Tudod, milyen szomjas vagyok?
Az éj a száraz földre hull.
Fölötte csillag ég és csillag ég,
de víz sehol, sehol se csobban.
Szomjas vagyok, mint a homok,
mint fák a villámvert hegyoldalon,
mint zuhanó madár, ha eltévedt,
s nem ér le a tóig a szárnya.
Szomjas vagyok, mint gyermek, aki sír,
mint anya, aki gyermekére vár,
mint temető, ha elhagyott,
s füvét nem mossa könny, se zápor.
Szomjas vagyok, mint a halál.
Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?
Madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?
Halkan mondjad, – hangosan hallik, –
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.
Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.
Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,
akadó lélegzetbe vessed.
Hogyha szereted, így szeressed.
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
s dobognak benne mind a csillagok.
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez asszonyosan diadalmas, teljes,
mint kiszabadult, röppenő madár?
Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
miből e nem várt fűzfagally hasadt, –
mi rugalmas és most született ifjú,
mint szökőkúton hajnalban a csepp?
Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
mely magányomból hozzád vezet?
Egyik pillére az én tenyerem,
másik pillére a te kezed.
Már csak az egyszerű, világos dolgoknak akarok örülni,
a fénynek, mely reggel beárad a házba,
az ablaknak, melyen át kinézek,
a levegőnek, melyet belélegzek,
az ételnek, melyet magamhoz veszek,
a víznek, mellyel szomjam oltom,
a tűznek, melynél melegszem,
a ruhának, mely befedi testem,
az ajtónak, melyen át a szobába lépek,
a földnek, melyen járok,
az útnak, melyen sétálok,
a kavicsnak, melyet hazaviszek a zsebemben,
a falevélnek, mely elém hull,
a fűnek, melyet nyírok,
a magnak, melyet elültetek,
a zöldségnek, melyet magam termesztek,
a hegynek, melyet képzeletben naponta megmászok,
az erdőnek, melybe vágyom,
a papírnak, melyre írok,
a ceruzának, melyet közben fogok,
a terasznak, hova munka után kiülök,
a szomszédnak, ki néha átugrik hozzám egy italra,
a széknek, melyben helyet foglalok,
az estének, mely felváltja a nappalt,
a kutyának, mely a lábamhoz telepszik,
a tücsökcirpelésnek, melyet sokáig hallgatok,
már csak elkerülhetetlen, szükségszerű örömök éltessenek.
Az anyukám már nincs velem
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.
Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?
“Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!”
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.
És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam.
Forog a négyszögletes mennyezet fölöttem,
magába itta pillantásomat.
Forognak kint a fák, mint tű hegyére fölszúrt
szenvedő bogarak.
Megint a halál mellől pörget vissza
egy boldog forgószél a közeledbe.
Testem kudarcait a reményed legyőzte,
s élek most egy tenger nyugalmával borítva.
Jó napot kívánok a homlokodnak,
a kétségbeesés ága verte,
jó napot kívánok a kezednek,
a jég narancsát számba tette,
s a lábad jött, áradt a lábad,
mint két folyó, ha medret otthagy,
virágszál ringott rajtuk s félénk csillag,
üdvözlet futós lábaidnak.
Hirdettem: van utam külön
a világ zavarában s örömében,
de gyöngeségem most elárult,
s nem élhetek, csak arcod közelében.
Csak arcod tavaszában ismerek rá
a földre, mely megújul s élni enged.
Erdők úsztak a fájdalommal szembe,
éneklő erdők s fölismert szerelmed.
Ne becsüld túl az életet,
játssz vele, ha játszik veled.
Koronája hamis arany,
kopogtasd meg, fahangja van.
Ne becsüld le az életet,
bárha sokszor eltévelyeg,
hűtlen hozzád, lelke ledér,
pár könnycseppet mégis megér…
Ha szólnál, hogyha mondanád!
Én rád hajolnék mint a nád
A tó vízére csendesen.
Hagynám, hogy ringatózz velem.
Ha nem beszélsz, mert nem lehet,
Csak küldjél bármilyen jelet!
Elég egy apró mozdulat,
S én találok hozzád utat!
– Mert megszerezlek bárhogyan!
A porba rajzolom magam,
Amerre jársz, amerre lépsz.
– Ha nem akarsz is hozzám érsz!
#
Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?
Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.
Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!
