Ha le nem írom, elszáll a gondolat.
Ha el nem fogom: az ihlet elrepül,
mint felhő, amely fölöttem göndörül,
mint szellő, ahogy elsuhan az éjben.
Időm sürget: – Ne tétovázz hát tétlen,
csak írd, amit az éj sugall neked,
míg ébren virraszt nyugtalan szellemed…
adj jelt, míg éled a percnyi életed!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most… most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt
egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Messze, a kéklő üveghegyeken
él egy madár, a neve szerelem.
Topáz a csőre, és a két szemén
rubintos tűzben szikrázik a fény.
A szárnya zöld, a begyén kék pihe,
alatta ver forró piciny szíve
és mint a villám lecsap hirtelen,
fényből, viharból jön a szerelem!
Már láttam egyszer, jött egy pillanat
szívemre ült és hittem, itt marad,
utána kaptam gyorsan és kezem
átfogta csöppnyi testét melegen,
vergődött, karmolt és az átkozott
tenyeremben verébbé változott,
szebbik valója eltűnt, messze szállt
s talán már más szív fölött muzsikált.
Elfogni őt, bezárni nem lehet,
akár a fényt, vagy nyargaló szelet,
csupán a vágy oly szárnyaló szabad,
hogy utolérje azt a madarat.
A színe, hangja mindig újra más,
meseszerű, különös és csodás.
Ott fönt lakik a kék üveghegyen
az a madár, a neve: szerelem.
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Azt mondják, hogy a szív égő
sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre
inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.
Talán azért,
mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak
hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó
sirály
keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző,
ólom,
bármi, ami öl…
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se
szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.
A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.
Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.
Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!
Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!
Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli babám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.
Forrás: egy irodalmi blog
Amit írok az nem betű,
nem szó és nem írás,
csak jőn, aminthogy fú a szél,
csak jön, mint a sírás.
Nem keresem a rímeket,
a dallamot, zenét,
csak átadom a föld, a nap,
a hold üzenetét.
Csak állok, mint az út porán
vad cserje, egymagam
s néha tündérré változom,
virágom annyi van,
illatot írok akkor én
és mézet pergetek,
pillék és méhek szomjasan
isszák e verseket.
S ott lengek ősszel lombtalan,
csupaszon, meztelen,
tar ágaim remegnek mint
a húr egy hangszeren,
vihar vad ujja megcibál
s a zápor rám szakad,
ez is zene, kottája nincs,
leírni nem szabad.
Véremből ne legyen betű,
se szó, se dal, se rím,
peregjenek el hangtalan
halk szívveréseim,
csak úgy, mint felhők szállanak,
mint percek pergenek,
mint fönt a csillagénekek
némán ellengenek.
Forrás: egy irodalmi blog
Csak kis kitartás! – biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.
Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.
Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört…
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.
Csak kis kitartás, – kip-kop… pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop… tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog…
csak este, este oly fáradt vagyok.
Sose pihentem, nem volt rá jogom…
Most meg-megállok s felfohászkodom:
– Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj…
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan…
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!
A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.
Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek…
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték…
Hibáimnak én nem kegyelmezek!
De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal…
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem sírtál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik háta lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
hegyormodig hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.
