Kategória: Várnai Zseni

  • Várnai Zseni: Mintha örökig élnél…

    Úgy tégy, mintha örökig élnél,
    úgy folytasd minden dolgodat,
    mintha már semmitől se félnél,
    az elmúlás se riogat…
    Mert nem lehet fölérni ésszel,
    hogy jön a Perc!
    s mindent bevégzel…
    megszűnsz létezni,
    nem leszel!
    Mintha sose lettél volna…
    s ez lenne minden élők sorsa?!

    Ne gondolj erre,
    nem szabad!
    Csak folytasd minden dolgodat.

    Úgy tégy, mintha örökig élnél!
    Hinned is kell, hogy így igaz!
    Megérik majd munkád gyümölcse,
    kertedből kipusztul a gaz…
    Teremtő zápor hull a földre,
    jogod van fényre
    és örömre…

    minden megérik, teljesül
    a földön és a föld körül…
    Ember és világegyetem
    egy véghetetlen értelem…

    Mondom magamnak vigaszul,
    mert égek olthatatlanul…
    s ha kérded tőlem:
    mi a végcél?!
    Folytasd, mintha örökig élnél!

  • Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

    A fáradt, öreg elme zakatol,
    körben forog, ismétel szüntelen,
    a múltak mély kútja fölé hajol,
    hol békalencsés, zöld hínár terem.
    Egy-egy emléket megragad, motyogja,
    és újra kezdi tízszer is naponta,
    mint vén malom,
    mely már csak szelet őröl,
    s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

    Rettent a példa,
    vigyáznom kell magamra,
    minden elgondolt, kimondott szavamra,
    s főként arra,
    mit papírra vetek…
    Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
    ezért mindig szemem előtt
    a mérték…
    Hibáimnak én nem kegyelmezek!

    De te ne bántsd a vént,
    te fiatal,
    ha botlik is a lába vagy a nyelve.
    Így jársz te is,
    ha véget ér a dal…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Szegény öregasszony fohászkodik

    Mindenem fáj, a vénség rágja testem,
    hideget érzek, s szinte vak vagyok,
    bőröm lötyög, akár az üres tömlő,
    s kóválygó fejjel lassan baktatok.

    Nem is tudom, mért kell ily hosszan élni,
    mikor már minden szerszám elkopott,
    ó, Istenem, kegyesen vedd magadhoz
    ezt a szegény, elnyűtt, öreg lomot.

    Éjjel nem alszom, egyre forgolódok,
    semerre sem találom nyughelyem,
    süket füleim zúgnak, sustorognak,
    s a régi dolgok játszanak velem.

    E fonnyadt test valaha hófehér volt,
    s mellem, akár a birsalma: kemény,
    ó, Istenem, bárcsak aludni tudnék,
    öreg csontom sajog csak a fekhelyén.

    Szájam fogatlan, száraz és besüppedt,
    akár egy rég beomlott sírhalom.
    Valamikor két gyöngysorral kacagtam,
    és hangom csengett, mint a cimbalom.

    Szerelmes voltam, engem is szerettek,
    asszony lettem s lesírt a sok gyerek,
    Teremtőm, jaj, kegyesen végy magadhoz,
    elfáradtam, és már csak szenvedek.

    Mint a kiszáradt kóró, mely rügyecskét
    nem pattant többé, és csak tűzre jó,
    úgy tengek itt, mellemből rég kiszikkadt
    a bőséges, meleg életfolyó.

    Gyümölcs nem érik már a holt faágon,
    zörög, csörög, ha fú a téli szél,
    akárha régi csontváz éji órán
    kísértetes, halotti táncra kél.

    Így látom, ha óvatlan pillanatban
    tükörbe nézek és rádermedek
    a szörnyű képre, mit arcomra írtak
    csúfondáros, gonosz szellemkezek.

    Nyoma sincs már annak, ki egyszer voltam,
    mintha álarcot nyomtak volna rám,
    ó, Istenem, sírjából ha kilépne,
    nem ismerne meg édesanyám.

    Jobb lenne már nékem is elpihenni,
    aki öreg, csak nyűgnek ténfereg,
    leffedt csoroszlya-vénségem utálják
    a mostani cicomás némberek.

    Talán a sorsot érzik, hogyha látnak,
    bizony, mert minden dögrovásra jut,
    de Istenem, előtted nincs különbség:
    tárd föl nekem a mennyei kaput.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Egyszerű-különös

    Mily egyszerű az élet,
    mily egyszerű a halál.

    Mily rejtelmes az élet,
    mily rejtelmes a halál.

    Fordítom színére,
    fordítom visszájára:

    egyszerű… különös
    értelmét nem találom,

    örvényes, mint az álom,
    napfényes, mint az álom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Friss, zöld mogyoró

    Vad sűrűségben, fák ága-bogán,
    párzó bogarak sárga potrohán

    bújkáló kék s rubintos fény cikáz,
    prédalesben smaragdos gyík vigyáz,

    a rengeteg minden kis leshelyén,
    fűszálakon, s a lombok tetején

    zsibongva zsong, nyüzsög az életár,
    tojásain kuksol a gerle már.

    Kakukk kakukkol, csip-csip trilla szól,
    rigófütty rikkan árnyas lomb alól,

    s a vadmogyorócserjék tetején
    mókus zörög, mint illetlen ledér

    táncoskobold, jókedvű, surrogó,
    s fejemre koppan friss, zöld mogyoró.

    Szédülten fekszem, édes zűrzavar
    zsibong fejemben, s furcsán fölkavar

    e párázó, fanyar erdővarázs,
    a homlokom izzik, mint a parázs,

    és hangtalan sóhajtok: – Istenem!
    köröttem itt ez mind, mind: szerelem!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Orgona

    Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
    talán ezért hívnak engem orgonának,
    április vad kedve suhogtatja ágam,
    azután megfürdöm fényes napsugárban.

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és libegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le hát engem,
    s légy boldog te világ,
    légy boldog te világ!

    Bimbóim bomlanak, virágdíszben állok,
    már csak éppen május elsejére várok,
    s dús lila fürtjeim zászlaját kibontom,
    s orgonaillatom a világra ontom…

    Orgona, orgona,
    illatos muzsika,
    zengő és lebegő lila virág…
    fürtjeim lengetem,
    illatom pergetem,
    szakíts le már engem,
    s légy boldog te világ!
    Légy boldog te világ!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Várnai Zseni: Téli nap

    A nap mint rézvörös korong
    vacog a hideg égen,
    a szív ilyenkor elborong:
    Nem láttam napot régen.

    A szív ilyenkor elmereng,
    s tavaszi fényre vágyik:
    – pattanj ki, rügy, ne szenderegj,
    zöldellj ki újra pázsit!

    Jöjj, hóvirág, szépülj világ,
    virulj tavaszi fényben,
    mosolyogj rám, tűnt ifjúság,
    ragyogj, mint réges-régen!

    Forrás: Meglepetésvers.hu

  • Várnai Zseni: Csodálatos

    Miért keresnék távoli csodákat?
    hiszen, hogy élek, maga is csoda!
    Csodálatos, hogy volt idő: nem éltem,
    csodálni ezt meg nem szűnök soha.

    Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
    csoda, hogy érzek és gondolkodom,
    képzeletemben képek szárnyasodnak
    s betűhálómmal őket elfogom.

    Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
    Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
    Mért éppen én s nem ő, vagy tán a másik
    e furcsa szellem titkos búhelye?

    Csodálhatnám a napot és a holdat
    s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
    de mért szállnék a messzi csillagokra,
    hiszen csoda az én kis életem.

    És új életek szakadtak belőlem,
    oly egyszerű és mégis oly csodás,
    ahogy a rügyből a levél kipattan,
    mégis mi hát egy új fogantatás?

    Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
    mi a remegés, mi a félelem?
    S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
    egy idegen, egy másik életen.

    A gyerekem az életemnek mása,
    ő én vagyok, de mégis Ő maga.
    Csodáltam őt, amikor járni kezdett,
    mikor kibuggyant legelső szava,

    s hogy egyre nőtt, akkor már félni kezdtem:
    lehetséges, hogy Ő még Én vagyok?
    s mikor benne is képek szárnyasodtak,
    akkor éreztem, hogy már elhagyott.

    Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
    s ahány ember, megannyi képzelet.
    Mindenki lát, csupán röptén elfogni
    kevesen tudják ám a képeket,

    művésznek mondják az ilyen varázslót,
    aki szavakba, színbe, kőbe vés,
    de honnan ez, én is miként csinálom?
    Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.

    Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
    Azt sem tudom, miből, meddig, hogyan?!
    Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
    gyökeret ver s kövek közt megfogan.

    A szél a gyönge magvat elsodorja,
    de erős az élet és megtapad…
    Csodálatos az élet és hogy élek
    s hogy én is adtam életmagvakat!

    élet, anyaság, alkotás

  • Várnai Zseni: Mert úgy szerettél élni…

    Harmadnapra kimentem a sírodhoz,
    hogy könnyeimmel könnyítsem szivem,
    hogy egymagamban sírjak ott sokáig,
    mikor kivülem nincs ott senkisem.

    Borús nap, a márciusi égen
    nehéz fellegek ólmos árnya ült,
    de, hogy virágos sírdombodhoz értem,
    az ég arca épp akkor földerült.

    Kitört a nap a felhők sűrüjéből,
    a holtak honán elömlött a fény,
    s piros szekfűid kazla fölragyogva,
    mint égő máglya, lobogott felém.

    Mert akkor még a virágaid éltek,
    csak te voltál, ó, Kedvesem halott,
    és mégis ott sírodra ráborulva
    nem láttam mást, csak élő alakod.

    Láttalak ifjan, küzdő éveinkben,
    láttam a vég minden gyötrelmeit,
    és éreztem: hiába már a könnyek
    sós tengere… Terajtad nem segít.

    Mikor könnyeim végre elapadtak,
    szemem magához vonzotta a fény,
    s láttam a méhek százait zsibongni
    virágos dombod tarka mezején.

    Körülzsongott ott is az élet árja,
    mert úgy szerettél élni, oly nagyon…
    s akkor a rigók énekelni kezdtek
    a sírod fölé hajló ágakon.

    Sütött a nap, tavaszi szél zilálta
    koszorúid pirosló selymeit,
    s e hangok, színek különös zenéje
    fölidézte szívemben verseid.

    „Tavaszi szél… Májusi est…” susogtam.
    Verseid élnek… nem lehetsz halott!
    S bánatom jeges karmait kitépve,
    a dal mámora furcsán elkapott.

    Mert enyhülést kerestem öntudatlan,
    mert vigasz nélkül szívünk nem lehet,
    ó, lásd, ezért kapaszkodom a szélbe,
    ezért idézem itt e verseket.

    Mint erdők vadja ki égő sebére
    fűben, fában gyógyító írt keres:
    hozzád jövök, én élő, a halotthoz:
    segíts élni, tovább is Te vezess,

    mint eddig tetted, hogy ne tévelyegjek
    a rengeteg zord éjén egymagam…
    Vigyázz reám, hogy mindig tiszta fényért,
    dobogjon szívem, szóljon a szavam!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Várnai Zseni: Egyszerű-különös

    Mily egyszerű az élet,
    mily egyszerű a halál.

    Mily rejtelmes az élet,
    mily rejtelmes a halál.

    Fordítom színére,
    fordítom visszájára:

    egyszerű… különös
    értelmét nem találom,

    örvényes, mint az álom,
    napfényes, mint az álom.

    Forrás: Lélektől lélekig