https://verskucko.com

Kategória: Versek

  • Kosztolányi Dezső: Halottak napján

    Halottak napján.
     Este, hogyha hallom,
    hogy áhítatra kondít a harang,
    elálmodozom a búgó harangon.
    Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
    hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
    mely a szívemben porladoz, alant.

    Imádkoztam, mint kisfiúcska ekkor,
    vékony kezem megfogta jó anyám,
    szemembe nézett mélyen, s átölelt jól.
    Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
    A lámpatenger kék, beteg derűjét,
    az őszi fényt tükrözte vissza tán.

    Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég,
    a lelkem ott járt a sírok között,
    s a víziók egymást riogva űzték.
    Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
    két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
    tágas szobánk homályba öltözött.

    Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
    én megbotoltam réveteg imámban,
    anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
    Fáradt imám hozzá szállt, s őt imádtam.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Ágh István: Virágosat álmodtam

    Édesanyám,
    virágosat álmodtam,
    napraforgó
    virág voltam álmomban,
    édesanyám,
    te meg fényes nap voltál,
    napkeltétől
    napnyugtáig ragyogtál.

    Forrás: MEK


  • Déry Tibor: Vers

    Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
    alkotott az ember. S szemlét tartani
    szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
    szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
    ujjai alatt mint betüit a vak,
    olykor felkel s szavakat
    mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
    egymás vállán ülnek és alaktalanul
    lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
    a megszólitottak.

    S e csönd egyre nyomasztóbb,
    s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idő,
    hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
    s ti ott fenn, szeliden ődöngő csillagok!
    ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
    ti is megrendültök és fénykoszorutok
    csörögve széthull mint az őszi lomb.

    A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
    tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
    és a képmutatás.

    Hogy pedig el ne merüljünk
    a gazban amely az elhallgatott válasz
    fölött sárgán kinő és gorombán
    dörögve már befutja a teret
    s hogy kibékitsük – szerényen mint az alacsonyak
    a feszengő mindenséget melynek dallama
    romlandóbb a virágnál: ideje lesz
    csöndesebbnek lenni s meghajolva
    felvenni képét ama gyermeknek
    ki hatalmas anyjához este hazatér
    s elsimul benne mint avarban a levél.

  • Tóth Árpád: Ave morituri

    Üdvözlegyetek, szomorú társak,
    Szomorú társak, halvány ajkuak,
    Bús bajtársak, horpadt szivüek,
    Üdvözlegyetek, szótalanok,
    Üljünk ki este a szürke víz mellé,
    Nézzük este a hideg folyamot,
    Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
    Üljünk ki a kőgarádicsokra.

    Benn a bárkában, a sötét bárkában
    Öleli a halász kacagó párját,
    Pirosló ablakú, aranyos függönyű
    Csendes, szentképes, pici szobában…

    Üljünk ki a kőgarádicsokra,
    Horpadt szivüek, szótalanok,
    S gondoljunk a gondolatunkra,
    A csendesre, a szomorúra,
    S mosolyogjunk a piros örömön,
    Az eleven örömön, mi, halottak,
    Szomorú társak, csendes halottak,
    Üljünk a partra mosolyogni…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Miért?

    Ablakomban, szürke esten,
    Üldögélek, semmi kedvem,
    Munka nélkül, tétlenül
    Sok, sok percem elrepül.

    Porbelepte, satnya ágra,
    Szirmasíró, bús virágra
    Nézek némán, hidegen,
    Árva sorsuk mit nekem!

    Lelkem üres, puszta, fásult,
    És a perc mindegyre száguld,
    Míg egy sápadt alkonyon
    Itt kell hagyni ablakom…

    S a halál szól irgalommal:
    „Ne vesződj már szívbajoddal,
    Jégkezemmel szeliden
    Megsimítom, s elpihen.”

    Akkor vadul felsikoltok:
    Nem akarok lenni boldog,
    Élni, élni, akarok!
    Miért? balga, bús titok!

    Forrás: MEK

  • Weöres Sándor: Galagonya

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Zúg a tüske,
    szél szalad ide-oda,
    reszket a galagonya magába.

    Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
    lánya válik,
    sírni kezd.

    Őszi éjszaka
    izzik a galagonya
    izzik a galagonya
    ruhája.

    Forrás: MEK

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.

  • Weöres Sándor: Őszi melódia

    Hűvös és öreg az este.
    Remeg a venyige teste.
    Elhull a szüreti ének.
    Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,
    villog a torony gombja,
    gyors záporok sötéten
    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,
    elbújnak már a vének,
    hűvös az árny, az este,
    csörög a cserje teste.

    Az ember szíve kivásik.
    Egyik nyár, akár a másik.
    Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
    lyukas és fagyos az emlék.

    A fákon piros láz van.
    Lányok sírnak a házban.
    Hol a szádról a festék?
    Kékre csípik az esték.

    Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
    nem marad semmi emlék,
    az ember szíve vásik,
    egyik nyár, mint a másik.

    Megcsörren a cserje kontya.
    Kolompol az ősz kolompja.
    A dér a kökényt megeste.
    Hűvös és öreg az este.

  • Jókai Mór: Tüzes szerelmi vallomás

    Szerelméről beszélt nagyon Jankó;
    Választottját úgy híták hogy Janka;
    Nem volt ugyan valami szép lányka;
    De birtoka volt igen sok bankó.

    Mondta Jankó, hogy a szive mint ég!
    Akár csak egy feneketlen katlan,
    Melyben Janka nagysám szakadatlan
    Tüzesíthet vasalókat mindég.

    A mínt mondja, hogy a keble lángol:
    Egyszer csak kigyulad a kabátja,
    Érzi szagát, a füstjét is látja:
    Kigyúlt biz az a szerelmi lángtól.

    Hát egy csomag gyufa volt zsebében,
    Azt ő addig nyomkodta, dörzsölte,
    A szerelmi vallomás hevében,
    A míg egyszer lángra lobbant szépen
    S Jankó urfi majd ott égett tőle.