Miért fenyegetsz a Mindenséggel?
Félek a Földön is.
Miért ijesztgetsz az atomfelhőkkel?
Meghalok nélkülük is.
Miért zokogtatsz a csillagok között?
A Földön is szenvedek.
Könnyű az isteni gondokat emelgetni,
ha az emberit leteszed.
Forrás: Lélektől lélekig
A fű zölden kiált,
kéken suttog az ég;
mint hívó trombiták
harsog a messzeség.
S az erdők felszakadt
sötétzöld sóhaja;
a hegyek bágyatag,
kékellő kórusa!
A szél, a lágy vonó,
hegedül csábítón
a halkan dúdoló
nyírfa-ág húrokon.
És ellágyul a föld,
amerre elmegyek,
elém omlik a rög,
csendben peregni kezd.
Előttem fű fakad,
a nyomomban virág;
a föld is meghasad,
ha várok még soká!
Forrás: Lélektől lélekig
A haranghúzás sötét pillangói
a virágokra selymesen leülnek;
parányi dolgokra tűzi az ünnep
jámbor címerű játék-lobogóit.
Az udvarok hűs rajzosra seperve,
az utcán harsog a locsolt pázsit,
a csend arany legyekkel muzsikás itt,
lábam elé száll inni a gerle.
A gyermek-ujjú szél ihleti lágyan
a levelek ezüstjét s meghatottan
felszállanak remegő sóhajokban
a jegenyék a lángralobbant nyárban.
A csend gyűrűtlen zöld tavába hajlik,
mint fűzfaág, egy tört, szomorú ének;
s eszembe jutsz, mint nyárfa levelének
ezüstfonákja ég egy pillanatnyit.
Forrás: Lélektől lélekig
Keblemre bújtál és felmelegedtem,
mint zsálya hantjaival a lapály,
ha füvön lépő, terelgető estében
puhán pihen s fehéren rajt a nyáj.
Oly könnyű voltál, fűszálat se hajtó,
mint alvó báránykák halk szendere,
s oly leheletnyi, mint térdhajtva alvó
nagy nyájak párázó lélegzete.
Tartottalak, mint lebegő kis pázsit,
s a szívem oly óva, halkan dobogott,
őrizve széledező szunnyadásid,
mint nyáj körül ha járnak pásztorok.
Forrás: Lélektől lélekig
Oly szép ez az éj:
– csak Rád gondolhatok.
Oly kimondhatatlan:
– csak veled nevezhetem.
Mit mondhatok a holdról?
– szerelmünkre gondolok.
Szárnyra kelnek a pálmafák:
– mintha te vetkeznél.
A homokban lépked a szél:
– meztelen lábad követem.
Forrás: Lélektől lélekig
A teremtés sötét barázdái fájnak
énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz.
Merengéseim mély kútjából
fellebegsz
lengő
arany
veder
kristályosan és kék illatokkal,
s neved szomjas ajkamhoz ér.
A lombos idő gallyai homlokomba
verődnek, lehajlanak az ágak,
és minden napnak Te vagy a gyümölcse.
És én Terólad beszélek mindig
mindenkinek a lázas esteken,
komoly délutánokon – és csak Rólad beszélek,
Mert nem tudom kimondani neved.
Forrás: Lélektől lélekig
Elmondhatom e milyen voltál
annak az estnek meredélyén?
Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál
szerelmem zárult édenénél.
Én azt hsiezm, hogy Te is félnél
tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
Ha engemet mennyedbe vinnél,
mélyebbre hullnál a pokolnál.
Forrás: Lélektől lélekig
Emberek! Mind! Kik ha hisztek, ölni tudtok,
s kiket a kétség megöl;
kik ezrekért meghalnátok, de százezerek meghalhatnak
aggódásotok felől.
Gyötrők és meggyötörtek, egymást kínzók,
gyűlölködve szeretők!
Irigyei, imádói egymásnak, ti egymást várók,
üldözők!
Kik egyedül meghaltok, de együtt egymást
ölitek.
Magatokat sem bírjátok, s milliók közt boldog mégis
lelketek.
Ti vagytok egymásnak sorsa, végzete
és istene;
ti vagytok legnagyobb csapás magatokra
és a Lét ítélete.
Szeretek köztetek élni, emberek! –
és azt hiszem,
nem fogok már ítélkezni, hogy kedvében,
féltében
mint segít magán az ember, s hogy éli át
itt és ott és mindenütt
ezt a sújtó, ezt a szálló, ezt a rámért életet,
e szörnyűt és e gyönyörűt.
Úgy él, ahogy vágya űzi, s ahogy a Lét
tereli.
Én jövője irgalmába ajánlom, és forrón, szívből
megbocsátok már neki.
Éljetek hát boldogan e világon:
– talán lehet.
Én próbáltam és tudom már: – nincsen ennél,
nincsen semmi nehezebb!
Forrás: Lélektől lélekig
Az arcodat ne mutasd szomorúnak.
Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt.
Jobban kellene szeretni magunkat,
hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
A szíveink egymásra zúzva hulltak,
eggyé forrasztó sors zuhog felettünk.
Sebeinkért szeretjük már a múltat;
és a jövőt: – lesz mit felemlegetnünk.
Most itt ülünk. Kedves, Te szomorú vagy.
Az arcom nem mutatja, amit eltűrt.
Nehéz a szívünk, mert nem könnyű búnak
ütése alatt ragyog a szerelmünk.
Egymást szeressük már – ne csak magunkat
Hiszen mi már nagyon megérdemeljük.
Forrás: Lélektől lélekig
Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
– Semmi az egész!
Semmi az egész.
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.
Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
– arra emlékezünk.
Forrás: Lélektől lélekig
