Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád: Bazsalikom

    Az asztalomon paraszti csokor,
    Bazsalikom, viola, szarkaláb,
    Szemet vidító, kedves, egyszerű
    Mezei tarkaság.

    Már három napja itt áll a csokor,
    De csak ma vettem észre a szelíd
    Virágok tiszta, jó lehelletét
    És boldog színeit.

    A bazsalikom csipkés levelét
    Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
    Mint parasztnéne szokta, ha belép
    A templomküszöbön.

    Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
    A hűvös templom fehérre meszelt
    Tornácában, mikor már odabenn
    A kántor énekelt.

    Lehajtom tenyerembe a fejem,
    Be régen is volt! Hej, azóta hány
    Istennek s hány ördögnek jártam én
    Tornácos ajtaján!

    Jó a virágnak. A bazsalikom,
    Míg el nem hull, mind csak virág marad,
    De jaj, az ember mennyi rosszat ér
    Rossz élete alatt!

    Voltam én is, mint más, bolond király
    S bolondabb koldus, – voltam gyilkos és
    Áldozat, kinek szívébe szaladt
    Tövig, s megállt a kés.

    És lettem fáradt, fás lélek, akit,
    Ha elé teszik se hat meg virág
    Három napig, akkor meg hirtelen
    Másik végletbe vág,

    És zokog egy felhorzsolt illaton,
    Mert vesztett édent éreztet vele
    Az egyszerű parasztbazsalikom
    Semmi kis levele.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Hímzés

    Szólongatom olykor magam: be szépek
    A föld csudái, látod, bús nomád?
    Miért hát mindig bánat a komád,
    És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?

    Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet,
    S hogy gyenge szálát zord párkák fonák,
    Bár színe alján ott a torz fonák,
    Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:

    Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét
    S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét,
    Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló —

    Kár volna vad kezekkel összetépned,
    Hisz lassan úgyis elkopik az élet,
    S jaj, csattan a párkák kezén az olló

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

    Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
    Olyan vagyok én ebben a világban,
    Mint az a gordonka, amelyet láttam
    Egy szép úri szobában, a sarokban.
    Húrjai elpattantak. A nyakán
    Gyászfátyol van átvetve, néma flór.
    S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
    Fedte már. Megbékélt évek pora.
    Oly fájdalom volt rája írva, melynek
    Már csöndje a szent, mint a remetének,
    Ki elfelejtett beszélni az évek
    Magányában, – s cellája küszöbén.
    Míg elkallódott életébe réved,
    Már nem emlékszik régi bánatára:
    Csak mintha némi fínom, messzi pára
    Vérezné be a dús alkonyatot,
    És tenné szebbé, istenibb titokká,
    Melyhez nem illik más, csak némaság.
    Üvöltsön hát a szájas sokaság,
    Isten törött csellója, hallgatok.

    Forrás: Lélektől lélekig

    magyar költészet

  • Tóth Árpád – Miért?

    Miért?
    Ó, szitkozódva s könnyesen s borongva,
    Mindenhogy: árván, tépetten, sután,
    Csak ez az egy kérdés, e kínos, tompa,
    Leseng a világban. Halljátok? A nagy,
    Örök, hatalmas, vén kristályharang,
    Az ősharang, a kék menny,
    Ezt kongatja az őrült csenden át:
    Miért?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Az árnyból szőtt lélek

    A fák szelíd, nagy árnyát nézni este
    Szeretem én aranyszín dombokon,
    Áldott az árnyak test nélküli teste,
    Titkos kelméjük lelkemmel rokon;
    Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta
    Lehű árnyából este szőtte meg,
    S a furcsa mélabút ekként foganta,
    Mely lágy redőin egyre ott remeg.

    Áldott takács az Isten, s kincs a lélek,
    Hányszor terítém csöndes fátyolát
    Magam köré, és véle szépitélek,
    Éles fényekkel bántó, vad világ!
    Az emberek önző zsivaja édes,
    Testvéri, bús zenévé fátylasult,
    S forró, maró napokból mély, setétes,
    Merengő tájjá csöndesült a múlt.

    S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér,
    S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy,
    Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér,
    S hogy néha még az Isten is irígy,
    Merengő órán szétterült a fátyol:
    Árvák vagyunk mind! – sírta egy titok,
    S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból,
    S részvétre vált a szisszenő szitok.

    S fákat szerettem, s szirmok tüneményét
    Figyeltem andán, s méla könyveken
    Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét,
    S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem:
    Egy óra tán a zűrös, lomha napban,
    Egy árva barlang, mit a könny vize
    Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban,
    S éreztem, jó az élet bús ize.

    Sok este halk szivarnál sárga bábut
    Kockás mezőn kedvvel léptettem én,
    A Malomárok kinn már jég alá bútt,
    S a kandallón vén tölgy dalolt kemény
    Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, –
    Távol harmónikák híttak rivón,
    S a fenyvesek fölé ragyogva szálla
    Aranyszárnyán a roppant Orión.

    Éjfél felé a jó falusi doktor
    Öreg kezét megráztam; új szivar;
    Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól,
    Lelkem versek terhétől lett bizarr,
    S hazasiettem írni, írni, írni,
    Hiába csalt a csíkos dunnaágy,
    S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni
    Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!

    Így, apró, szétszórt szigetek hajósát,
    Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland
    Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság
    Sivár vizén boldog boldogtalant –
    Így lettem hálás minden gyáva kincsért:
    Pipám füstjéért, karcos kis borok
    Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért,
    S hogy ajkamról peregnek halk sorok.

    Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet,
    E rettentő, vonagló, új világ,
    Mindennap egy új Utolsó Itélet
    Vas kürtje zúg, setét villáma vág;
    Reszketve terítem a védő fátyolt
    Magam körül, s eltépi a vihar,
    És minden barlang, melynek csendje lágy volt,
    Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.

    Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa,
    Nézd drága kelméd, kincses szőttesed,
    Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa,
    A sok finom fonál hogy szétesett –
    Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen,
    Ha elcsitult az orkán gyász zaja,
    Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben,
    Mint omló partok éjszín zászlaja?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Gesztenyefa – pagoda

    Mint halk csapatban szürke nyest,
    a hegyre kúszik már az est,
    s a bokrok alján meglapul:
    itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
    s a vak bozóton átremeg:
    lámpák vagy bús állatszemek?

    Kék fák közé most jer velem,
    hol minden árny és rejtelem,
    és minden vén törzs mély csoda.
    Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
    Lombja mélyén egész sereg
    zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
    s bent apró virágoszlopok
    halvány ivor-színe lobog.

    Üljünk le itt e szent helyen,
    öledbe hadd tegyem fejem;
    agyamban alszik gond, szitok,
    most áhítatot áhítok,
    szárnyat, röpítőt és puhát,
    levetni a bús test-csuhát,
    nehéz szívem elejteni,
    a fájó Én-t felejteni.

    Így-így! Tedd főmre most szelíd,
    halk Veronika-kezeid,
    ne bánd, hogy szól már a kuvik,
    s hogy már a hold is elbúvik,
    csak ringass lágyan, csöndesen,
    míg jő majd halkan, könnyesen
    az ébredés, mint bús, csodás,
    furcsa, ámult feltámadás…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Egy lány a villamosban

    Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
    Szemmel már úgy ült, mint dús terhű nő,
    Ki révedezve sejti már a rejtett
    Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
    Maga körül minden zajt elfelejtett,
    Lesiklott róla Gond, Tér és Idő, –
    Körötte durva, lármás utasok
    Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

    Néztem hevült arcocskáját merengve:
    Ki tudja, milyen sötét hivatal
    Felé viszi szegény leányt a zengve
    Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
    De addig még övé a betűk lelke,
    A kopott regény minden szava dal:
    Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
    S féltérden helyezi szívét eléje.

    S megáldottam magamban ócska könyvét;
    Óh, mert lehet akármi ponyva bár,
    Letörli egy sorsocska árva könnyét,
    S a vad világ többé nem oly sivár:
    Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
    Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már, –
    Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
    Rendű és rangú harminchat minisztert!

    Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
    Politikák, jelszavak és hadak!
    Csak a tollakat ne fogja meg átok,
    Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
    Isten szívét nem bízta, csak tirátok,
    S míg ég és föld bús rommá omlanak,
    Hű könyveinkben daloljon a lélek
    Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – A hídon

    Ennek az őszi napnak aranya
    Még a miénk; a budai hegyek,
    A hídon túl, nézd, mennyben szállanak,
    S a híd is úgy lebeg,

    Kitártan, a két égő part fölött,
    Mint végtelenbe készülő madár,
    Mely a búcsúzó lendület előtt
    A fényben még megáll,

    Acélfőnixként, mozdulatlanul,
    S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
    Valószínűtlen tájról álmodunk,
    Hová röpítni fog.

    Ó, irreális, édes pillanat
    Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
    Minthogyha most először állanék
    A híd ívén veled,

    És most keresném első hangjait
    A tóduló, de ki nem mondható
    Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
    Hogy élni, élni jó,

    S melyet mikorra elsóhajtana
    A reszkető és forró földi száj,
    Egy egész elmúlt élet hirdeti,
    Hogy élni, élni fáj.

    Jaj, máris – látod? – húny a nap, nehéz
    Traverz-vasakká lomposul a híd,
    S döglötten veti a két partra szét
    Bús főnix-szárnyait.

    Az őszi napnak édes aranya
    Elsápad a hideg hegyek felett,
    S elejtjük ezt a drága percet is,
    Mint ág a levelet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: A holdkóros apród története

    A hold, az alma-báju bolygó
    – Mondják – veszélyes és hamis,
    Hadd mondok erről egy mosolygó,
    Csiklandó mókát magam is!

    Dalom sajkája hős lovagkor
    Romantikus vizére ring, –
    Sok furcsa módi járta akkor:
    Acélból volt a férfi-ing…

    Viszont a drága női meznek
    Sok titkát, bájos holmikat,
    Miket ma csipkékkel hímeznek,
    Vas-öv pótolta és – lakat!

    Finom kis kor volt! – És e korban
    Élt egy kedves, nyulánk legény,
    Legnyalkább az apródi sorban,
    De jaj, beteg vala szegény!

    Azon kapták őt éjről éjre
    Az alabárdos bakterek,
    Hogy egyre a kastélyerkélyre
    Mászkál szegény kóros gyerek!

    Megtörtént néha, hogy lepottyant,
    S majd szétzúzta a meredély,
    De a fiúnak meg se kottyant,
    Megint mászott, ha jött az éj…

    Hát összeültek a tudósok
    S tűnődtek, ez hogy is lehet?
    És lévén tudományuk jó sok,
    Meg is fejték az esetet.

    S szavuk méltó e díszes dalra,
    Mert bölcsességgel tele volt:
    Azért megy az apród a falra,
    Mert vonzza őt a tele hold…

    Nos, bölcsesség zsírjában úszott
    E döntés… csak baj vala még,
    Hogy a fiú akkor is kúszott,
    Ha nem volt holdas fent az ég!

    A legfőbb bölcset ez gyötörte,
    És aludni se hagyta őt,
    S fejét, amely főtt, egyre törte,
    És amíg törte, egyre főtt…

    Kiment éjjel a kertbe, s hát ott,
    Amint szemét felemelé,
    Íme pont a fiúra látott:
    Mászott javában fölfelé!

    S fönt az erkély korlátja mellett
    Egy lánynak ívelt termete,
    Ő volt! A várúr szőke, molett
    Ringó csípőjű gyermeke!

    Oly teljes volt, olyan igéző,
    Sejtelmesen vonzó, kerek,
    Hogy majdnem a bölcs kerti néző
    Is kúszott már, mint a gyerek!

    S vígan dörmögte: éljen-éljen!
    Hát mégis csak hold-kórja volt!
    Mert nem fontos, hogy pont az égen
    Kerestessék – a teli hold!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Január

    Rossz időket élünk, hogy fessem ki jónak?
    Ki hisz ma Százéves Jövendőmondónak?
    Mikor maga sem hisz, öreg csont, magának,
    Húzván gond gyümölcse vén ágát nyakának?

    Mégis, hivatalból, ő lévén az ember,
    Kinél a naptáros jobb időket rendel,
    Varázsló-süvegét most is félrecsapva,
    Üti a jövendő kongó űrét csapra:

    Csorduljon sok jóval a sok jövő hónap,
    Rossz nap elmaradjon, több legyen a jó nap,
    A rossz úgy se jöjjön, ha ki tán hivatja, –
    Ez legyen az új év legszebbik divatja!

    Forrás: Lélektől lélekig