Egy eb lohol az utcán, mért látom most meg ezt?
És mért tűnődöm el kósza és csapzott sorsán?
Hisz reszket a világ, és forró vért ereszt
Miriád seb… Egy eb lohol az utca sarkán…
Mily hang halt meg, mely valaha dalolt?
És ez az éhes és rettentő, sárga ebszem
A véghetetlen hűség szelíd, szép tükre volt,
Mért kell, hogy minden szépség odavesszen?…
Nem gondolok többé reá….. igyekszem…
De…
Ó, sárga, iszonyú, züllött, bús, árva ebszem…
Forrás: Lélektől lélekig
Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem,
S hogy mit daccal és gőggel zártam kívülem,
Most újra betör hozzám, és a nyakamba ugrik,
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.
Szeretsz?
No, ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan, a vállamra nyakad,
Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek,
S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.
Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám,
Lealázó, kínlódó “lám-lám” csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?
Be olcsón vett meg
Egy kis szűz nyafogása…
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenül könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!
Kinyitod a szemed, és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszerű és édes az élet!
Forrás: Lélektől lélekig
Derűt dalolnék, édesem, tenéked,
Mely, mint az alkony enyhe fénye, reszket,
És édes lánggal, mely gyújt s mégsem éget,
A fák közt még kis, zöld napokat rezget,
Derűt, mely úgy lebeg le könnyű szárnyon,
Szép, tarkarajzú szárnyon, mint a lepke,
Opál szinekkel lengve még az árnyon,
Amely a lankadt lombokat belepte…
Forrás: Lélektől lélekig
A szürke éj kóbor lovagja lettem,
Mint egy beteg, unalmas trubadur,
S amint az est sok groteszk árnya lebben,
Megindulok, merengve, szótlanul…
Gázlángok fényén, mint nagy lázas rózsák,
Pirulnak az eső utáni tócsák,
Hidegen villog a kék kövezet,
Kápráztat és vezet…
Az égen felhők szállnak, szomorúak,
Nehéz párájú, sápadt, bús rajok.
Érzem: a kék Semmibe ott vonulnak
A földi, párás, fájó sóhajok…
Körül a sok komor körrajzú kőház
— Megannyi szfinx — a szürke éjbe méláz;
Egynek kigyúl, bágyadtan nézve le,
Komor ablak-szeme…
Ó, ott belül e falak nem ily némák:
Sírnak, hörögnek, halnak ott talán,
Ilyenkor kúszik vergődő problémák
Hűs kígyóteste a lelkek taván;
Megremeg fogaim közt cigarettem,
Hamva lehull szürkülő permetegben,
S közel valahol bús ária csendül:
Egy dal Chopinből…
Lelkemben sok-sok bús emlék piheg fel,
Ó, hol vagy enyhület nyugalma, hol?…
S ím barna oszlopsorként zöld ívekkel
Elém tárul egy fűszeres fasor,
Már itt az erdő sűrű lombja hallgat,
Körülvibrálnak illatos fuvalmak,
Mellemből egy halk sóhaj tör utat,
S megejt az áhitat…
Az örök templom, a sok zsolozsmás ág
Reámborul, könny futja át szemem,
Egy gyermekkori édes, halk imádság
Bűbája száll át árva lelkemen
S csak néha nyilall szívembe a kétely:
Ó, nem suhansz-e csalfa mámorként el,
Szent áhitat, te békés, tiszta, mély,
Ha elröpül az éj?…
Forrás: Lélektől lélekig
Laktam már a magány monostorát,
Viseltem már a bús lemondás szürke
Kámzsáját, s homlokom megadva tűrte
A gondok ráncrepesztő ostorát.
Istenem! lesz-e sorsom mostohább?
Szívem mélyén, mint odvából az ürge,
Könnyem vizétől milyen új és fürge
Bánat riad fel? hogy lesz most tovább?
Bús az élet, de balga, aki gyászol;
Bozótok közt, csendes és árva pásztor,
Vágyaim csengős nyáját vigyázva terelem.
Olyan jó hinni, hinni: túl sötét tereken
Üdvöm rejti egy óra, mint Megváltót a jászol;
Mutasd az utat, csillag! ó, messzi Szerelem!
Forrás: kötetben megjelent vers (Tóth Árpád művei)
Ó, lesz-e nékem valaha
Egy csendes, barátságos kertem,
Hol fényes lombú fák között
Hosszan, békén lehet pihennem?
Hol bölcsen elemezhetem
Megélt, elmúlt tragédiáim,
S csendesen mosolyogni látnak
Az orgonáim?
És lesz-e tisztes, ősz hajam
S agyamban csöndes, öreg eszmék?
Miket szép, széles gesztusokkal
Klubtársak közt meghánynánk-vetnénk?
Kinyitnók a klub ablakát,
Ragyogna ránk a holdkorong,
S múltról zenélő szívvel ülnénk:
Öreg szobrok, vén Memnonok…
De biztos-é, hogy mindenik
Öreg szívre leszáll a béke?
S hogy ami most fáj, akkor édes?
Vagy jobb, ha most szakadna vége?
— Ki a körútra szaporán,
Ki! a vasárnapi zsivajba!
Itt benn valami fojtogat,
Félek magamba…
Forrás: Tóth Árpád
Olykor éjjel… szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár…
S nem tudom, hol vagyok… akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres…
Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül…
Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt…
Látom álmos és szelíd mosolyát…
Szegénynek festett arca volt…
Csönd… vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel…
Forrás: Lélektől lélekig
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhűl a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rímek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényűzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szíve… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
Forrás: Lélektől lélekig
A zöld gyepről kék füstöt ereget
Setét fenyők fölé piros parázs,
Csengőt egy pásztor csöndes nyája ráz;
Van még boldogság?… Istenem, lehet?…
Békén görbül botjára a gubás;
Ily mozdulattal nézte őse rég
Betlehemben Mária gyermekét;
S egy messzi bölcsőn felsírt már Judás…
Jaj, minden üdvünk búval viselős,
Az ifjú ágon boldog alma kél,
De százezer mérföldről már a szél
Elindult, melytől zuhan a gyümölcs…
Várj, enyhe perc!… Teleszívom tüdőm,
S a csenden át úgy rémlik: csendesen
Egy percre most megáll szemközt velem
Halálom, mely közelg a bús időn…
Forrás: Lélektől lélekig
Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.
Fáradt arcom szelíden
Tüzesítette a fény
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,
Arra, mikor – halk hajó
Titokzatos tengeren, –
Fekvőszéken útrakél
S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:
Mindaz, ami sose lesz,
Mindaz, ami sose volt, –
Így indultam ma is el,
Hunyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy és jaj nekem.
És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.
Forrás: Lélektől lélekig
