https://verskucko.com

Kategória: Tóth Árpád

  • Tóth Árpád – A körkérdés

    Kiküldött a szerkesztő úr engem,
    Aszongya:
    Hallja, maga, Spongya,
    Menten
    Menjen
    S zengjen
    A színészek fülébe
    Valami húsvéti körkérdést,
    Valami furcsát,
    Akármit,
    Csak körkérdés legyen,
    Hogy a konkurrens-újság
    Megpukkadjon,
    S belőle a fene
    Jóízűt egyen.

    Menten
    El is mentem,
    S a fejemet törtem,
    Törtem és kentem,
    Hogy mi a fenét
    Körkérdezzek mostan,
    Törtem a fejem,
    Törtem és mostam,
    De valami szenzációsat
    Nem tudtam kieszelni,
    Milyen körkérdéssel kéne
    A húsvéti számot
    Cifrára meszelni.
    Hopp! de végre
    Hálásan pislogtam az égre,
    Mert a körkérdés,
    Mint a derült
    Égbül a villám,
    Egyszerre
    Eszembe penderült.

    Felkerestem a színészeket,
    S feltettem nékik
    A körkérdést nagykomolyan,
    Mert illik,
    Hogy ilyenkor az ember
    Komoly arcot öltsön:
    Mondja, kedves művész úr,
    Nem volna-e
    Tíz koronája kölcsön?

    Csak az a baj,
    Hogy mind nagyon
    Egyformán feleltek.
    S hogy mit feleltek?
    Most kezdek ám hatolni és ötölni!
    Nos, hogy mit feleltek?
    Hát, hát – azt nem lehet leközölni.

    1912

    Forrás: www.eternus.hu – Tóth Árpád versei

  • Tóth Árpád: Szomorú nóta a telefonról

    A fejem fáj, az agyam sajog,
    Kínozzák a távbeszélő-bajok.
    Hát ez csoda?
    Nézzen csak oda.
    Mi bámul önre amott a falon,
    És hallgassa meg e telefon-dalom.
    Az ember gyomra mélyét,
    Az epéjét
    És a veséjét
    Egy piros fonál
    Csiklandozza végig, ha telefonál,
    Átjárja a szívet, a májat,
    S szent zsoltárokra ingerli a szájat.
    Az okozója ott lóg a falon,
    Ő róla zeng e telefon-dalom.

    Órákig tart a pillanat,
    Míg kaphat ön egy szabad vonalat,
    És jön a válasz, nem holnap, még máma:
    Foglalt a száma!
    Ha nyugtalan ön, és szíve kérges,
    A központ hölgye ezt nem érti,
    És bájjal kérdi:
    Óh, mért oly mérges?
    És ha a számért hiába esengett,
    A központ kérdi:
    Óh, miért is csenget?
    Miért oly naiv, és mért oly kába?
    Hisz tudja jól, úgyis hiába!

    A gond leroskaszt minden vállat,
    Ha megvadul e háziállat.
    És holttá pusztul minden élő,
    Ha kínozza a távbeszélő.
    De szíve-lelke bárhogy lázad,
    Ajánlatos a vigyázat,
    Mert rögtön jön a tettre kész,
    Zord műszerész,
    Ki nem a komisz szekrény hátán
    Hasít szíjat,
    De kihasítja az ön zsebéből –
    A telefondíjat!

    Forrás: eternus.hu

  • Tóth Árpád: A fa

    Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
    Mint hajlik a patakon át,
    Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
    Hogy benne társad ne keresd?

    Már ága közt az arany napot
    Nem tartja, madara elhallgatott,
    Virága nincs már, sem gyümölcse,
    Ó mégis áll, az alkony bölcse,

    Mint a tűnődő, ki ily estelen
    A végtelen titkába elmerül,
    És testtel is szelíden arra dűl,
    Amerre lelke vonja testtelen…

    Forrás: szeretem a verseket

  • Tóth Árpád: A rab

    Mi jobb? – üvölteni talán?
    Vergődni a börtön falán,
    Vájni sírva, vérző körömmel,
    Míg künn röhögnek kárörömmel?

    Avagy hallgatni, az a jobb?
    Ne hallja senki a jajod,
    Barátkozni a mély homállyal,
    Beharapott, fekete szájjal?

    Mi jobb? – szavalni szüntelen?…
    Vagy ez? – hallgatni szüntelen?
    Feküdni, tetszhalott tetem,
    Míg lobogva a ravatalnál
    Veszett vágyak lángjai égnek…

    Mi az pajtás? üvöltenél?
    A körmöd újra csupa vér.
    Mit vájod…… a falat?
    Te meghalsz, s a fal megmarad.

    Talán hallottál valamit?
    Talán az erdő hangjait?
    Átsusogott a kétöles
    Falon a virágzó köles?…

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek

  • Tóth Árpád: Ez a nap is

    Ez a nap is,
    Mint a többi.
    Elmúlt. Vége.

    Ez az est is,
    Mint a többi.
    Eljött. Béke.

    Szerény béke,
    De hálával
    Veszem ezt is,
    Jó pihenni,
    Ha az ember
    Csatát veszt is.

    Furcsa béke:
    Hallgat, talpig
    Feketében,
    Mint egy titkos
    Esti virág,
    Mely az ében
    Alkonyatban
    Nem egyéb, csak
    Néma illat,
    Mit az ember
    Behunyt szemmel
    Mélyre szívhat,
    Elmosódva,
    Álmosodva
    Nem keresve,
    Milyen lehet
    Az illatnak
    Szirom-teste:

    Szép virág-e,
    Mint az ifjú,
    Mint a pőre
    Rózsabimbók
    Hajnalszínű,
    Gyenge bőre,
    Vagy csak fáradt,
    Régi rózsa,
    Mely reggelre
    Széthull némán,
    Föld porával
    Elkeverve?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! – Tóth Árpád

    TÓTH ÁRPÁD, a finom

    ADY ENDRÉNEK

    Mester, egy ifjú agg, setétlő, béna, sánta
    Szól félszegen feléd, motyogva és szelíden:
    Kinek halk nyála folyt, borongó, furcsa ívben
    Olvasva énekid a vénhedt utcasárba…
    S ki elmekegte őket, nyifegve csendesen,
    S halk, holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot
    Te szent nagy Fenekedbe beléomolni vágyott
    Málé kis inasod én szörnyű Mesterem.

    Alázattal, szelíden, ki ünnepelni jöttem
    Könnyes, fakó szívemmel és trottyos térdemen;
    Mely úgy fáj alkonyatkor, csúzos bokámba lenn,
    Mikor elaggott felhők boronganak fölöttem.
    Mert isten vagy, csekélység, és két isten és három
    Oly bús, kietlen mindegy… s eszembe jut a tantim,
    Ki egyszer látott téged a pályaudvarban kinn’
    S szegény, jó grószpapa, ki ellenőr Parádon.

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Levél

    Levél

    Ha ez a levelem megérkezik,
    Édesem, gondolj rám egy kicsit.

    Képzelj magad elé: szivarozgatok,
    Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

    Azt gondolom, maholnap meghalok,
    S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

    Elküldöm neked ezt a levelet,
    De nem mint régen: csevegni veled.

    Tudom én, kopott rongy már a szavam,
    Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

    De kell, hogy mégis írjak teneked,
    Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket.

    Felszakadó sírásod kell nekem,
    Szivarozgatva tűnődni ezen.

    Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
    De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

    S szívemnek jólesik ez a kis meleg:
    Hogy még valaki felsír, ha izenek.

  • Tóth Árpád – Életrajzi szilánkok

    (1886. április 14., Arad – 1928. november 7., Budapest)

    Anyja: Horváth Erzsébet
    Múzsa: Lichtmann Anna (felesége)

    A modern magyar líra egyik leglíraibb alakja, finom lelkű, halk szavú költő, törékeny egészséggel.
    Verseiben az elmúlás fájdalmát és a magány szelíd bánatát fogalmazta meg – halk szóval, mégis mélyen hatva.
    Költészetében egyszerre rezdül meg szépség és szomorúság.

  • Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja…

    Ott kint a télnek bús haragja
    Fagyosan zordul, dúlva-dúl,
    A lombjavesztett fákon által
    A vihar zúg, süvölt vadul.
    Elhervadt a mezők virága,
    A puszta fának lombja sincs,
    – De szívemben mosolygó hála
    Nyíló virága drága kincs. –

    Szívem virágit nyújtom át itt,
    S kívánom szívből igazán:
    Az Isten éltesse sokáig
    Az én jó, kedves jó Apám!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád: Este a temetőn

    Vén, halottas esti kert.
    Itt-ott ferdén, egyedül
    Egy-egy tél-túl földbevert
    Furcsa fejfa hegye dűl:
    Megpihenne, ósdi rom,
    Elzuhanna békiben
    Lent a füves, ó siron,
    Hol gazdája rég pihen…

    Most a tiszta esti ég
    Gyengezöld és tág mező,
    Nyúgodalmas, rest vidék,
    Egy-egy halkan érkező
    Csillag csillog: angyal ott,
    Őrző angyal, azt hiszem,
    Földre ballag most gyalog,
    S kézi kis lámpást viszen…

    Béke, béke… lomb megett
    Vén feszület feketül,
    Karja most, az átszegelt,
    Kétfelé lágyan vetül:
    Elgyötörte estelig
    Véres és szöges tusa,
    Ölelő most és szelíd
    Ívü fáradt gesztusa…

    Béke, béke… élni ma
    Nem fáj úgy, nem tépdesem
    Lelkem váddal, vén ima
    Zsongat búsan, édesen:
    Útbafáradt vén legény
    Estimája… dédapám
    Énekelte még, szegény,
    Vándorútján hajdanán:

    „Útvigyázó szent kereszt!
    Vándor míves esdekel,
    Új bolygásra úgy ereszd:
    Féluton ne esne el;
    Légy kegyelmes tútora,
    Vén csontot hadd várja már
    Meleg cipó, csutora,
    Édes asszony, víg halál…”

    Régi emlék, furcsa dal…
    Ó, mikor még, kis legény,
    Próbálgattam fiatal,
    Félénk hangocskámmal én,
    Kandallós, vén, víg tanyán,
    S megrettenve hagytam el,
    Látva: szép, szelíd anyám
    Mily búsan s némán figyel…

    Béke, béke… vár reám,
    Egyre vár az ócska ház,
    Ablakában ül anyám,
    És az estbe kivigyáz…
    Jaj, de lelkem-testemen
    Lomha, bús egykedvüség,
    S eltünődöm: istenem!
    Messze kell-é menni még?…

    (1911)

    Forrás: Magyar Kurír