Kategória: Versek,

  • Déry Tibor: Vers

    Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
    alkotott az ember. S szemlét tartani
    szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
    szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
    ujjai alatt mint betüit a vak,
    olykor felkel s szavakat
    mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
    egymás vállán ülnek és alaktalanul
    lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
    a megszólitottak.

    S e csönd egyre nyomasztóbb,
    s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
    hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
    s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
    ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
    ti is megrendültök és fénykoszorutok
    csörögve széthull mint az őszi lomb.

    A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
    tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
    és a képmutatás.

    Hogy pedig el ne merüljünk
    a gazban amely az elhallgatott válasz
    fölött sárgán kinő és gorombán
    dörögve már befutja a teret
    s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
    a feszengő mindenséget melynek dallama
    romlandóbb a virágnál: ideje lesz
    csöndesebbnek lenni s meghajolva
    felvenni képét ama gyermeknek
    ki hatalmas anyjához este hazatér
    s elsimul benne mint avarban a levél.

  • Tóth Árpád: Ave morituri

    Üdvözlegyetek, szomorú társak,
    Szomorú társak, halvány ajkuak,
    Bús bajtársak, horpadt szivüek,
    Üdvözlegyetek, szótalanok,
    Üljünk ki este a szürke víz mellé,
    Nézzük este a hideg folyamot,
    Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
    Üljünk ki a kőgarádicsokra.

    Benn a bárkában, a sötét bárkában
    Öleli a halász kacagó párját,
    Pirosló ablakú, aranyos függönyű
    Csendes, szentképes, pici szobában…

    Üljünk ki a kőgarádicsokra,
    Horpadt szivüek, szótalanok,
    S gondoljunk a gondolatunkra,
    A csendesre, a szomorúra,
    S mosolyogjunk a piros örömön,
    Az eleven örömön, mi, halottak,
    Szomorú társak, csendes halottak,
    Üljünk a partra mosolyogni…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Miért?

    Ablakomban, szürke esten,
    Üldögélek, semmi kedvem,
    Munka nélkül, tétlenül
    Sok, sok percem elrepül.

    Porbelepte, satnya ágra,
    Szirmasíró, bús virágra
    Nézek némán, hidegen,
    Árva sorsuk mit nekem!

    Lelkem üres, puszta, fásult,
    És a perc mindegyre száguld,
    Míg egy sápadt alkonyon
    Itt kell hagyni ablakom…

    S a halál szól irgalommal:
    „Ne vesződj már szívbajoddal,
    Jégkezemmel szeliden
    Megsimítom, s elpihen.”

    Akkor vadul felsikoltok:
    Nem akarok lenni boldog,
    Élni, élni, akarok!
    Miért? balga, bús titok!

    Forrás: MEK

  • Weöres Sándor: Galagonya

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Zúg a tüske,
    szél szalad ide-oda,
    reszket a galagonya magába.

    Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
    lánya válik,
    sírni kezd.

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Forrás: MEK

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

  • Weöres Sándor: Őszi melódia

    Hűvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hűvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
    lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    Kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hűvös és öreg az este.

  • Jókai Mór: Tüzes szerelmi vallomás

    Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
    Választottját úgy híták hogy Janka;
    Nem volt ugyan valami szép lányka;
    De birtoka volt igen sok bankó.

    Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
    Akár csak egy feneketlen katlan,
    Melyben Janka nagysám szakadatlan
    Tüzesíthet vasalókat mindég.

    A mínt mondja, hogy a keble lángol:
    Egyszer csak kigyulad a kabátja,
    Érzi szagát, a füstjét is látja:
    Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.

    Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
    Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
    A szerelmi vallomás hevében,
    A míg egyszer lángra lobbant szépen
    S Jankó urfi majd ott égett tőle.

  • Wass Albert: Én és az Isten

    Nagy-nagy rémek űztek,
    már mindent bejártam:
    végső menedéknek
    Istennél megálltam.

    S lám az Isten nékem
    sziklaszilárd vért lett,
    gond meg nem találhat,
    baj hozzám nem érhet,

    mert az Isten nékem,
    míg másnak csak támasz,
    nekem menedékem,
    végső menedékem!

    Míg örömben jártam,
    nem leltem meg Istent.
    Rá csak most találtam,
    hogy elveszték mindent.

    Ilyenek vagyunk mi,
    gyarló földi férgek,
    úgy térünk csak Hozzád,
    bánatok ha érnek,
    szertekuszált álmok,
    széttépett remények.

  • Rab Zsuzsa: Miatyánk

    Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!

    Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre,
    lépdelnél végig közöttünk,
    lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga,
    néznél be udvari ablakokon a szobákba,
    ahol feldöntött pálinkásüvegek közt
    egy pontra merednek az asszonyok!

    Szenteltessék meg a te neved!

    Mindenható vagy, add hát,
    hogy megszenteltessék az ember neve is.
    Gyarlónak, halandónak ítélted,
    azért volt neki mindegy,
    mit cselekszik a földön.

    Jöjjön el a te országod!

    De melyik az?
    Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk:
    ez a te országod, az a te országod –
    annyiszor, jaj, annyiszor!

    Legyen meg a te akaratod,
    mint a mennyben, úgy itt a földön is!

    Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne!
    De hogy országolnánk mennyei módon a földön?
    Te segítesz?
    Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára?
    Kiszemelted-e Lótjaidat?

    A mi mindennapi kenyerünket
    add meg minékünk ma!

    A napit, de mi a holnapit kívánjuk,
    a holnaputánit!
    Legyilkoljuk érte a földjeinket,
    mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak,
    emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe,
    s majd a kenyér-meddő föld
    minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.

    És bocsásd meg a mi vétkeinket,

    Honnan kezdjük a felsorolást?
    Az anyaméhtől?
    Futja-e életünkből végigmotyogni
    vétkeinknek fekete lajstromát?
    Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi,
    mi apró jóságainkra is –
    tőled valók-e? vagy törettetéseinktől?
    Voltunk néha azért irgalmasak is,
    legyen ez egy szemer a serpenyőben!

    miképpen mi is megbocsátunk
    az ellenünk vétkezőknek!

    Ha akképpen, akkor jaj nekünk
    és jaj az ellenünk vétkezőknek!
    Mert mi nehezen bocsátunk meg,
    de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.

    És ne vígy minket a kísértésbe,

    Ezek már rég nem a te kísértéseid,
    hiszen azok olyan ősiek,
    hogy edzettségünk megbirkózik velük.
    Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek,
    hanem valaki langyos szívűé,
    aki odaférkőzött tüzed közé
    s az ördög jege közé.
    Alig ismerjük még, azért veszedelmes.

    de szabadíts meg minket a gonosztól!

    Ő az, ő! Az előbbi, a langyos!
    Tőle szabadíts meg!
    A Gonosztól!

    Mert tiéd az ország
    és a hatalom és a dicsőség,

    Nem egy az ország az országlással,
    nem egy a hatalom a hatalmassággal,
    nem egy a dicső a dicsőséggel.
    Add, hogy egy legyen,
    tedd, hogy úgy legyen,
    mindörökké.

    Ámen.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény

  • Rab Zsuzsa: Otthont adsz

    Amint az ajtón benyitok,

    kezemnek

    otthont adsz a tiédben.

    Befogadod, mint csavargót a házba,

    ott vacok várja, tűzhely, vacsora,

    nincs lárma, nincs tülekvés.

    A lélek felbátorodva

    kioldja átázott cipőjét,

    vizes harisnyáját kötélre dobja,

    aranyfényű teát tesznek elébe,

    illatos málnaízzel,

    vágnak mellé, amennyi jólesik,

    a friss kenyérből.

    Aztán, ha a lélek, felbátorodva,

    egy kicsit kutat még a polcon,

    talál ott rejtett örülnivalót:

    kis üveg mézet,

    vagy egy pozsgás-piros almát.

    Csak annyi kell, hogy a kezemnek

    egy pillanatra

    otthont adj a tiédben.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény