https://verskucko.com

Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Tavaszi elégia

    Előttem nők siettek. Testét lomhán kinyújtva
    Közénk terült a távol… és míg az esti csendben
    Elhalt víg kacajuk, kezem szegény öt ujja
    Didergőn összesimult nyűtt, lim-lomos zsebemben.

    S reád gondoltam akkor, s szájon csókolt a halk szél,
    Mely most testhez feszíti az asszonyok ruháját,
    S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád,
    S szelíd, mint női vállhoz simult bús férfi-arc-él.

    Merengtem: most vetik fel fehérlő szűzi ágyad.
    S irigyeltem cseléded, ki vár, míg vetkeződöl,
    És aki elmenőben kecses melledre láthat,
    Min kis kupolát formálsz imára tett kezedből.

    S eszembe tűnt egy alkony, halkan súgtad nekem,
    Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal…
    Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által
    Apád szelíd, holt arcát s alázatos fejem?…

    Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünődve:
    E furcsa földi létre mi végre kelle lennem?
    Vágynom melegre, fényre és karcsú testü nőkre
    S bolyongni félszegen, magányos esti csendben?

    S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve
    Verseim mondogattam, melyekben csendesen
    Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte
    Fáradt, reszkető számat fáradt, szegény szivem…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, vágyakozás, magány

  • Tóth Árpád: Tavaszi holdtölte

    Táncolva suhannak a szőke sugárkák,
    Hűs hold aranyával elöntve a lég,
    Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád,
    A méla nagy ablakok ív-sora ég.

    Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz,
    Rég elfeledett kezek ósdi müve:
    Foszló violák, halovány, puha nárcisz,
    Mind, mintha virulna, oly édes, üde…

    Ily este merül fel előmbe sok emlék,
    Mint messze homálybul a tarka hajó,
    Elébb remegő, pici fénye libeg még,
    Majd kél a vitorla s piros lobogó.

    S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből
    Felszökken a játszi ezüstszinü hal,
    Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl,
    S fürgén ütemezve iramlik a dal.

    Eltűnik előlem a mély, komor udvar
    És benne a rőtrügyü, bússzavu fák,
    Szállok haza, messze, a barna darúval,
    Amerre ezüst utat ős Tisza vág,

    Hol mén dobajátul a föld szive retten,
    Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,
    S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem,
    Mint hársszirom illata, szállt le fölém…

    Nem nyírt, buja lombu, öreg liget árnyán,
    Hol ring ezer ág a sok orgonafán,
    Szép, gyermeki álom igézete vár rám,
    Mély, tiszta tekintetü, szőke leány.

    Nagy tűzszemü gép robog át közelünkben,
    Vad füttyire lomb remegése felel,
    S rezdül szavam: „Engem is elragad innen
    Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…”

    De íme a holdat a köd beborítja,
    S álmom zivatar zaja kergeti szét,
    Fáradt fejem ablakaimra szorítva
    Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

    S míg éles eső sürü cseppjei mossák
    A fákat, ahol ragyogott a sugár,
    Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság
    Nem fonja körül szivemet soha már…

    Forrás: Lélektől lélekig

    tavasz, emlékezés, ifjúság

  • Tóth Árpád: Séta az alkonyatban

    A setét bolt nagy üvegablakán
    Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
    Néztem e teltszárú, lágyzáru öklöt,
    S éreztem: messze-messze ül e lány,
    S tudtam: nincsen számomra mosolya…

    S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
    Ezt is lelked karjával átkaroltad,
    S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
    Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
    Keze homlokod nem éri soha…

    Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
    Aki másért olyan szép, nem teérted,
    Hisz maholnap elfárad ifju térded,
    S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
    Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

    Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
    Hinned: itat még borával az élet,
    S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
    Te is, dalodból, mint aranykehelyből
    Osztod még áhitattal szent malasztját…

    Hiába!… már a városvégi lankán
    Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
    A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
    Szépmívű arca évötvözte lapján,
    Köszöntött, és én elmerengve néztem.

    Ökrei a barázdát lomhán vonták,
    Mint egykedvű évek az arcredőt…
    S szívemben akkor halkan arcra dőlt
    A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
    Megbontva, sírt a sűrüdő setétben…

    Forrás: Lélektől lélekig

    alkonyat, vágy, bánat

  • Tóth Árpád: Vergődni mindhalálig…

    Vergődni mindhalálig,

    Vágyódni mindhalálig,

    Violás pirkadattól

    Rozsdás alkonyodásig,

    Zsenge leánykaroktól

    Vén kéj fojtó karjáig,

    Be sokat fáj az ember,

    Amíg lassan elvásik.

    És mégse elég, mégse,

    Mindig egyre több kéne,

    Szomjas a keserű száj

    Valami csuda mézre,

    Karunk ölelő görcse

    Csak nem tud elzsibbadni,

    Új istennek, ördögnek

    Vágyunk parolát adni,

    S nagy boldogtalanságunk

    Csak nem tud lelohadni…

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Tóth Árpád: Szédület

    Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,
    Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,
    A színek selymét és a hangok ércét
    Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.

    Homályosan, mint félálom lidércét,
    Még sejtettem a süllyedő jelent,
    Egy kósza inger jött, de már nem érzék,
    Felfogták még, s nem tudták, mit jelent.

    Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:
    Szelíd csoportban tündérképre váltan
    Leányok néztek rám – vagy rózsatők?

    Úgy éreztem, az ég vállamra reszket,
    S körültem csöndesen táncolni kezdtek
    Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők.

    1915

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Tóth Árpád: Svedléri rímjátékok

    Beer Adélhoz

    Adél, Adél,
    Ha jön a dél,
    Mögötted fal,
    S a szájad fal.

    Omond

    Lemorha csengyi lébe gál
    Amonao ribe gége fáj
    Saberla csöndi méla hu,
    Eförtipépi szörde bu.

    Tát Orpód

    *

    A fentieknek nincs értelme,
    Mert ilyeneket nem ért elme.
    De ha Ibi száját nyalja,
    Annak van értelmi alapja,
    Mert, ha meg nem nyalja, hát az,
    Ami a száján nőtt, lesz száraz.

    1917

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Tóth Árpád: Könnyű dalt…

    Könnyű dalt, enyhe, ízes szerenádot
    Dalolni néked jó ma, ó, te áldott
    És megszentelt az asszonyok között!
    Míg messze ágyadon pihensz fehéren,
    Édes szájú szókkal csókolni álmod…
    Mint drága serleg, mit régi bor telít,
    Csillog a fényben, szívem oly szelíd.

    Dalolnék, édes szájú szerenád
    Csókolja álmod, s vágyam szeme rád
    Nagy messzeségből fátylasodva néz.
    Vágyam még néz utánad, s úgy izen,
    Mint égi csillogású férfiszem
    Fordul az utcán nők után ragyogva,
    Érzed-e még mohó és selymes
    Simítását…

    Óh, érzed-é a roppant messzeségben
    Ez örök, forró, alázatos, árva
    Felédnézést, mely… koldul.
    S ki női száj bíbor kapuja láttán
    Hörögve sír, és nyomorék karom
    Mint templom ajtaján a ferde koldus…

    Ó, vágy, örök vágy…
    Alázat íve görbül ferde hátán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Ripacs

    Csak a bukás várt, látom magam is.
    Elméláztam a fák közt: Ó, szelíd,
    Örök kulisszák! – s mikor tüzeit
    Rámköpte a reflektor: „most!” – hamis

    Gesztussal rángtam, rossz, ijedt szinész –
    Egy percem lett vón: megmutatni a
    Fenségeset. Az Istent. S már tova
    Fordult a fény. És ennyi az egész.

    Ó, hol a szenvedély, amit csak én
    Tudtam? Az égre nézek: rég halott
    Csillagok özvegy fénye nyargal ott.
    Reménytelen minek ágálok én?

    Az előadásnak rég vége van.
    Jobb lesz: lemosom az élet silány
    Festékeit magamról. Halavány,
    De igaz arcom bocsásd meg, Uram!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A nap vörös aranyban…

    A nap vörös aranyban, gőggel alkonyul,
    Körül a felhők hódolata gyúl,
    De fellebb
    Lomhább, búsabb s fenségesebb

    A felleg.
    Feldördül a zivatar
    Isten búsongó szólóéneke,
    S száll az édes, ájult mezőkre, és fanyar
    Fensége zúg: a sok fehér virág
    Hisztériásan reszket, összebúj.
    A boglárkák kecses, zöld szárain
    A szirom beteg, kénsárga láng…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Ó, ÉDES NAPSÜTÉS!…

    Ó, édes napsütés! felém ragyogva fordul
    A sok-sok bús dolog s a sok bús szürke hely,
    Megannyi drága serleg, színültig telt kehely,
    Melyből a habzó, dús fény részeg bőséggel csordul –
    És részegít a látás, szeszéllyel kitalált
    Eszmék tánca agyamban bódult karnevált rendez,
    És csak iszom a fényt… szomjas, szegény szememhez
    Emelem az ömlő fény egyetlen italát…

    Forrás: Lélektől lélekig