https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Rab Zsuzsa: Három alakban

    VOLTAM –
    már csupa titok vesz körül.
    Arcom fölött regényes fűzfa bókol.
    Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból,
    és özvegyem arcára gyász kövül.

    LESZEK –
    még csupa titok vesz körül.
    Ész tisztelet pátyolja megszülőmet.
    Leszek – még nem ígértem semmi többet.
    De elég ennyi. Mindenki örül.

    VAGYOK –
    csak közöny vesz körül,
    és mindenkinek a könyökén jönnek ki
    szavaim és mozdulataim –
    én vagyok a fölösleges, ha már megtelt
    a villamos,
    én vagyok a sorban előtted álló,
    én vagyok, akitől
    szürkék a hétfő reggelek,
    én vagyok, ki folyton az életével traktálna téged.

    Fölkelek és lefekszem, ásítok és eszem, titkom nincs.
    Kiszámítható vagyok és fölmérhető,
    robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra,
    ugyanilyennek.
    Viselj el mégis, mert ennyi adott –
    vagyok.

    Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár

  • Solymos Ida: Szigorú szolgálattevő

    Emlékeztessem magamat?
    hogy mint nap,
    eszméletemben fölvirradsz,
    le nem nyugszol soha,
    szigorú szolgálattevő,
    cselekvéstelen tettek támasza
    – lám! –
    – tudod is, hogy hasonlíthatatlan.

    A szavak semmire se jók.
    Ugrásom rövidebb volt önmagamnál,
    célja-rejtett mutatvány, olcsó, ostoba,
    így kreálhattam viszonyíthatót.

    cilinderemből fűrészpor szakadt ki,
    berondítja a padlatot.
    Nem szövetséges konyak és dohány.
    Pimasz voltam: hát ordítok.

    Dicsértessél a tűrés országában!
    A tékozlásnak nincs feltétele.
    Eldönthető, ki mállik szét magában
    s mivé sarcolja vállalt szerepe.

    Egyedülséged magaslatán is,
    törvényhozó, te,
    dicsértess csöndesen.
    Nem én leszek, aki kiválik.
    Buborék voltam.
    Nem is létezem.



    🔖 Forrás : Solymos Ida: Esküminta

  • Solymos Ida: Rejtelmek

    Füst Milánnak

    Remete éjemnek megőszült csöndjében
    csuklyás vén barátként sétálgat a szellő,
    komor felhők alatt mocorog az erdő,
    földi pucok, fűszél és isten-bogara
    szunnyad a sötétség redős rejtekében.

    Mint agg próféta, ki rettegi halálát
    e földi érdemeit búsan latolgatja,
    aszott karját tán a végtelenbe nyújtja,
    ily koldusként állva síratom a mindent
    és torzzá törpülve kutatom homályát.

    Magas hegygerincem, fennkölt messzeségben,
    melyet fellegek ametisztbe vonnak,
    kiállnék vádlómnak, védőmnek, tanúmnak,
    és várván a bírót s a mennyei hóhért,
    rendítetlen állnék a kormozó éjben.



    🔖 Forrás: Solymos Ida: Esküminta

  • Solymos Ida: Neved

    Írtam volna a pályaudvar
    csarnokaiban a falakra,
    mint írta volna ő, ha tudja,
    bolond előd, Csontváry Kosztka.

    Lettél már eltagadhatatlan.
    Szállhatsz füstban, gőzben, mocsokban,
    emléked ellen vértezetlen
    ülök a szomszéd rengetegben.

    Szobáinkban úgy ültél a székbe,
    mint aki útról hazatérve…
    hogy beboltozd esténket fénnyel
    s örömünk mérföldekre ért el.

    Tán legjobban szemedtől óvtak?
    hozzád kerültem vallatónak,
    levesed mellé gondűzőnek,
    langyosuló kályhádba tűznek,
    lámpásnak szűkebb éjszakákban:
    keveset civódj a homállyal
    hosszú zajban képzelt vigasznak
    s hogy megmutatlak önmagadnak,
    hessegetni, ha arra téved
    szele a gyérülő reménynek,
    s ha tán aludni készülődnél,
    legyek az utolsó verőfény,
    ki fekhelyénél eltűnődve
    reábólint az elmenőre,
    s lakatolt ajtóit kitárva
    segít a mozdulatlanságba.

    Tudom, oszthatatlan magányod
    sokfele hajszol. Mindig látnod
    kell arcod más szemek tüzében,
    más recehártyák édenében.

    Jól emlékszel: mindig csak szolgád
    voltam, de arcod kergetett át
    valami másba, szótalanba,
    s hallhatónál hangosabba.

    A minden-őrzés megszállottja,
    fűzlek mondat-spirálisokba;
    Nyújtózz bennük körülzuhogva,
    mintha válladra víz omolna.

    Neved, az eltagadhatatlan,
    tettekbe árad, mik lakottan
    ablakaimig visszhangozzák:
    alig születtél! már kopog rád
    a közöny és a jóllakottság.

    Nyavalyás fűszál utca-szélen
    ágaskodtam miattad étlen.
    Hallgass! A várost föl ne lázítsd,
    amiért este nem találsz itt.


    🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, kortárs magyar költészet
    🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján

  • Hajnal Anna: Ma

    Ma nem várok semmit.
    Nem jön levél, nem szól barát,
    csak a fény ül meg az ablakon,
    mint egy fáradt madár.

    Ma nem remélek semmit.
    Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
    mert a holnap is csak egy másik ma,
    amit ugyanígy kell végigélni.

    Ma nem félek semmitől.
    Az idő nem ellenség –
    csak tükör,
    amibe belenézek,
    és visszanéz rám valaki,
    aki már nem vár,
    nem remél,
    nem fél –
    csak él.

  • Hajnal Anna: Messziről

    Most messziről küldöm a csókomat,
    nem hozhatja el semmiféle szél.
    Nem ér el hozzád, csak a gondolat,
    mely szavak nélkül is beszél.

    Most messziről küldöm a szívemet,
    csak az emléked őrzi meg nekem.
    Nem láthatom a szemedet,
    de látlak, amíg létezem.

    Most messziről küldöm az álmaim,
    hogy őrizzék az álmodat.
    Nem tudom, mikor látlak újra,
    de addig is: szeress, ha szabad.

  • Hajnal Anna: Tavasz lesz újra

    Felhők vonulnak,
    de mögöttük ott a nap.
    Csak el kell hinni,
    hogy nem tűnt el.

    A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
    a hó alatt már mozdul a zöld.
    Az élet sosem felejt el visszatérni,
    csak néha elbújik,
    amíg mi siratjuk.

    Tavasz lesz újra.
    Nem ugyanaz, mint tavaly,
    de tavasz –
    mert valakinek hinni kell benne.

    És ha nem maradt más,
    legyen az az ember én.

  • Hajnal Anna: Őszi vers

    Fázom.
    Nem a széltől, nem az esőtől,
    hanem attól a hangtalan hidegtől,
    ami belülről jön.

    A fák leveleikkel búcsúznak,
    én meg a szavaimmal.
    Mindkettő sárgul,
    mindkettőt elviszi a szél.

    Már nem keresem a nyarat.
    Megtanultam:
    a meleg nem az évszakban lakik,
    hanem egy másik ember tenyerében.

    És ha az a tenyér elenged,
    hiába süt a nap,
    mégis ősz van.

  • Hajnal Anna: A kert

    Van egy kert,
    ahová minden tavasszal visszatér a fény,
    de én már nem.

    Ott felejtettem a gyermekszavakat,
    az elgurult labdát,
    és a tavasz illatát,
    ami akkor még
    nem a múlást jelentette.

    Most messziről nézem,
    hogy az almafák újra virágoznak,
    és egy pillanatra úgy érzem:
    mintha mégis hazaérkeztem volna.

    De a kapu zárva van,
    a kulcs elveszett,
    és az idő
    már nem vár senkire.

  • Ágai Ágnes: Bohóc a tükörben

    Reggelente a tükörbe nézek,
    és valaki visszanéz rám –
    ismerős, de kissé idegen.
    Mint egy régi fotó,
    amit sokáig a napon felejtettek.

    A szám sarkában fáradt derű,
    a szemem alatt nevetőránc –
    vagy síró?
    Nem tudom már megkülönböztetni.

    Kifestem magam, mint a bohóc:
    pír a szívre, mosoly az arcra,
    hogy ne lássák, amit látni nem kell.
    Nevetek.
    Mert ez a dolgom.
    Nevetek – hogy ne kelljen sírni.

    És amikor este leveszem az álarcot,
    a tükör még mindig ott áll.
    Nem nevet, nem sír –
    csak néz rám némán,
    mintha tudná,
    hogy a bohóc mindig őszinte,
    amikor egyedül van.