Láttam szomorúságodat,
szemedben szomorúságomat.
Ujjaim vágtató lovak
dobogtak márvány-gerinceden,
de hozzám hajtottad fejed,
hozzád hajtottam fejem.
Egy szárnyacsavart ablakot
a szél az utcára csapott.
Városmajor harangja vert,
sötétség pohara betelt.
Tejfogad koccant — mire kell
ez a szerelem, mire kell?
Forgott ég-föld velünk,
s tudtuk, hogy csak elveszünk.
Hallgattam gyerek-sírásodat,
hallgattad gyerek-sírásomat.
Forrás: Szívzuhogás
Egy asztallap választ csak el
tőle, fa-göcsörtjeivel,
ág-bogak sebhelyeivel…
Nem kérdez, de felelni kell,
én felelnék, de nem merek,
a fát látom a szirt felett,
sok vizek zúgnak lent vadul,
a látomás örvénybe hull,
veszejtő zűrzavarba fúl,
elvész föltarthatatlanul…
Most őt látom, csupa zene,
madárhang, örvény a szeme,
szirten lángragyúl a jég,
tűzzuhatag a szakadék,
csak zuhatag és jajgatás,
aztán örök hallgatás;
borít szakadt fátyolt reám
a lágy, közömbös óceán,
volt sorsok, elmerült nevek
között halálba süllyedek,
de fölnézek egy percre még,
és ő az ég, és ő az ég.
Forrás: Szívzuhogás
Tudom, hogy lehetetlen.
Azért csinálom!
Légvár – bevehetetlen.
Halálos álom.
Tudom, hogy megtorpanok.
Erősebb nálam.
Tengerre szállnék gyalog,
lehúz az áram.
Szemembe árad a fény,
igéz a Minden;
szavakba hogy önteném?
Messze van innen,
hol renddé rendeződik,
mi volt s mi lesz még,
s az ég leér a földig…
Tenni szeretnék!
Teremteni világot,
egyet az Egyben.
De térdig sárban állok.
Ki húz ki engem?
Istennek sem volt tréfa,
pedig ő isten…
Megingok nagyon néha
erőben, hitben.
Lehetetlent akarok
esztelen áron.
Tudom, hogy belehalok.
Azért csinálom.
Forrás: Art-Poétika
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás,
mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
szakadó szívverés,
nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek,
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Barnuló, nagy rögök,
szemem földje helyett,
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed,
elmásolnám magam:
ne legyek barna lomb,
megmásítnám magam:
csak nézz rám, hajnalodj!
Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
sólymozó zokogás?
Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.
Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed.
Szíthatod, szidhatod,
kihalok nélküled.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
(1962)
Van értelme a képtelen malomnak,
mely körülöttünk kattog konokul?
Van értelme a fának és a lombnak,
hogy újra s újra virágba borul?
Van értelme az eleven csírának,
mely átvonul a nemzedékeken?
S hogy értelemmel próbáljuk lemérni
az esztelent – van abban értelem?
Van értelme loholni, futni annak,
kit körbe hajszol egy komisz varázs?
Van értelme leírni azt a verset,
melyet nem olvas soha senki más?
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Fölém borul a lisztes ég
pokróca, hallgatom az estet,
s a lassú hóhullás neszét.
Kabátom, gőgöm szertefeslett.
Üzend, dal, dúdold szenvedés,
bukfencet hányó gyermekeknek;
jaj annak, aki szeret, és
jaj annak, aki nem szerethet.
Forrás: Szívzuhogás
Ha nem volna ilyen holdszínű a szemed,
s ily napszínű, miközben agyag, tűz s munka formál,
ha nem lakozna benned a lágyan libbenő lég,
s nem lenne az egész hét ámbra-illatú tőled,
ha nem volnál magad a tündöklő, arany perc,
mit vadszőlőivel az indás ősz befuttat,
s a kenyér is, mit az illatozó hold
dagaszt szitáló lisztjéből az égen,
ó, akkor nem szeretnélek, szerelmem!
Mindent ölelek, ha téged ölellek,
fövenyt, időt, a zápor nyurga fáját,
s azért él minden, hogy én élve éljek:
hogy mindent lássak, nem kell messze mennem,
mindent, mi él, ott látok élni benned.
Fordította: Somlyó György
Forrás: –
Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.
Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.
Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.
Forrás: –
Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.
Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.
És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,
Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.
Eldobtam mindent – íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,
Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.
Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész –
Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.
Forrás: –
Valami olyan csend ez itt,
mély értelmét úgy őrzi titkon,
hogy minden, miről szó esik,
őhozzá kell, hogy igazodjon.
Valami olyan messzeség
van itt örömben, szenvedésben,
hogy az életben, ami szép,
ővele kell, hogy összeférjen.
Valahogy olyan vagy magad,
messzeségből, csendből szövötten,
hogy a tegnapi rohanat
már értelmetlen énelőttem. –
S versem is immár halkuló,
és olyan messziről világol,
mint ott az ormokon a hó
e bűvös vagon ablakából.
A sürgés-forgás csábított.
Csend s messzeség híjával éltem.
Úgy tűnt: időben ott vagyok
mindenütt, pedig egyre késtem.
Vágytam száguldó életet, –
s csak kapkodtam, nem cselekedtem. –
De igaz sikert hol lelek,
sikert, mit nem olcsón szereztem?!
Csend, messzeség és te magad,
bocsáss meg: mindent újra kezdek.
Felégetem a hidakat,
mik zajba-bajba visszavisznek.
Rohanás félre nem vezet.
Mindegy, hogy búm vagy örömem lesz:
erős leszek és nagy leszek. –
Más nem méltó az életemhez.
Fordította: Tellér Gyula
Forrás: –
