitoj mondja máj
(A selypítés a rím kedvéért poetika licenciáj),
Hogy: Állj!
Tovább ne fájj!?
Majd a késmárki orvos fogamba váj,
Áj-váj.
Forrás: Vers mindenkinek
Óh, hogy lehessen méltó ez a rajz
Szerénhez, ki oly finom és meleg,
Csak most kissé hasikája beteg,
És épp ezért csak bús rimekre ajz.
Óh, Szerén, dalom sajogva sirat
Lelked titkokkal zárt szomoru könyv,
A görcsös fájás, mint egy szörnyü ölyv
Csap gyomrocskádra, s néked nem virad.
Gutmann-anekdót és Hekszi-kutya
Nem vigasztal, se víg hejehuja
Savanyu vagy, mint ecet és halál,
A hallban már hiába vár a kályha,
Jaj, az se melegít fel immár, bárha
Hátad támaszt már csupán ott talál.
Forrás: Vers mindenkinek
Áldott legyen, ti most nyíló leányok,
Ki közületek szerelembe bágyad,
S testével és édes, tüzes sóhajjal
Melengeti az árva férfi-vágyat.
Sötét hajó a lomhán ringó élet,
S rejtett kamráin vak patkányok rágnak
De ti kússzatok bús fedélzetére,
Ragyogó koszorúnak, dús virágnak.
Boldog hajó, ki így ér kikötőbe,
Hol elcsitul a szív romlott kazánja,
És megpihen virágokkal benőve…
S boldog hajó, ki árván s céltalan
Nyílt tengeren teng, és nincsen hazája.
1913.
Forrás: Vers mindenkinek
Testvérem, tegnap este,
halló! de furcsa volt!
Elindultam a Marsba,
hopp! hogy zuhant a Hold!
Jó gépem adamantin
szárnyán zengett a drót,
amikor lecsavartam
a gravitációt.
De, kérdem, ez az út is,
ó, jaj, mire való?
Megjöttem, rőt hegyek közt
lassan szitált a hó.
Fáztam. Nagy volt a csend, és
körül a rozsdakék
távolban újra láttam
Örökegy tengerét
az Űrnek, a nagy Pusztát,
s rajta a sok, szelíd
csillag-reménytelenség
kis pásztortüzeit.
A Földet is, ahonnan
kószán és reszketeg
üzent valami tört fény:
tán Párizs lehetett?
Vagy az én bús hazámnak
könnyei? Nem tudom;
már vissza se találtam
gépemmel az úton.
Szigetelő kesztyűim
lehúztam csöndesen,
és reggelre meghaltam
egy villamos hegyen.
1928
Forrás: Vers mindenkinek
Kora este a padon
Ülök, künn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Éppen nyugszik: eleget
Ragyogott a télen.
Hányszor néztem akkor őt
Fájó órák éjén,
Virrasztott a téli ég
Kopár meredélyén,
Égett nagy fényjelekkel,
Csuda-rejtelemmel,
Ő, az örök Orion,
A vén Égi Ember.
Biztatgatott, csüggedőt,
Hű, szigorú fénye:
Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes! –
Téli csillag, csillagom,
Tavasz akar lenni,
Kamasz-fények villogják:
A mi tüzünk semmi;
Furcsa, vad reflektoruk
Vén fényünkbe lobban,
Öreg csillag, Orion,
Hát lenyugszunk mostan?
Csillagapám, fénysubás
Öreg égi pásztor,
Vagy tán dac az, amit most,
Búcsúzva, példázol?
Így a bölcsebb? – letűnni
Büszke, bús kudarccal
S száz év múlva kelni majd
Örökfényű arccal?
Ülök este a padon
Idekünn a Bástyán,
Tűnődöm a csillagok
Néma fordulásán;
Kaszáscsillag, az öreg,
A nyugati szélen
Leáldozott. Méla csönd
Éje maradt vélem.
Forrás: Lélektől lélekig
Casals Pablo –
Gordonkaművész, amint tetszik tudni,
S a Bikában játszott a gordonkáján,
Nos és oda alig tudtam bejutni,
Mert zsúfoltig gyömöszölte a termet
A sok-sok debreceni zeneértő
S a sok művelt kisasszony,
Ki otthon a zongorán zenesértő.
Casals Pablo –
Gordonkázott is nekik, ahogy illik,
Oly szépen s tébolyítón,
Hogy attul már a zsebbe bicska nyílik.
De mostan nem is ez a fontos – ácsi!
Ellenben volt ott egy bácsi,
Akin sehogyse látszott hatás.
Engem, ki magánszorgalomból
Széplélek stb. szóval smokk-úr vagyok,
Ez a bácsi direkte meghatott,
S megszólítottam: Ahh, uram,
Túlfinomult lény, eszményi barátom,
Kiből, mint a sós kutakból Parádon,
Keserű bölcsesség spriccel szomorúan,
Én értem Önt!
Ugye, e zene bármily fene-fínom,
Már meg nem indíthatja Önt? Ön kínon
S gyönyörön túl van, Ön egy felsőbb magasság
Rezignált régióiból gőggel tekinti,
Mily betanult s színlelt pózzal legyinti
A műgyönyör ütemes remegésre
E szép hölgyek fején a sok-sok frizura laskát?
A bácsi most rám megütődve nézett,
S szólt: Fene enné az egészet,
De én még, uram, nem vacsoráztam,
S nőm őnagysága miatt itt kell lennem,
S nem lehet ennem,
S azt kell hallgatnom, míg e társaságot
Casals gordonkájáért eszi a frász itt,
Hogy közben a gyomrom, a gyomrom
Nekem beléptidíj nélkül is
Gordonkázik.
1911
Forrás: Vers mindenkinek
Kategória: Költők, művészek
Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.
Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.
Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.
Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.
1925.
Forrás: Vers mindenkinek
Pompázó, lusta, édes alkonyat
Arany szeme méláz a lomb közén át,
De roppant árnyak, feketék és némák,
Cammognak már a vén erdő alatt.
Alaktalan vad alakok, a fákhoz
Dől szörnyű testük, és sóhajtanak;
Szegény, vak rémek, mit óhajtanak?
Tétova, ferde, nagy karjuk kit átkoz?
Ó, a sötétség! érzed? zűrös árja
Átömlik rajtad: minden pórusodba
Betódul, hűsen, selymesen, suhogva,
S szived átfonja fekete hinárja…
1917.
Forrás: Vers mindenkinek
Ó, nézd a furcs, ferde fát,
min hajlik a patakon át,
ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
hogy benne társat ne keresd?
Már ága között az arany napot
nem tartja, madara elhallgatott,
virága nincs már, sem gyümölcse,
ő mégis áll, az alkony bölcse,
mint tünődő, ki ily estelen
a végtelen titkába elmerűl,
és testtel is szelíden arra dűl,
amerre lelke vonja testtelen…
Forrás: Lélektől lélekig
