Nagy-nagy rémek űztek,
már mindent bejártam:
végső menedéknek
Istennél megálltam.
S lám az Isten nékem
sziklaszilárd vért lett,
gond meg nem találhat,
baj hozzám nem érhet,
mert az Isten nékem,
míg másnak csak támasz,
nekem menedékem,
végső menedékem!
Míg örömben jártam,
nem leltem meg Istent.
Rá csak most találtam,
hogy elveszték mindent.
Ilyenek vagyunk mi,
gyarló földi férgek,
úgy térünk csak Hozzád,
bánatok ha érnek,
szertekuszált álmok,
széttépett remények.
Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!
Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre,
lépdelnél végig közöttünk,
lehelne rád nyirkos kapuboltok szemétszaga,
néznél be udvari ablakokon a szobákba,
ahol feldöntött pálinkásüvegek közt
egy pontra merednek az asszonyok!
Szenteltessék meg a te neved!
Mindenható vagy, add hát,
hogy megszenteltessék az ember neve is.
Gyarlónak, halandónak ítélted,
azért volt neki mindegy,
mit cselekszik a földön.
Jöjjön el a te országod!
De melyik az?
Hiszen múlandó életünkben annyiszor mondták nekünk:
ez a te országod, az a te országod –
annyiszor, jaj, annyiszor!
Legyen meg a te akaratod,
mint a mennyben, úgy itt a földön is!
Mennynek és földnek törvénye ha egy lehetne!
De hogy országolnánk mennyei módon a földön?
Te segítesz?
Vagy tűzesőt zúdítasz megint Sodomára?
Kiszemelted-e Lótjaidat?
A mi mindennapi kenyerünket
add meg minékünk ma!
A napit, de mi a holnapit kívánjuk,
a holnaputánit!
Legyilkoljuk érte a földjeinket,
mérget vetünk vadjaidnak, madaraidnak,
emelünk kongó kőkockákat fáid zöld kontya helyébe,
s majd a kenyér-meddő föld
minket mérgez meg az Ítélet éjszakáján.
És bocsásd meg a mi vétkeinket,
Honnan kezdjük a felsorolást?
Az anyaméhtől?
Futja-e életünkből végigmotyogni
vétkeinknek fekete lajstromát?
Mégis tekints, ha nagyságos dolgod engedi,
mi apró jóságainkra is –
tőled valók-e? vagy törettetéseinktől?
Voltunk néha azért irgalmasak is,
legyen ez egy szemer a serpenyőben!
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek!
Ha akképpen, akkor jaj nekünk
és jaj az ellenünk vétkezőknek!
Mert mi nehezen bocsátunk meg,
de hisz érted, e sáros földön nekünk nehezebb.
És ne vígy minket a kísértésbe,
Ezek már rég nem a te kísértéseid,
hiszen azok olyan ősiek,
hogy edzettségünk megbirkózik velük.
Nem isteni és nem ördögi kísértések ezek,
hanem valaki langyos szívűé,
aki odaférkőzött tüzed közé
s az ördög jege közé.
Alig ismerjük még, azért veszedelmes.
de szabadíts meg minket a gonosztól!
Ő az, ő! Az előbbi, a langyos!
Tőle szabadíts meg!
A Gonosztól!
Mert tiéd az ország
és a hatalom és a dicsőség,
Nem egy az ország az országlással,
nem egy a hatalom a hatalmassággal,
nem egy a dicső a dicsőséggel.
Add, hogy egy legyen,
tedd, hogy úgy legyen,
mindörökké.
Ámen.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
Amint az ajtón benyitok,
kezemnek
otthont adsz a tiédben.
Befogadod, mint csavargót a házba,
ott vacok várja, tűzhely, vacsora,
nincs lárma, nincs tülekvés.
A lélek felbátorodva
kioldja átázott cipőjét,
vizes harisnyáját kötélre dobja,
aranyfényű teát tesznek elébe,
illatos málnaízzel,
vágnak mellé, amennyi jólesik,
a friss kenyérből.
Aztán, ha a lélek, felbátorodva,
egy kicsit kutat még a polcon,
talál ott rejtett örülnivalót:
kis üveg mézet,
vagy egy pozsgás-piros almát.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra
otthont adj a tiédben.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár / Arcanum – Meglepetésversek gyűjtemény
VOLTAM –
már csupa titok vesz körül.
Arcom fölött regényes fűzfa bókol.
Foszló nyakkendőm lóg ki egy fiókból,
és özvegyem arcára gyász kövül.
LESZEK –
még csupa titok vesz körül.
Ész tisztelet pátyolja megszülőmet.
Leszek – még nem ígértem semmi többet.
De elég ennyi. Mindenki örül.
VAGYOK –
csak közöny vesz körül,
és mindenkinek a könyökén jönnek ki
szavaim és mozdulataim –
én vagyok a fölösleges, ha már megtelt
a villamos,
én vagyok a sorban előtted álló,
én vagyok, akitől
szürkék a hétfő reggelek,
én vagyok, ki folyton az életével traktálna téged.
Fölkelek és lefekszem, ásítok és eszem, titkom nincs.
Kiszámítható vagyok és fölmérhető,
robotgépbe táplált adataimból megszületnék újra,
ugyanilyennek.
Viselj el mégis, mert ennyi adott –
vagyok.
Forrás: Rab Zsuzsa – Kő és madár
I.
Ravatalomról mikor leszöktem
deszkakemény tüdőm kitenni,
bütyköltem pumpát, fújtatót,
loholtam lángot, rongyosat enni,
szappanhad, képszög, mogyoró,
papsajt, olajbogyó – mikor mi jött –
esztendeim zúzmarája fölött.
II.
Amit szereztem, az enyém.
Kit nekem szültek, NEM ADOM
kabátom, fácános mezőm, tutajom –
NEM ADOM
Szemébe göngyölt.
Szanaszét szállat;
NEM ADOM
Szereztet (szerzett!) magamhoz szárnyat.
A levegőben igényelt ágyat.
Ott lakom.
(adhatom?) NEM ADOM
III.
Törzsemet (roncsot!) hátáról koloncot
le akarom s letagadom.
Hogy én: cementzsák, salakdomb?
egy frászt!
netán galóca, kukucska sámán?
egy ólra redukált gügye manóka?
foszlott kokárda?
Ne nem.
Szabályosan szakadjak ronggyá,
mésszé tiporttá,
de.
IV.
Amit szereztem, elvesztem.
Kit nékem szültek —? —
vihetik.
A levegőben jussolt ágyat,
göngyöleget, lecsatolt szárnyat
köszönettel —
„három darab”
Két pint vizet, fácánjaim és tutajom
ezennel visszajuttatom.
No vigyék.
„A zászló marad.”
Forrás: Solymos Ida – Esküminta
Emlékeztessem magamat?
hogy mint nap,
eszméletemben fölvirradsz,
le nem nyugszol soha,
szigorú szolgálattevő,
cselekvéstelen tettek támasza
– lám! –
– tudod is, hogy hasonlíthatatlan.
A szavak semmire se jók.
Ugrásom rövidebb volt önmagamnál,
célja-rejtett mutatvány, olcsó, ostoba,
így kreálhattam viszonyíthatót.
cilinderemből fűrészpor szakadt ki,
berondítja a padlatot.
Nem szövetséges konyak és dohány.
Pimasz voltam: hát ordítok.
Dicsértessél a tűrés országában!
A tékozlásnak nincs feltétele.
Eldönthető, ki mállik szét magában
s mivé sarcolja vállalt szerepe.
Egyedülséged magaslatán is,
törvényhozó, te,
dicsértess csöndesen.
Nem én leszek, aki kiválik.
Buborék voltam.
Nem is létezem.
🔖 Forrás : Solymos Ida: Esküminta
Füst Milánnak
Remete éjemnek megőszült csöndjében
csuklyás vén barátként sétálgat a szellő,
komor felhők alatt mocorog az erdő,
földi pucok, fűszél és isten-bogara
szunnyad a sötétség redős rejtekében.
Mint agg próféta, ki rettegi halálát
e földi érdemeit búsan latolgatja,
aszott karját tán a végtelenbe nyújtja,
ily koldusként állva síratom a mindent
és torzzá törpülve kutatom homályát.
Magas hegygerincem, fennkölt messzeségben,
melyet fellegek ametisztbe vonnak,
kiállnék vádlómnak, védőmnek, tanúmnak,
és várván a bírót s a mennyei hóhért,
rendítetlen állnék a kormozó éjben.
🔖 Forrás: Solymos Ida: Esküminta
Írtam volna a pályaudvar
csarnokaiban a falakra,
mint írta volna ő, ha tudja,
bolond előd, Csontváry Kosztka.
Lettél már eltagadhatatlan.
Szállhatsz füstban, gőzben, mocsokban,
emléked ellen vértezetlen
ülök a szomszéd rengetegben.
Szobáinkban úgy ültél a székbe,
mint aki útról hazatérve…
hogy beboltozd esténket fénnyel
s örömünk mérföldekre ért el.
Tán legjobban szemedtől óvtak?
hozzád kerültem vallatónak,
levesed mellé gondűzőnek,
langyosuló kályhádba tűznek,
lámpásnak szűkebb éjszakákban:
keveset civódj a homállyal
hosszú zajban képzelt vigasznak
s hogy megmutatlak önmagadnak,
hessegetni, ha arra téved
szele a gyérülő reménynek,
s ha tán aludni készülődnél,
legyek az utolsó verőfény,
ki fekhelyénél eltűnődve
reábólint az elmenőre,
s lakatolt ajtóit kitárva
segít a mozdulatlanságba.
Tudom, oszthatatlan magányod
sokfele hajszol. Mindig látnod
kell arcod más szemek tüzében,
más recehártyák édenében.
Jól emlékszel: mindig csak szolgád
voltam, de arcod kergetett át
valami másba, szótalanba,
s hallhatónál hangosabba.
A minden-őrzés megszállottja,
fűzlek mondat-spirálisokba;
Nyújtózz bennük körülzuhogva,
mintha válladra víz omolna.
Neved, az eltagadhatatlan,
tettekbe árad, mik lakottan
ablakaimig visszhangozzák:
alig születtél! már kopog rád
a közöny és a jóllakottság.
Nyavalyás fűszál utca-szélen
ágaskodtam miattad étlen.
Hallgass! A várost föl ne lázítsd,
amiért este nem találsz itt.
🪶 Kategóriák: Solymos Ida versei, kortárs magyar költészet
🔖 Forrásmegjelölés: saját gépelés alapján
Ma nem várok semmit.
Nem jön levél, nem szól barát,
csak a fény ül meg az ablakon,
mint egy fáradt madár.
Ma nem remélek semmit.
Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
mert a holnap is csak egy másik ma,
amit ugyanígy kell végigélni.
Ma nem félek semmitől.
Az idő nem ellenség –
csak tükör,
amibe belenézek,
és visszanéz rám valaki,
aki már nem vár,
nem remél,
nem fél –
csak él.
Most messziről küldöm a csókomat,
nem hozhatja el semmiféle szél.
Nem ér el hozzád, csak a gondolat,
mely szavak nélkül is beszél.
Most messziről küldöm a szívemet,
csak az emléked őrzi meg nekem.
Nem láthatom a szemedet,
de látlak, amíg létezem.
Most messziről küldöm az álmaim,
hogy őrizzék az álmodat.
Nem tudom, mikor látlak újra,
de addig is: szeress, ha szabad.
