https://verskucko.com

Kategória: Vajda János

  • Vajda János: Szerelem hatalma

    Hiába lettél nagy, dicső hős,
    Padisah vagy orosz cár, dölyfös,
    Ki nabucói érzetében
    Nem tudja már, hogy hova lépjen.

    Szívedben újuló tavasszal
    Találkozol egy gyermekarccal,
    Ki rózsaláncot vet nyakadba,
    Bár láthatatlant, s meg vagy fogva.

    Ki ura vagy a seregeknek,
    Kit népek, országok rettegnek,
    E szép szemeknek sugarától
    Remegsz, a földön csúszol-mászol.

    Nyögsz térdre esve, jársz négykézláb,
    Nyom a fejedbe csörgősipkát,
    Csinál belőled nagy bolondot,
    És okosan, mert így vagy boldog.

    Ne bánd, akárki vagy, barátom,
    Hogy így van itt e szép világon,
    Hogy e kicsiny bársony kezecskék
    E földön sorsodat vezessék.

    Hogy egy parányi, láthatatlan
    Szikrában oly nagy hatalom van.
    A dinamitnak egy morzsája
    Nagyobb úr, mint a Himalája

    Tövébe, hogy ha akna fúrva,
    Egy öntudatlan gyermek ujja
    Érintse meg és hurrá, egyben
    A Csimborasszó légbe röppen.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Vajda János: A vén csavargó

    Béranger után

    Ez árokban szűnjünk meg élni,
    Vénülten, fáradt betegen,
    Részegnek tart az elmenő majd;
    Annál jobb – nem szán sekisem.
    Elfordul egyik, míg a másik
    Egy-két garast vet, menjetek,
    Siessetek mulatni; – egy elaggott
    Csavargó meghalhat nélkületek!

    Vénség öl el; igen, mivelhogy
    Éhen nem hal meg senkisem.
    Hittem, hogy nyomorom utóját
    A kórházban megédesíthetem.
    De annyi a szerencsétlen, hogy
    Minden kórház tömött, zsúfolt…
    Eh, utca volt a dajkád, vén csavargó,
    Ahol világra jöttél, halj meg ott!

    Míg ifjú voltam, művészeknél
    Kértem munkát, keresetet,
    „Nekünk nincs annyi munkánk, lódulj,
    Eredj koldulni” – így feleltek.
    Ti dúsak, kik mondátok: dolgozz,
    Elég csontot vetettetek;
    Alván szalmátokon, a vén csavargó
    Ezért nem átkozand meg titeket.

    Mint más szegény, lophattam volna;
    De nem, csak tartottam kezem.
    Mi több: leszakítám az almát,
    Mely út melletti fán terem.
    Hússzor záratták immár reám
    Ezért a börtön ajtaját,
    Elrabolván a vén földönfutónak
    Egy birtokát: a napnak sugarát.

    Van-e hazája a szegénynek?
    Mit ér búzátok, borotok
    Nekem, ipartok, dicsőségetek,
    Egybegyűlt szónokaitok?
    Míg ellenség hízott hadával
    Megvett falaitok megett,
    Ellen kezéből nyerte táplálékát
    A vén földönfutó – és könnyezett.

    Mint láb alá teremtett férget,
    Miért el nem tiportatok?
    Vagy mindenek javára tenni
    Mért meg nem tanítottatok?
    Egy kedvezőbb szél és a féreg
    Szorgalmas hangyává leendett,
    S szeretett vón testvér gyanánt, ki
    Most úgy hal meg, mint ellenségetek!

    Forrás: Arcanum

  • Vajda János: —

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    mi itt örökre elveszett,
    vagy ami él a múltban, s onnan
    kivenni többé nem lehet.

    Forrás: —

  • Vajda János: Harminc év után

    Mi hátra volt még, elkövetkezett.
    E földi létben gyász sorunk betölt.
    Találkozunk – irgalmas végezet! –
    Utolszor, egyszer még, a sír előtt.
    Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
    S helyet cserél bennünk a fájdalom;
    És folyni látom, majd ha már késő lesz,
    A megbánásnak könnyét arcodon.

    Mert amit én vesztettem, óriás,
    Hozzá az ég adott erőt nekem.
    Én látok itt olyant, mit senki más;
    Csodákat mível emlékezetem.
    A múltból fölmerül egy pillanat,
    Mint oceánból elsüllyedt sziget;
    És látom újra ifjú arcodat,
    Mikor még másért nem dobbant szíved.

    És e varázslat rád is visszahat.
    E lélek a te Veszta-templomod.
    Oltára képében látod magad;
    Mi vagyok én neked, most már tudod:
    Ha majd a földi élettől megváltam,
    Imába, dalba foglalt szerelem
    Örökkévalósága a halálban…
    Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

    Ki bájaidból méltatlan vadakra
    Pazaroltál nem értett kincseket;
    Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
    Ki minden kéjt szívébe temetett:
    Most itt ülünk siralomházi lelkek,
    És nézzük egymást hosszan, szótalan…
    Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
    Az el nem nyert éden fájdalma van.

    Így ül a hold ádáz vihar után
    Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
    És néz alá a méla éjszakán,
    Bánatosan, de szenvedélytelen,
    Hallgatva a sírbolti csöndességet
    A rémteli sötét erdő alatt,
    Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
    Hervadt levélre halkan hullanak…

  • Vajda János: Húsz év múlva

    (Gina emlékkönyvébe)

    Mint a Montblanc csucsán a jég,
    Minek nem árt se nap, se szél,
    Csöndes szívem, többé nem ég;
    Nem bántja újabb szenvedély.

    Körültem csillagmiriád
    Versenyt kacérkodik, ragyog,
    Fejemre szórja sugarát;
    Azért még föl nem olvadok.

    De néha csöndes éjszakán
    Elálmodozva, egyedül —
    Múlt ifjúság tündér taván
    Hattyúi képed fölmerül.

    És ekkor még szívem kigyúl,
    Mint hosszú téli éjjelen
    Montblanc örök hava, ha túl
    A fölkelő nap megjelen…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Utolsó dal, Ginához

    Ha eljövend a búcsú-óra,
    Ha majd e szív végsőt dobog,
    A percben, mely létem kioltja,
    Majd akkor is rád gondolok.

    És jól tudom, előre látom,
    Mi bú, öröm van itt ezen
    S az ismeretlen túlvilágon:
    Egyszerre mind átérezem.

    Eszembe jut majd minden átok,
    Mind, ami történt s ami nem;
    Mely felgyújtotta a világot,
    Mást üdvözítvén az “igen”.

    Mit lelkem eddig félve sejtett,
    Előttem áll a nagy titok,
    Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
    S az él örökké, ami volt.

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    Mi itt örökre elveszett,
    Vagy ami él a múltban, s onnan
    Kivenni többé nem lehet?

    A gondolat, hogy e mindenség
    Nem lesz se több, se kevesebb,
    S Isten se törli azt le végképp,
    Mi egyszer itten megesett…

    Vagy hogy nem halt meg voltaképp itt
    Csak az a perc, mely elrepült;
    A bimbó, mely nekem ki nem nyílt,
    A vágy, amely nem teljesült?

    Forrás: Szívzuhogás