Kategória: Versek

  • Hegedűs Géza: A megtalált haza

    (részlet – záróének és utóhang az Idők mélyén című műből)

    Itt ez a föld, mostan formáljuk a sorsát.
    Nem múló percekig fog állni itt Magyarország.
    Azt nézzük csak, akik majd itt élnek, mit akarnak.
    Kit mondasz idegennek, s kit mondasz te magyarnak?

    Hol kezdődik a népünk? Ménrót két fia hajdan,
    űzve a szarvast, hajtva mocsáron s vad sivatagban
    ért a belár legelőre, s az ifjak hős hada végül
    ott települt le, belár nőt lelvén mind feleségül.

    Hát ki Magyar köztük? Ménrót fia? vagy felesége?
    Vagy tán ott született a Magyar nép köztük, elélve
    hosszú időt? De utána jövének más nevű népek,
    jöttek szőke alánok, s turkok, barna legények.

    Új had csatlakozott, más had leszakadt a nagy úton.
    Nem mindenkit várt a hegyen túl itt ez az új hon.
    Hát Magyar az, ki Lebéd földjén egykor lemaradván
    más népekkel, más módján él távoli pusztán?

    Nem Magyar ő már, más a beszéde, más a szokása.
    S hozzánk állt a kabar s harcolt életre-halálra
    értünk és mivelünk, s úgy él mivelünk, ahogy élünk.
    Most született fia úgy szól majdan, ahogy mi beszélünk.

    Nem Magyar ő? S leigázva avart, bolgárt meg a szlávot –
    nélkülük élsz itt? Eddig a földön az ő keze szántott,
    most majd tőle tudod meg, hogy kell bánni a földdel.
    És a közös munkán szerelemnek vágya kizöldel.

    Majd fiaink a leányaikat szerelemre kívánják,
    s lányunk is csak akad, ki közöttük lelve a párját
    formálgatja magyarrá férje szívét meg a nyelvét,
    s lesznek, akik leszakadnak, mert idegenbe keresik
    jobb létük. Csak menjenek ők. S jöjjön mi közénk
    az, ki az életet úgy élné majd, ahogy élünk.

    Ő a magyar, bárhonnan indult el, ki a sorsát
    jóban-rosszban egyre kitartván itt Magyarország
    sokszínű táján otthont lelve most vagy idővel
    használ másnak, élve magáért ésszel, erővel,
    s jött ő bármikor is, sorsát sorsunkra cseréli,
    s régi regéinket szíve módján újra regéli.


    Utóhang

    Így történt valóban?… Bízvást nem hiába
    írták latin szóval régi krónikába:
    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    Árpád fia, Zoltán eljegyezte békén
    Ménmarót leányát – És ha mese mégis –
    így tudta a tudós, így mondta a nép is.

    Hogyha nem is esett szóról szóra ekképp –
    Zoltán házassága nem mondai jelkép.
    Ha nem vele történt – megtörtént sok mással:
    vége a mondáknak a honfoglalással.

    Fehérló nemzete, Hunor s Magyar népe
    mesés napkeletről napnyugatra térve
    élükön Álmossal, bátor, bölcs vezérrel
    végtelen út végén a hazáig ért el,
    a hazáig, ahol várta az új élet…
    És a Magyar nemzet az időbe lépett.

    Honfoglaló tettek, véres harcok végén
    hódító és hódolt békén együtt élvén
    sok vihart megálló országot teremtett,
    hol ki otthont keres – hazájára lelhet.

    S múltak századévek, elmúlt ezer év is,
    közös kalandokban közös az emlék is,
    s újrakelt emléke rég elmúlt időnek
    mindig új erőt ad jelennek, jövőnek.

  • Heltai Jenő: Karácsony a redakcióban

    És együtt ül karácsonyestén,
    A szeretet nagy ünnepén,
    A szomorú redakcióban
    Néhány mogorva bús legény.
    Kint hull a hó fehér pihéje,
    Olyan magasztos, mély a csend…
    Mi körülüljük a kemencét
    S fázunk, didergünk idebent.


    II

    Az egyik ír, a másik ásít,
    A harmadik sóhajt nagyot:
    Te szent, te szép fehér karácsony,
    Fényed minékünk nem ragyog.
    Itt üldögélünk egymagunkban,
    Szürcsölve búsan a teát,
    Reggelre újság kell a népnek
    És vélemény és ideák.

    Reggelre újság kell a népnek,
    Amely ma boldog és mulat,
    Újság, amelyben van vezércikk
    És sok családi hangulat.
    Újság, amely híven megírja,
    Hogy olcsóbb lett a marhasó,
    És boldog ünnepet kívánjon
    Tenéked, nyájas olvasó.


    III

    Én kitekintek a sötétbe
    A jégvirágos ablakon,
    S e végtelen, sötét magányban
    Az ifjúságom siratom.
    Az ifjúság… égből leringó
    Liliom-fehér, szűztiszta hó,
    Oly csillogó, oly rövid éltű,
    Oly csodagyorsan olvadó!

    És véle olvad minden álom,
    Amit az ember vágya szőtt,
    És ritkán látszik meg a sárról,
    Hogy hópehely volt azelőtt.

  • Sárhelyi Erika: A világ vége

    Egyszer elmennék a világ végére.
    Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
    Ülni a szélére. Megnézném, milyen
    Onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
    Vagy egy másik világból megjön
    Rá a felelet. Elvégre meglehet,
    A világ vége csak egy másik kezdet.
    Talán egy híd is vezet oda át.
    Már látom, ahogy sok óriásplakát
    Hirdeti: „Last minute ajánlat, vissza
    Nem térő alkalom, megnézheti
    – Most akciós áron – mi van odaát,
    A másik oldalon!” Ha a hídon túl
    Nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
    Révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,
    De maradnék néhány röpke órára,
    S kipróbálnám, milyen egy másik
    Világból fütyülni erre a világra.

  • Pierre Louÿs: Gyönyör

    (Babits Mihály fordítása)

    Ott hagytak bennünket éjszakára, egy fehér,
    terrászon, elaléltan a rózsák között. A meleg
    izzadság csorgott mint a könnyek, kebleinkre
    a hónunk alól. Nehéz gyönyör bíborozta hanyatt-
    csukló fejeinket.

    Négy fogoly galamb röpködött fölöttünk, négy-
    féle illattal átitatva, csöndben. Szárnyaikról
    cseppekben hullott a parfüm a meztelen nőkre.
    Csupa írisz voltam.

    Óh lanyhaság! Arcomat egy fiatal lány hasára
    nyugtattam, aki nedves hajam frissességébe bur-
    kolózott. Nyitott ajkamat megrészegítette sáfrányos
    bőrének illata. Nyakamra zárta combjait.

    Aludtam, de valami fárasztó álom felébresztett:
    egy iynx, éjjeli vágyaknak madara, eszeveszetten
    dalolt a távolban. Borzongva, felköhögtem.
    Egy lankadó kar, mint egy virág, emelkedett a
    légbe, lassan, a hold felé.


  • Pierre Louÿs: A kis házikó

    (Babits Mihály fordítása)

    A kis házikó, ahol az ágya áll, legszebb
    a föld kerekségén. Fák karjai tartják,
    fala szikkadt vályog, a haja szalmahaj.
    Nagyon megkedveltem: benne hálunk, mi-

    óta hűsek az éjszakák; s minél inkább
    hűsek, annál hosszabbak is. Mire a nap
    fölkel, édes fáradtságot érzek.
    Földön a matrácunk; két fekete gyapjú-

    takaró takar be; s a testeink egymást
    melengetik. Súlyos melle nyomja keble-
    imet. Szívem hangosan ver…

    Átfog, úgy szorít, hogy szinte össze-
    tör, szegény gyönge kislányt. De ha
    belém hatolt, nem tudok többé semmit
    e világról, és levághatnák kezemet-

    lábomat, mégsem ébrednék fel gyönyö-
    rűségemből.


  • Richard Dehmel: Venus perversa

    (Babits Mihály fordítása)

    Ülj le! Hét kereszt közöttünk!
    Fő, hogy állatmódra nem szabad!
    Lelkem már más ingerek fölött csüng:
    magadat szeresd előttem, magadat!

    Magadat csak! Vonagló szemérmed,
    kéjvizes szemed, csukló nyögésed:
    ez kell nékem! – végső kéjnek:
    látni magányos őrjöngésed.

    Óh te, hogyha újjad alatt melled
    bimbaja, már fonnyatag,
    földagad, mint valaha szerelmed
    régi éjein dagadt –

    bús tobzódás! – evvel hagyj betellni!
    Magam kéje keserű öröm.
    Hadd legyen vad gyönyöröm
    a te bús vadságodon legelni!

    amint csillapítod elhagyott
    araként magányos vágyaid,
    s mámoros kézzel kutatgatod
    tested titkos boldogságait.

    Mostan – édes – tekinteted megtörik,
    Óh, szemem megtört szemed hadd issza!
    Rezzenés fut lábtól ajkakig –
    Ne húzódj oly vadul vissza!

    Undorodsz? Az unt tehénség
    jobban tetszett? – –
    S borzalom szalad
    rajtunk át: ha bús fajunkra vénség
    borul majd: a szerelemből ez marad!…


  • Walt Whitman: Egy nő vár reám

    (Babits Mihály fordítása)

    Egy nő vár reám: minden megvan benne és semmi sem hiányzik;
    de minden hiányoznék, ha nem volna meg a nem, vagy a megfelelő férfi megtermékenyítése.

    Minden megvan a nemben: test és lélek,
    vélemények, bizonyítékok, tisztaság, gyöngédség, eredmények és megnyilatkozások,
    énekek, parancsok, egészség, büszkeség, az anyaság misztériuma, a mag teje,
    minden remény, jótett és adomány, minden szenvedély, szerelem, a föld szépségei és gyönyörei,
    minden uralom, minden ítélkezés, a föld istenei és vezérei,
    minden bezárva alszik a nemben, mint annak része és igazolása.

    Szégyenkezés nélkül ismeri és elismeri a férfi, akit én szeretek, nemének nagyszerűségeit,
    és szégyenkezés nélkül az asszony is, aki nekem tetszik, a magáét.

    Eltávozom az érzéktelen nőktől
    és annál fogok maradni, aki rám vár, és azoknál, akik forró vérükkel kielégítenek;
    látom, megértenek és nem vonakodnak tőlem,
    látom, méltók reám: az ő hatalmas férjük akarok lenni.

    Egy jottával se kevesebbek nálam,
    arcukat barnára égette a napfény és a szél lehellete,
    húsukban a régi istenek teltsége és ereje él,
    tudnak úszni, evezni, lovagolni, birkózni, futni és ütni, visszahőkölnek és támadásra ugranak, tudnak védekezni,
    jogaikban megállapodottak – nyugodtak; tiszták és öntudatosak.

    Szorosan magamhoz húzlak benneteket, ti nők,
    nem ereszthetlek el, szeretnék javatokra lenni,
    értetek vagyok és értem vagytok; nemcsak magunkért, hanem másokért is:
    belétek burkolva nagyobb hősök és dalnokok szunnyadnak
    és nem akarják, hogy más férfi érintése ébressze föl őket, mint az enyém.

    Én vagyok, ti nők; megtalálom a magam útját,
    szigorú vagyok, kemény, hatalmas és könyörtelen, de szeretlek titeket:
    nem okozok nektek több fájdalmat, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges.

    Fiákká és lányokká öntöm ki magvamat, ahogy az országnak erre szüksége van, durva izmokkal lassan szorítalak össze benneteket,
    hatásos erőszakkal ölellek, nem hallgatok könyörgéseitekre,
    nem állhatok el a dologtól, mielőtt belétek nem süllyesztettem, ami oly régóta fölgyülemlett bennem.

    Belétek bocsátom lényem feláradt folyamait,
    belétek süllyesztek ezer eljövendő évet,
    belétek süllyesztem azok magvait, akiket én és Amerika szeretünk:
    a cseppeknek, melyek öletekbe folynak, büszke atlétai lányokká, új művészekké, zenészekké és dalnokokká kell válniok,
    a gyermekeknek, akiket most veletek nemzek, újból gyermekeket kell majd nemzeniök:
    tökéletes nőket és férfiakat kívánok életem ajándékaiból!

    Elvárom, hogy ők is áttörjék egymást, minthogy én és ti áttörjük egymást,
    számítok nemző borzongásuk gyümölcseire, minthogy számítok annak a borzongásnak gyümölcseire is, amit én adok nektek,
    szerelmi aratásokra számítok a születésből, az életből, a halálból és a halhatatlanságból, amelyeket most oly szeretettel ültetek belétek.


  • Walt Whitman: Ez a női alak

    (Babits Mihály fordítása)

    Ez a női alak.
    Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
    forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
    elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd; minden elsülyed, csak én nem és ő nem.

    Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld,
    és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
    bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
    haj, kebel, csipő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, –
    egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva –;

    apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt apály,
    édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
    mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok,
    remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjitő nedv,
    nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
    amely beleárad a szives, odaadó nappalba,
    és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.

    Ez a csíra. – Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
    Ez a születés fürdője kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.

    Ne pirúljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
    Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.
    A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
    a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
    ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktiv és passziv: mindakettő,
    épugy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat
    s fiukat épugy mint a lányokat.

    Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
    ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
    látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait;
    igy látom én a nőt.


  •  Walt Whitman: Zsúfolt, fájdalmas folyamokból…

    Zsúfolt, fájdalmas folyamokból,
    abból a részemből, ami nélkül semmise volnék,
    abból aminek fenségét megteremteni célom, ha egyedül maradok is az emberek között,
    saját hangom visszhangjából zengem a phallust,
    zengem a nemzés himnuszát,
    zengem délceg gyermekek és bennük délceg felnőttek szükségességét,
    zengem az izmok bilincseit és a keveredést,
    zengem az ágyastársak énekét. (Oh ellenállhatatlan vágyakozás!
    Óh megfelelő testek kölcsönös vonzása egyenként és mindenkinek!
    Óh néked is, bárki légy, a néked megfelelő test! Óh az, ami minden egyébnél nagyobb gyönyörüség!)
    Az éhes fogból, amely esz engem éj és nap,
    öröklött hatásokból, szégyenteljes kinokból tör ki dalom,
    és keresek valamit, amit még nem találtam meg, bár sok hosszú éve kutattam utána:
    zengem a lélek igaz énekét, a szeszélyes, véletlen éneket,
    amely a legdurvább természettel, vagy állatok között újra születik.
    Ebből, ezekből és ami velük összefügg, formálva meg költeményemet:
    almák és narancsok illatából, madarak párzásából,
    erdők nedvéből, özönlő hullámokból,
    hullámok dühös csapdosásából, mely a szárazat veri, – ezeket dalolom! –
    vidáman fölzenditve nyitányomat, a dallamot előlegezve:
    az örömmel fogadott közelséget, a tökéletes test látványát,
    az uszót, aki meztelenül uszik a fürdőben vagy mozdulatlanul fekszik a hátán és lebeg,
    a női alak közeledését, – és tünődve, mig a szerelmi hús reszket, fájdalmasan,
    készitve az isteni listát, magamnak vagy neked vagy akárkimásnak,
    az arcot, a tagokat, tetőtől talpig mindent, és amit ez fölkelt,
    a misztikus deliriumot, a szerelmi őrjöngést, a legszélsőbb odaadást.
    (Figyeld jól és csöndben, amit most neked sugok:
    szeretlek, óh egészen a te birtokod vagyok!
    Óh bárcsak megszökhetnénk, te meg én, a többiek elől, és elfuthatnánk szabadon, törvény nélkül,
    két sólyom a levegőben, két hal, uszkálva a tengerben, nem szabadabb mint mi;)
    a szenvedély viharát, amely átjár és amely alatt fájva reszketek,
    a két elválaszthatatlan szerető esküjét, a nőét, aki szeret engem, és akit életemnél is jobban szeretek, az esküt, amelyet most teszek.
    (Óh szivesen kockáztatok mindent teérted,
    óh hagyj meghalni, ha máskép nem lehet!
    Óh te meg én! mit érdekel minket, hogy mit tesznek vagy mit gondolnak a többi emberek?
    Mit ér nekünk minden egyéb azonkivül, hogy élvezzük és kimeritjük egymást, ha máskép nem lehet?)

    A mestertől, a kormányostól, akire rábizom a hajót,
    a generálistól, aki parancsol nekem és parancsol mindenikünknek, tőle kapva engedélyt:
    a programmot gyorsitó időtől (ahogy most áll a dolog, máris tulságos sokat késlekedtem),
    a nemtől, fonáltól és fonadéktől,
    visszavonultságomtól, a sok-sok magányos sóhajtól,
    a közellevők sokaságától, s hogy az igazi valaki mégis még hiányzik,
    rajtam csuszkáló lágy kezektől, és az újjak szakállamba vagy hajamba vesző simogatásától,
    keblekre vagy ajkakra tapadó hosszú csókok ájulatától,
    a szoros öleléstől, mely engem és minden férfit megrészegit, elkábulva a kicsapongásban,
    a házasok isteni kötelességeitől, az apaság művétől,
    az örömújjongástól, a győzelemtől és megkönnyebbedéstől, az éjszakai ágyastárs átkarolásától,
    a szemek, kezek, csipők és mellek tett-költészetétől,
    a remegő kar ölelésétől,
    a hajló test vonalától és az egymásra fonódástól,
    az egymásmellett-pihenéstől, a redős ágytakarót visszahajtva,
    az egyetlentől, aki szomorú, hogy el kell hagynia engem, és tőlem, aki szomorú vagyok, hogy el kell hagynom őt,
    (még egy pillanat, óh gyöngéd várakozó, és újra visszatérek!)
    a fénylő csillagok órájától, és a csepegő harmattól,
    az éjszakától, melyből egy percre kiemelkedve föléberöpültem:
    ünnepeljetek, óh isteni aktus! és ti, most készülő gyermekek!
    s ti, erős ágyékok!

  • Stéphane Mallarmé: Une négresse

    (Babits Mihály fordítása)

    Egy négernő, akit őrjöngve ráz az ördög
    friss bűnre vágyva, egy fejletlen és nyulánk
    lány tépett köntöse alatti bús gyümölcsöt
    ízlelni, kezd ravasz munkába a nyalánk.

    Két boldog kis kebelt illeszt barna hasához
    s cipős lábát sötét lökéssel dobja fel
    a légbe, hol a kéz nem érhet magasához
    mert, durva nyelv, sem ért gyönyört sem érdemel.

    A gazella remeg s félénk a meztelenség.
    Hátára dőlve mint bolondos elefánt
    vár, vár s nézi magát a bomlott esztelenség:
    villog naiv foga s kacagja a leányt.

    Lába közt zárva mint áldozatát a rabló
    s nyitva fekete bőrt a sűrű szőrön át
    – óh sápadt rózsaszín tüzű tengeri kagyló! –
    szájához emeli különös ajakát.