Várnai Zseni: Mert úgy szerettél élni…

Harmadnapra kimentem a sírodhoz,
hogy könnyeimmel könnyítsem szivem,
hogy egymagamban sírjak ott sokáig,
mikor kivülem nincs ott senkisem.

Borús nap, a márciusi égen
nehéz fellegek ólmos árnya ült,
de, hogy virágos sírdombodhoz értem,
az ég arca épp akkor földerült.

Kitört a nap a felhők sűrüjéből,
a holtak honán elömlött a fény,
s piros szekfűid kazla fölragyogva,
mint égő máglya, lobogott felém.

Mert akkor még a virágaid éltek,
csak te voltál, ó, Kedvesem halott,
és mégis ott sírodra ráborulva
nem láttam mást, csak élő alakod.

Láttalak ifjan, küzdő éveinkben,
láttam a vég minden gyötrelmeit,
és éreztem: hiába már a könnyek
sós tengere… Terajtad nem segít.

Mikor könnyeim végre elapadtak,
szemem magához vonzotta a fény,
s láttam a méhek százait zsibongni
virágos dombod tarka mezején.

Körülzsongott ott is az élet árja,
mert úgy szerettél élni, oly nagyon…
s akkor a rigók énekelni kezdtek
a sírod fölé hajló ágakon.

Sütött a nap, tavaszi szél zilálta
koszorúid pirosló selymeit,
s e hangok, színek különös zenéje
fölidézte szívemben verseid.

„Tavaszi szél… Májusi est…” susogtam.
Verseid élnek… nem lehetsz halott!
S bánatom jeges karmait kitépve,
a dal mámora furcsán elkapott.

Mert enyhülést kerestem öntudatlan,
mert vigasz nélkül szívünk nem lehet,
ó, lásd, ezért kapaszkodom a szélbe,
ezért idézem itt e verseket.

Mint erdők vadja ki égő sebére
fűben, fában gyógyító írt keres:
hozzád jövök, én élő, a halotthoz:
segíts élni, tovább is Te vezess,

mint eddig tetted, hogy ne tévelyegjek
a rengeteg zord éjén egymagam…
Vigyázz reám, hogy mindig tiszta fényért,
dobogjon szívem, szóljon a szavam!

Forrás: Szeretem a verseket