https://verskucko.com

Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Csillag, ó, messzi Szerelem!

    Laktam már a magány monostorát,
    Viseltem már a bús lemondás szürke
    Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
    A gondok ráncrepesztő ostorát.

    Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
    Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
    Könnyem vizétől milyen új és fürge
    Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?

    Bús az élet, de balga, aki gyászol;
    Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
    Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.

    Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
    Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
    Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!

    Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)

  • Tóth Árpád: Vasárnap

    Ó, lesz-e nékem valaha
    Egy csendes, barátságos kertem,
    Hol fényes lombú fák között
    Hosszan, békén lehet pihennem?
    Hol bölcsen elemezhetem
    Megélt, elmúlt tragédiáim,
    S csendesen mosolyogni látnak
    Az orgonáim?

    És lesz-e tisztes, ősz hajam
    S agyamban csöndes, öreg eszmék?
    Miket szép, széles gesztusokkal
    Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
    Kinyitnók a klub ablakát,
    Ragyogna ránk a holdkorong,
    S múltról zenélő szívvel ülnénk:
    Öreg szobrok, vén Memnonok…

    De biztos-é, hogy mindenik
    Öreg szívre leszáll a béke?
    S hogy ami most fáj, akkor édes?
    Vagy jobb, ha most szakadna vége?
    — Ki a körútra szaporán,
    Ki! a vasárnapi zsivajba!
    Itt benn valami fojtogat,
    Félek magamba…

    Forrás: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád – Olykor éjjel…

    Olykor éjjel… szívem hogy zakatol!
    Az ágyon ujjam tévedezve jár,
    S nagyon közel, mellettem valahol
    Halkan megkoccan a vizespohár…
    S nem tudom, hol vagyok… akadozón
    Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
    S az ujjam a fagyos márványlapon
    Reszketve egy gyújtót keres…

    Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
    Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
    S a kedves, vén tapétát a falon
    Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
    Jól esik látnom: csendesen pihen
    Minden bútor és békén feketül,
    S az iszonyú és néma semmiben
    Föllélegzem: nem vagyok egyedül…

    Kabátom összegyűrve lóg szögén,
    A rózsa rajta hervadóra vált,
    S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
    Látom a rózsaáruló leányt:
    A lámpák közt mily búsan oson át,
    Apró teste mily zsenge s mily hajolt…
    Látom álmos és szelíd mosolyát…
    Szegénynek festett arca volt…

    Csönd… vén poétám könyvét fölveszem,
    Hová este dobtam, a szék alól,
    S míg lankadtan lapozgat a kezem,
    Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
    Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
    Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
    S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
    Altatón, hűsen átölel…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Jó éjszakát!

    Falon az inga lassú fénye villan,
    Oly tétován jár, szinte arra vár,
    Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
    S a sötétben majd boldogan megáll.

    Pihenjünk. Az álomba merülőnek
    Jó dolga van. Megenyhűl a robot,
    Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
    Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
    Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
    Elakadt sorok. Társtalan rímek.
    Megsimogatom őket halkan: írjak?
    És kicsit fájón sóhajtom: minek?
    Minek a lélek balga fényűzése?
    Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
    Józan dologra. Friss tülekedésre.
    És rossz robotos a későnkelő.

    Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
    Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
    A tollra dőlve, mint botra a fáradt
    Vándor, ki havas pusztákon megyen.
    Mi haszna? A sok téveteg barázdán
    Hová jutottam? És ki jött velem?
    Szelíd dalom lenézi a garázdán
    Káromkodó és nyers dalú jelen.

    Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
    Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
    Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
    Felénk szíve… Tik-tak… Igaz… Igaz…
    Falon az inga lassú fénye villan,
    Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
    Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
    Versek… bolondság… szép jó éjszakát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Boldogság

    A zöld gyepről kék füstöt ereget
    Setét fenyők fölé piros parázs,
    Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
    Van még boldogság?… Istenem, lehet?…

    Békén görbül botjára a gubás;
    Ily mozdulattal nézte őse rég
    Betlehemben Mária gyermekét;
    S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás…

    Jaj, minden üdvünk búval viselős,
    Az ifjú ágon boldog alma kél,
    De százezer mérföldről már a szél
    Elindult, melytől zuhan a gyümölcs…

    Várj, enyhe perc!… Teleszívom tüdőm,
    S a csenden át úgy rémlik: csendesen
    Egy percre most megáll szemközt velem
    Halálom, mely közelg a bús időn…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.
    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,
    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren, –
    Fekvőszéken útrakél
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:
    Mindaz, ami sose lesz,
    Mindaz, ami sose volt, –
    Így indultam ma is el,
    Hunyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.
    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.
    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy és jaj nekem.
    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.
    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.
    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Hímzés

    Szólongatom olykor magam: be szépek
    A föld csudái, látod, bús nomád?
    Miért hát mindig bánat a komád,
    És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

    Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
    S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
    Bár színe alján ott a torz fonák,
    Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

    Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
    S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
    Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló —

    Kár volna vad kezekkel összetépned,
    Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
    S jaj, csattan a párkák kezén az olló

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.
    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.
    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.
    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,
    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Tóth Árpád – Miért?

    Miért?
    Ó, szitkozódva s könnyesen s borongva,
    Mindenhogy: árván, tépetten, sután,
    Csak ez az egy kérdés, e kínos, tompa,
    Leseng a világban. Halljátok? A nagy,
    Örök, hatalmas, vén kristályharang,
    Az ősharang, a kék menny,
    Ezt kongatja az őrült csenden át:
    Miért?

    Forrás: Lélektől lélekig