Elloptam egy arcot valahonnan.
Honnan?… Honnan?…
Én már azt nem tudom.
Elindultam vele valamerre.
Merre?… Merre?…
Előre az úton.
Elviszem a szívembe valameddig.
Meddig?… Meddig?…
Amíg kisüt a hold.
S az égi fénybe megcsudálom:
Álom!… Álom!…
Mint minden, amim volt.
Forrás: magyar-versek.hu
Én még merek nevetni.
Célokat keresni,
szeretni,
hinni,
s boldognak lenni.
Még ha a célt el is dugják előlem,
s kinevetnek keményen,
bolondnak nézve,
aki nem illik be a képbe,
mert a tükör mást mutat,
más utakat,
más érvényesülést,
más emberré lényegülést,
akkor sem tudok mást tenni,
csak nevetni:
rajtuk nevetni.
Mert én még tudok nevetni.
Amikor megaláznak,
amikor gyalázat
kiséri lépteim,
amikor kérdéseim
porba hullnak,
s a múltnak
csak büntető az ereje,
mert vele vagy nélküle
nincs semmi értelme
a másként gondolkodásnak,
a világot megváltásnak,
én még akkor is tudok nevetni.
Merek nevetni
az ostoba gőgön,
azon, aki hőzöng,
hogy ő a legjobb magyar,
aki csak jót akar,
aki mindent megtesz értünk,
változtat azon, ahogy élünk,
aki majd segít,
s elindít
egy szebb jövő felé,
az ígéret földje felé.
Én még merek nevetni.
Az átkon,
a sorvadó leveleken a fákon,
a mindent elsöprő győzelmeken,
melyek nyomán fű sem terem,
csak kiégett puszta táj,
ami fáj,
ahogy seb sohasem fájhatott,
ahogy a létünk értelme
úgy lép életünk helyébe,
mintha ő szabná meg amit akarunk,
s amit rongyos hadunk
majd kiharcol,
azért is megsarcol
az önmagát kinevező hatalom,
s ha tudom vagy nem tudom,
hogy jogosan teszi-e,
a hatalom érdeke,
hogy ne is tudjam,
miért van úgy, ahogy van.
Én még akkor is tudok nevetni,
ha mások csak érdekből tudnak szeretni.
Én szeretek ahogy érzem,
s ahogy féltem,
hogy ha egyszer szeretek,
mások használják fel érzéseimet
olyan szeretetre,
olyan életre,
s olyan magyarázatra,
ami nem nyit kaput a világra,
csak bezár önmagam keserves világába.
Én még tudok nevetni.
Önmagammal együtt lenni,
megbeszélni,
s eldönteni
hogy nekem mi a jó,
s hogy nektek mi a jó.
S ahogy hull a hó,
mint gyermeknek a játék,
ami hideg, de mégis ajándék,
úgy szeretnék egy jobb világot,
ahol lehet, hogy fázok,
de tudom, hogy szabad vagyok,
s értelmet szülnek majd a mondatok.
Én még merek nevetni.
Őket kinevetni!
Őket:
a rajtunk nevetőket,
a minket semmibe vevőket,
akiknek egyetlen érdeke
álmaink megfertőzése,
nevetésünk elkendőzése,
életünk korlátok közé szorítása,
bánataink megmagyarázása.
Én még merek nevetni.
Itt lenni, itt élni,
s nem elmenekülni
ebből a fájdalmas országból,
a korcsok teremtette világból,
ahol nincs becsülete a becsületnek,
nincs értéke az értéknek,
ahol a születő gyermek is csak meghalni jön,
s nem kíséri útját szép öröm,
mert csak egy adat a sok közül,
akinek senki sem örül.
Én még tudok nevetni.
Akkor is csak nevetni.
Nevetni, nevetni és nevetni.
Ezen az ostoba világon kacagni.
Forrás: magyar-versek.hu
Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.
Földig ér le hosszu farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varju belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.
Hangos sípot tart markában,
S mikor hegybe, házba útja
Megakad, – kél bősz haragra,
S mérgit a nagy sípba fújja.
Mire ádáz paripája
Általszöki akadályát,
És gyors lábbal fölkeresi
A puszták vad szabadságát.
Nagy-Karácson éjfélében
Imádsággal fenn virrasztok,
Inam reszket akaratlan,
Minden fogam összevacog.
Tán hideg lel? kérdik tőlem,
Mert nem látják, mert nem hallják
Ablak mellett elsuhanni
Gyors lován a tél királyát.
Forrás: magyar-versek.hu
Szebb virágit átaladta
Az utósó éjszakán
Nyár az ősznek, ősz a télnek,
És ezen rideg kevélynek
Megfagyának ablakán.
Kün fehér az útca tére,
Ben kemence ünnepel:
Kün diderg az ifjú vére,
Ben a szánazók neszére
Fel-fel ébred e kebel:
Mert amott az én királyném,
Messze leng az új fagyon; —
Óh leány, kit úgy imádtam,
Nyár volt egykor én irántam,
S most szivedben tél vagyon!
Forrás: magyar-versek.hu
1
Idővel paloták, házak, erős várak,
városok elromolnak,
Nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy gazdagság
idővel mind elmúlnak,
Tavaszi szép rózsák, liliom, violák
idővel mind elhullnak,
2
Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág
idővel mind elvésznek,
Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
nagy idővel lehetnek,
Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség
idővel porrá lésznek.
3
Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak,
idővel tenger apad,
Az ég is béborul, fényes nap setétül,
mindennek vége szakad,
Márvánkőben metszett írás kopik, veszhet,
egy helyiben más támad.
4
Meglágyul keménség, megszűnik irigység,
jóra fordul gyűlölség,
Istentűl mindenben adatott idővel
változás s bizonyos vég,
Csak én szerelmemnek, mint Pokol tüzének
nincs vége, mert égten-ég.
5
Véghetetlen voltát, semmi változását
szerelmemnek hogy látnám,
Kiben Juliátúl, mint Lázár ujjátúl,
könnyebbségemet várnám,
Ezeket úgy írám, és az többi után
Juliának ajánlám.
Forrás: magyar-versek.hu
Áprily Lajos fordítása
Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el –
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak, s lassú lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket sem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap –
üvegfala nőtt, s ahhoz ér kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.
(Leuveni kódex, kb. 1300 körül)
| Betűhű szöveg (eredeti) | Kiejtés szerinti olvasat (Pais Dezső) | Mai magyar fordítás / értelmezés |
|---|---|---|
| Volek syrolm thudothlon syrolmol sepedyk, buol ozuk epedek. | Volék sirolm tudotlon. Sirolmol sepedik, buol oszuk, epedek. | Nem tudtam, mi a siralom. Most siralommal zokogok, bútól aszom, epedek. |
| Walasth vylagumtul, sydou fyodumtul, ezes urumemtuul. | Választ világumtúl, zsidou fiodumtúl, ézes ürümemtűl. | Zsidók világosságomtól, megfosztanak én fiamtól, az én édes örömemtől. |
| O en eses urodum, eggen yg fyodum, syrou aniath thekunched, buabeleul kyniuhhad. | Ó én ézes urodum, eggyen-így fiodum, síró anyát teküncsed, buabeleül kinyuhhad! | Ó, én édes Uram, egyetlenegy fiam, síró anyát tekintsed, bújából őt kivonjad! |
| Scemem kunuel arad, en iunhum buol farad, the werud hullothya, en iunhum olelothya. | Szemem künyüel árad, junhum buol fárad, Te vérüd hullottya, én junhum olélottya. | Szemem könnytől árad, szívem bútól fárad, Te véred hullása, szívem alélása. |
| Vylag uilaga, viragnac uiraga, keseruen kynzathul, uos scegegkel werethul. | Világ világa, virágnak virága, keserüen kinzatul, vas szegekkel veretül! | Világnak világa, virágnak virága, keservesen kínzanak, vas szegekkel átvernek! |
| Vh nequem en fyon, ezes mezuul, Scegenul scepsegud, wirud hioll wyzeul. | Uh nekem, én fiom, ézes mézüül, szégyenül szépségüd, vírüd hioll vizeül. | Jaj nekem, én fiam! Édes vagy, mint a méz, de szépséged meggyalázzák, véred hull, mint a víz. |
| Syrolmom fuhazatum, therthetyk kyul, en iumhumnok bel bua, qui sumha nym kyul hyul. | Sirolmom, fuhászatum tertetik kiül, én junhumnok bel bua, ki sumha nim hiül. | Siralmam, fohászkodásom belőlem kifakad, szívemnek belső búja, soha meg nem enyhül. |
| Wegh halal engumet, eggedum illen, maraggun urodum, kyth wylag felleyn. | Végy halál engümet, eggyedűm íllyen, maraggyun urodum, kit világ féllyen! | Végy magadhoz engem, halál, egyetlenem éljen! Maradjon meg az én Uram, a világ tőle féljen! |
| O ygoz symeonnok, bezzeg scouuo ere, en erzem ez buthuruth, kyt niha egyre. | Ó, igoz Simeonnok, bezzeg szovo ére, én érzem ez bútürüt, kit níha egíre. | Ó, az igaz Simeonnak bizony érvényes volt a szava, érzem e bú tőrét, amit egykor jövendölt. |
| Tuled ualmun, de num ualallal, hul yg kynzassal, Fyom halallal. | Tüüled válnum, de nüm valállal, hul igy kinzassál, fiom, halállal! | Tetőled válnom kell, de nem ily szörnyű valósággal, mikor így kínoznak, én fiam, halálosan! |
| Sydou myth thez turuentelen, fyom merth hol byuntelen, fugwa huztuzwa, wklelue kethwe ulud. | Zsidou, mit téssz türvéntelen, Fiom mert hol biüntelen. Fugvá, husztuzvá, üklelvé, ketvé ülüd! | Zsidó, mit téssz törvénytelenül? Fiam miért hal bűntelenül? Megfogván, rángatván, öklözvén, kötözvén megölöd! |
| Keguggethuk fyomnok, ne leg kegulm mogomnok, owog halal kynaal, anyath ezes fyaal, egembelu ullyetuk. | Kegyüggyetük fiomnok, ne légy kegyülm mogomnok! Ovogy halál kináal anyát ézes fiáal egyembelű üllyétük! | Kegyelmezzetek fiamnak, nem kell kegyelem magamnak! Avagy halál kínjával anyát édes fiával vele együtt öljétek! |
💬 Megjegyzés:
balról látszik a középkori írás, középen hallhatóvá válik a nyelv, jobbról pedig érthető a tartalom.
A betűhű és a kiejtés szerinti szöveg Pais Dezső olvasata alapján készült; a mai magyar értelmezés Mészöly Gedeon és modern irodalmi átírások szintézise.
(Sík Sándor fordítása)
Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tiéd a dicséret, dicsőség és imádás
És minden áldás.
Mindez egyedül Téged illet, Fölség.
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, Uram, és minden alkotásod.
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és ránk deríti a Te világosságodat.
És szép ő és sugárzó nagy ragyogással ékes:
A Te képed, Fölséges.
Áldott légy, Uram, Hold nénénkért,
És minden csillagaiért az égnek.
Őket az égen alkotta kezed
Fényesnek, drága szépnek.
Áldott légy, Uram, Szél öcsénkért,
Levegőért, felhőért, minden jó és rút időért,
Kik által élteted minden Te alkotásod.
Áldott légy, Uram, Víz húgunkért.
Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.
Áldott légy, Uram, Tűz bátyánkért,
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldott légy, Uram, Földanya-nénénkért,
Ki minket hord és enni ad,
És mindennémű gyümölcsöt terem,
Füveket és színes virágokat.
Áldott légy, Uram, minden emberért,
Ki szerelmedért másnak megbocsát,
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert Tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldott légy, Uram, a testi halálért, a mi testvérünkért,
Akitől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak!
És boldogok, kik magukat megadták
Te szent akaratodnak.
A másik halál nem fog fájni azoknak.
Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
És nagy alázatosan szolgáljátok!
Forrás: Magyar Kurír
Adj már csendességet, lelki békességet,
mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
kit sok kín fúr!
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
vesztségére!
Nem kicsiny munkával, fiad halálával
váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet
teljesíts meg!
Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
s romlást valló.
Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat,
ébreszthet-e?
Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem
igéd szerint,
Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
hitem szerint,
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
letört szárnyát;
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
bú s kín nélkül!
Forrás: Magyar Kurír
Ez a tél még megváltatlan,
nincs rá mentség: fehér paplan,
se hó, se hold nem világol –
amíg fölragyog a jászol
hordjuk szívünk szakadatlan,
kormos arcot száz darabban,
nincs ajándék, semmi tömjén –
rí Boldizsár, Menyhért meg én.
Az indul el akaratlan
kinek angyala jelen van,
hótalan a hegyek inge –
el kell érnünk Betlehembe!
Forrás: Magyar Kurír
