Felhők vonulnak,
de mögöttük ott a nap.
Csak el kell hinni,
hogy nem tűnt el.
A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
a hó alatt már mozdul a zöld.
Az élet sosem felejt el visszatérni,
csak néha elbújik,
amíg mi siratjuk.
Tavasz lesz újra.
Nem ugyanaz, mint tavaly,
de tavasz –
mert valakinek hinni kell benne.
És ha nem maradt más,
legyen az az ember én.
Fázom.
Nem a széltől, nem az esőtől,
hanem attól a hangtalan hidegtől,
ami belülről jön.
A fák leveleikkel búcsúznak,
én meg a szavaimmal.
Mindkettő sárgul,
mindkettőt elviszi a szél.
Már nem keresem a nyarat.
Megtanultam:
a meleg nem az évszakban lakik,
hanem egy másik ember tenyerében.
És ha az a tenyér elenged,
hiába süt a nap,
mégis ősz van.
Van egy kert,
ahová minden tavasszal visszatér a fény,
de én már nem.
Ott felejtettem a gyermekszavakat,
az elgurult labdát,
és a tavasz illatát,
ami akkor még
nem a múlást jelentette.
Most messziről nézem,
hogy az almafák újra virágoznak,
és egy pillanatra úgy érzem:
mintha mégis hazaérkeztem volna.
De a kapu zárva van,
a kulcs elveszett,
és az idő
már nem vár senkire.
Gömbölyű szivárvány
egykoron valék –
Isten szalmaszálán
rezgő buborék.
Majd a földre hulltam
fénylő mag gyanánt,
látni úgy tanultam
tőled, földanyánk.
Mégis: egyre marnak
ordas kételyek:
ápol s eltakar? vagy
élve eltemet?
Tán ha egyszer –
nemsokára? –
én következem,
elmúlásom ára majd a
folytatás leszen.
Gömbre írt szivárvány –
egykor az valék:
Isten szalmaszálán
szappanbuborék.
Az igazi múzsát nem csapom el,
a Trombitás Angyal a párom.
Nem a mennyei ő, a malaszttal-teli,
de ama göndörhajú vurstlibeli,
s bár a tunikája a bokát fedi:
tudom én – fiú ő a javából.
Az igazi múzsát nem csapom el,
ő temet el hihetőleg,
borít rám verseimből lepedőt.
S mert hűségével az ember lebőg,
gáláns eszmékkel megcsalom,
mielőtt szarvai a fejemre nőnek.
De a sorsunkra testemmel emlékezem:
ó, a látvány, künn a Ligetben,
ahol jégcsillagos a sátorkalap,
s abrakolnak meteort a hintalovak –
ó, a látvány: a világ patái alatt
megverve, kirúgva, mi ketten!
Világ Forgása!
Ideszorul az, aki hordja a terhet,
aki már felnőtt az asztal alól,
aki jogáért, a csókért hittel dacol,
s akinek vénen sincs szeretni hol,
a romlott hóba, egy nemzet!
Gyere, add fel koronám, legyen király,
király a poéta, mint régen,
lebegjünk a kiosztott élet felett,
be ne várjuk: bitang háta amíg levet –
egy fél országgal és veled,
angyalom, veled beérem.
Gyere, te nímand, gyere, pofám,
ide a csókot, a stexet.
Voltunk a vérbeli, gyöngybeli pár,
romantikára a profán halál,
szolíd tájon a viharmadár –
négy szárnyunk ma is a legszebb.
„Meghaljak, valóban?
De könnyen adod –
kipróbálnád-e orvosságodat?
[…]
Tetű világ, ribanc világ,
az én szemeim bánata
legyen a rothadásé?
Hát nem értitek, hogy minden lapom
játék az életért?”
Könyvemet harminc év verseiből állítottam össze. Javításaimhoz is ragaszkodva, ezeket a verseket vallom magaménak. Sorrendjük időbeli, egymásnak is felelgetnek. Az örök külvárosból jöttek fel az emberi jussért: hozzájárulni az Egyetemeshez.
Csillagrokonuk a Dózsa György-alkotta blues, s a gyimesi rock. Így világolnak alázatosan és büszkén legjava nemzedékemért.
Ifjúságunk, teljes életünk a Tavasz volt, májusi Ász – kegyetlenek és gyávák játszottak vele: a Mindent Megjátszók. Tudtam: ellenük a halál se oltalom. De küzdeni tudtam ellenük, mert éltem és szerettem.
Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek.
Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol.
Hazám a porból-való ének.
Nagy Lászlónak
Ki forgat a ragyogó űrben?
Ki tölti be még a véremet is sugárral?
Mi vágott egybe a lényemet villogtató idővel,
száguldó sorsom ostorával, urával?
Én apró almácska, a föld szájai közt
lavírozó, a mohó torkok buzgó elkerülője!
Aki úgy akar lenni az elmúlásé, hogy az örök éjben
ágas-bogas csillagfa sugarazzon belőle!
S te, megérted-e muszáj-tánc nagyszerűségét,
s tudod: rám-lángoló szerelmedből nem vész semmi se kárba,
mert az én halálom győzelem a halálon, s magasztos, mint az anyáké –
gyere velem táncolni a halálba.
Kő és jég üdvözült arca figyel engem öröktől.
Aluszom, csontomnak sötét hordák csontja a párna.
De föltámadnak az ősök, ha mozdul a derekam –
gyere velem táncolni a halálba.
Kiülnek a lobogós szemek a koponya-gödörbe,
benövi áldott bőr azt, ami lárva,
rézperecek csörrennek, tapsol a kivirágzott kéz –
gyere velem táncolni a halálba.
Hörren a bozóti párduc, támadna, s nem mer,
foga megcsattan, idegesen reszket szőke szakálla,
körénk vonja a szörnyeket a gyönyörű hús –
gyere velem táncolni a halálba.
Beérik minden, érik a vihar is az égen,
feldörög az ég, mintha rávernének érces gitárral,
nagy záporcsöppök, mint ezüst ókori pénzek
fizetnek a termésért, fekszik a föld kitárva.
Íme, a mezőkből hirtelen kinő a város,
felhőkarcolók tetőprizmáin hasal a felleg,
fönn, fönn a szélkakasok heves rézszárnyai
hűlnek az űri fúvásban, s gyönyörűen kelepelnek.
Én, aki feltörtem a nyomorból, hogy Európát
elragadjam, én, a világ női vagánya,
zászlómat a legmagasabb tetőre tűzöm –
gyere velem táncolni a halálba.
Édességet, keserűséget begyűjtött a vérem.
Gazdag vagyok, bár alig telik ruhára.
Forgok, mint a szélmadár, új muzsikák tornádója iránt –
gyere velem táncolni a halálba.
Randevúm az élettel csupa tisztesség, csupa hűség.
Nem zabált lényem, hájat föl nem szedett magára.
Testem, mint lelkem, még eszményektől szikár –
gyere velem táncolni a halálba.
Nagy éjszakámat én álmodom teli
élőkkel, tiszta szívekkel, s álmodva-szállva
forgunk majd a termékenység csillagterében –
gyere velem táncolni a halálba.
Irgalmatlan az idő, rideg szelében
gurulnak óriás glóriák sápadtra válva.
De az én védtelen arcom fényessége el nem múlik –
gyere velem táncolni a halálba.
,
Lángszalagos aranykerék
a hajnali égen,
én fölfelé vágyakoztam,
s csak lent lehet élnem.
Föllebeg vérpettyes vércse,
soha nem rak fészket,
gyönge madárt lehóhérol,
nevel kis vércséket.
Vércsét látok, mégse vágyok
dühök csillagára,
homlokomra holdat karcolt
a gilice lába.
Pünkösd jeles napja eljött,
ne lázadozz nyelvem,
bűnösöknek szót se szólok,
nem értenek engem.
Piros a pünkösdi rózsa,
s nehéz, mint a szívem,
lehull a pünkösdi rózsa,
hitem elveszítem.
