Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.
Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz!
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.
És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítasz forrón, sírva, magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.
Forrás: Lélektől lélekig
Ezer erdő zsong bennem ébren
mindent érző levelével.
Ezer rét fűszálával érzem:
hol jár barátom, ellenségem;
tenyeremben fut mind: – tudom,
ki hol jár sok ezer úton,
ki lopakodik ellenem?
– Lépte visszhangzik mellemen.
Ezer lehúnyt pillám alatt
millió rögzített adat.
Ezer húnyt szemmel őrizem,
mit felednek már csendesen.
Míg kötözik a csontokat,
egyengetik a sírokat,
lehúnyom százezer szemem:
– ellenállok: – emlékezem.
Ezer arccal rejtőzöm el.
Arcom viseli százezer,
– és mind mögül én figyelem
előretörő seregem.
Ezer arc: – ezer pajzs elém:
ezer arc mögött várok én.
Hogy összegyűljön seregem:
– várakozom mindenkiben,
szétosztva – mint a szétszedett,
részekint cipelt lövegek.
Ezer nyelven hallgatok,
ezer dologról – mit tudok,
ezer el nem sírt szót tudok,
százezer tilos mondatot,
hallgat ezer átok, szitok,
fogadalmam és összeesküvés:
– fogak között ezernyi kés.
Megszólal, miről hallgatok,
beszélni kezd és dalba fog.
Világ hallja e dallamot,
beleborzad és feldobog.
Ezer elhallgatott dolog
kinyitja ajkát és susog,
lába alatt a föld mozog,
nyöszörögnek a friss sírok,
ökrendeznek a zöld folyók,
hörög a kút: – a csonkított
halott sebe felbugyborog.
Nyüszít, sír, miről hallgatok.
Százezer nyelven hallgatok.
Piszkos árnyak erdeiben
a horda vonul, nem pihen;
vakkan, szem villan, száll a kés,
pénztől, vértől mocskos a kéz,
őserdők ösztöne üvölt,
kitör: – borzadva vár a Föld.
Hatalom, pénz-éh, babonák,
fajgőg, vallás, politikák
tüzelt, vad rítusára ráng
újra elvadított hadak
árja: – a gát már átszakad.
Ezer nyelven hallgatok
ezer dologról, mit tudok.
De egyszer még megszólalok.
Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum
A láger-lakók bőrén a hallgatag
számsor, halálos bélyeg
nem oly örök, mint testemen maradt
nyoma forró ölelésnek,
az első kézfogásod csontomig
a tenyerembe mélyedt,
húsomba forrt, mint akit megvallatott
istenítélet.
Szemed első tárulása, mellyel
eged felröpített engem,
ó, az a fény szemüregeimbe ült,
s csak az ragyog már a szememben.
Mélyen mibennünk fájó meder
terelte sorsunk,
hogy mint a folyamok zokogása,
így egymásba omoljunk.
Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum
Fájó, nehéz az olyan szerelem,
amit nemcsak a nyers élvezet éltet:
melynek kevés, ha a test meztelen,
s fogasra dobva kinn marad a lélek.
Érzékeink, sorsunk s az értelem
vívtak, ölelkeztek, húsunkba téptek,
bőrünk, agyunk, tudatunk részegen
habzsolta, tervezte is azt, mit érzett.
Szerelme, sorsa volt egy nemzedéknek
a láz, – a harc, rajongás, fegyelem,
s egymást örökké felcserélve égtek
a cél, gyönyör; a csók, történelem,
– hogy mindkettő ebbe majd belevérzett:
s vív, sír bennünk – s én Veled, Te velem.
Forrás: Szívzuhogás
Szemére gondolok – fényes lesz a szemem.
Mosolyát idézem – édes lesz a szám.
Hajára gondolok – fejem körül az este.
Hangja ha közeleg – kinyílnak a kalickák.
Merengő tigrisek szemével gyönyörködöm benne.
Anyám távoli tornyokat szeretett a tanyákon,
szíve alatt kihordott engem.
Földön járó harang – vertem magam, hogy szóljak,
ő ujjait rámtette – zengek, mint a lélek.
Fa voltam én az erdőn – hegedűvé teremtett.
Járkáló hegedű – négy lelkem feszül érte.
Forrás: Lélektől lélekig – Index Fórum
Itt nyugszik,
Váci Mihály, a nyíregyházi.
Nem volt kicsi, sem óriási,
sem átlag nem volt, sem típus,
különb volt, mint tipikus.
Leszólta hát a kritikus,
eltemette mélyen a lektor.
Vigasztalt: – „Feltámadunk egykor!”
Örök béke poraira!
Deleatur soraira.
Hangzott a Dies Irae.
A túlvilágban sose hitt.
Nem tagadta az ittenit.
A kétkedés volt hite;
nem is csalódott semmibe:
magán kívül! –
s ez tette le ide.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Kérdezem a kartársat:
– mit kíván tenni…
Helyesbítek – mit tud tenni, ha kíván valamit tenni?
Helyesbítek – mit tehet, ha kívánna valamit tenni?
Helyesbítek – mit tenne, ha tehetne valamit?
Helyesbítek – mit tehetne, ha tennie kellene valamit?
Helyesbítek – ha tennie kellene – tehetne-e valamit?
S ha egyszer végre tehetne valamit, tenne-e valamit?
Helyesbítek – tudja-e, mit kellene tennie, ha tennie kell majd valamit?
Helyesbítek – akar-e tenni valamit?
Helyesbítek – létezik-e az, aki nem tesz valamit?
Helyesbítek – létezik itt, aki kíván tenni valamit?
Helyesbítek – léteznek, akik kívánnak tenni valamit?
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Már összeroskadsz, – végre mondd:
mit is akarsz hát, te bolond?
Ki biztatott e sorsra itt,
hogy szívedet rohamra vidd,
és kitárt mellel odaállj,
hol a veszély szíven talál?
Honnan vetted rá a jogot,
ki volt, ki felhatalmazott,
hogy érte és a neviben
egy szót is szóljál? – Senkisem!
Ki választott és ki jelölt,
hogy ostorozd és védjed őt?
Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?
S hogy felgyújtsd magas éjjelek
csúcsán lobogó életed,
és élni is kevés erőd
úgy szervezd, mint egy haderőt,
s hadseregek indulatát
vezényeld a szíveden át.
Mondd, mért becsülted túl magad,
hogy fejed ily dologra add,
és magad olyan ügyre szánd,
melyre téged senki se várt?
Látod, már azok éppen ők,
kikért elszórtad szép erőd,
megvannak nyugton nélküled,
kivívják győztes ügyüket,
sorsukat bizton terelik
cél felé időnk medrei.
Mi űz hát mégis? – Végre mondd:
ez az értetlen hajsza, gond,
kamasz-szerelem mire kell,
hogy izgass, tüntess, énekelj,
s országos árulásokon
elbőgd magad még – te bolond!
Te hívatlan is érkező,
szólítatlan jelentkező,
kit minden jó ügy besoroz,
a baj magához toboroz;
hol nem számítanak rád soha,
ott vagy legjobb sorkatona;
lóhátról gúnyolt szuronyos,
taposó szívű gyalogos;
a homokzsáknak szánt baka,
aki hadjárat egymaga.
Cselédek fia: – drága szép
ügyhöz szegődött hű cseléd.
Kamaszként már a tanító
eljegyzett sorsát álmodó:
– tanya ügyvédje, mérnöke,
történelmünk vad ügynöke,
paraszt fiúkért szájaló,
állásaikért házaló.
Nyilvános összeesküvő –
– biztat cinkosod: a jövő.
Eszpresszók és tanyák között
bújkáló, mindig körözött
népszerűsített lázadó,
ki érvet, fegyvert, lázító
híreket hordoz, – jelszava:
– „Járda, villany, gyár, iskola!”
Te gondok fölött számadó,
ország ügyében utazó,
történelmi alkalmazott,
irodalmi vándorbotok
örököse, zarándoka,
te eszmék hivatalnoka.
Ünneprontó az ünnepen,
te országosan szemtelen,
feszengve hallgatott pimasz,
számonkérő hangú paraszt.
Rádszólnak, lásd, leintenek,
mosolyognak, legyintenek,
hagyják, hogy haragod kiöntsd,
– nem árt, ha „magában dühöng” –
S halálos indulataid
nem érti, kire tartozik.
De mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd
jogos igazad, igaz jogod.
Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?
Te nem hallgathatsz el soha!
Elhallgatnak? – Légy hangosabb!
Nincs jogod, hogy hangot ne adj
azoknak, kiknek motyogás
a hangjuk, meg káromkodás.
– Verd magad, mint a szív, zuhogj,
ne éltessen már csak e gond:
Magad értük halálra rontsd,
míg össze nem rogysz – te bolond!
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Egy rég elhamvadt nyáron láttam
a cséplések arany porában.
Ment fel a porszínű mennybe,
szalmafelhővel görnyedezve.
Az ostorrá font sugaraktól
a bőre ki-kicsattan olykor.
Ment fel a szőke kazalra,
ő, a szomorú barna.
Szipogva táncolt a törekben,
térdét hűs vödrökkel törette.
A pelyvahordó nyele két
sebbé csókolta tenyerét.
Ha ő vágta fel, mintha élne,
úgy bomlott vállára a kéve.
És irgalomért a kalászos
rozs-szál mind lehajolt hajához, –
éj-arca körül olyan tűz lett,
mint a czesztohovai Szűznek.
A hajába pergett magoknak
fényei este felragyogtak,
s a kontyára hullt kalász pelyhe
fejét éjjel körülderengte.
Könnyű, szép kicsi melle,
mintha madárka lenne,
az inge alatt félve,
verdesve bújt a szívére.
Ha a férfinép kikacagta,
tenyerét remegőn odakapta.
A szeme kék volt, mintha
belőle vadgerlice inna.
Soká a falombra ha nézett –
a galamb odarakta a fészket.
Ha fáradtan ült le,
a forró szél is kikerülte,
s lábainál, mint a komondor,
lihegett, fulladva a portól.
Ha jól tudom, talán még
utána is ment a faárnyék.
Hazafelé zöld hűvösök
cirógatták a fű között.
A holdat nézte, – mendegélt,
s mennybe vitték a jegenyék.
Az egész nem igaz: – álom.
Fekszem és kitalálom,
csak hogy valami fájjon.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.
Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.
Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon –
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.
Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábnyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.
Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.
Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
