Miért fenyegetsz a Mindenséggel?
Félek a Földön is.
Miért ijesztgetsz az atomfelhőkkel?
Meghalok nélkülük is.
Miért zokogtatsz a csillagok között?
A Földön is szenvedek.
Könnyű az isteni gondokat emelgetni,
ha az emberit leteszed.
Forrás: Lélektől lélekig
A fű zölden kiált,
kéken suttog az ég;
mint hívó trombiták
harsog a messzeség.
S az erdők felszakadt
sötétzöld sóhaja;
a hegyek bágyatag,
kékellő kórusa!
A szél, a lágy vonó,
hegedül csábítón
a halkan dúdoló
nyírfa-ág húrokon.
És ellágyul a föld,
amerre elmegyek,
elém omlik a rög,
csendben peregni kezd.
Előttem fű fakad,
a nyomomban virág;
a föld is meghasad,
ha várok még soká!
Forrás: Lélektől lélekig
A haranghúzás sötét pillangói
a virágokra selymesen leülnek;
parányi dolgokra tűzi az ünnep
jámbor címerű játék-lobogóit.
Az udvarok hűs rajzosra seperve,
az utcán harsog a locsolt pázsit,
a csend arany legyekkel muzsikás itt,
lábam elé száll inni a gerle.
A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan
a levelek ezüstjét s meghatottan
felszállanak remegő sóhajokban
a jegenyék a lángralobbant nyárban.
A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,
mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;
s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének
ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.
Forrás: Lélektől lélekig
Keblemre bújtál és felmelegedtem,
mint zsálya hantjaival a lapály,
ha füvön lépő, terelgető estében
puhán pihen s fehéren rajt a nyáj.
Oly könnyű voltál, fűszálat se hajtó,
mint alvó báránykák halk szendere,
s oly leheletnyi, mint térdhajtva alvó
nagy nyájak párázó lélegzete.
Tartottalak, mint lebegő kis pázsit,
s a szívem oly óva, halkan dobogott,
őrizve széledező szunnyadásid,
mint nyáj körül ha járnak pásztorok.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly szép ez az éj:
– csak Rád gondolhatok.
Oly kimondhatatlan:
– csak veled nevezhetem.
Mit mondhatok a holdról?
– szerelmünkre gondolok.
Szárnyra kelnek a pálmafák:
– mintha te vetkeznél.
A homokban lépked a szél:
– meztelen lábad követem.
Forrás: Lélektől lélekig
Fájó, nehéz az olyan szerelem,
amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
melynek kevés, ha a test meztelen,
s fogasra dobva kinn marad a lélek.
Érzékeink, sorsunk s az értelem
vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
habzsolva, tervezte is azt, mit érzett.
Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
a láz – a harc, rajongás, fegyelem,
s egymást örökké felcserélve égtek
a cél, gyönyör: a csók, történelem,
Forrás: (a forrást a saját példányod szerint)
Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is – álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: – Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
Míg alszom tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed – ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rádnézek: – s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer uton,
hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.
A van, a nincs két végű hinta,
és lengő hinta minden itt:
Ha öröm hív – már vár a kín,
Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se – látod,
hát hagyd – majd újra álmodom.
Forrás: Lélektől lélekig
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.
Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.
A lombos idő gallyai homlokomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.
És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmondhatom e milyen voltál
annak az estnek meredélyén?
Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál
szerelmem zárult édenénél.
Én azt hsiezm, hogy Te is félnél
tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél,
mélyebbre hullnál a pokolnál.
Forrás: Lélektől lélekig
Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
s kiket a kétség megöl;
kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
aggódásotok felől.
Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
gyűlölködve szeretők!
Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
üldözők!
Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
ölitek.
Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
lelketek.
Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
és istene;
ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
és a Lét ítélete.
Szeretek köztetek élni, emberek! –
és azt hiszem,
nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében,
féltében
mint segít magán az ember, s hogy éli át
itt és ott és mindenütt
ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
e szörnyűt és e gyönyörűt.
Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
tereli.
Én jövője irgalmába ajánlom, és forrón, szívből
megbocsátok már neki.
Éljetek hát boldogan e világon:
– talán lehet.
Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
nincsen semmi nehezebb!
Forrás: Lélektől lélekig
