Leszel-e titkon szeretőm,
Ágyamban, gyűrött lepedőn?
Ágyékod vágyja-e vágyamat,
Leszel-e az, aki befogad?
Leszel-e gyönyörünk rejteke,
Csókjaim, öledbe hívod-e?
Kebleid vágyják-e ajkamat,
Leszel-e hát, aki befogad?
Leszel-e szelíd-vad örömöm,
Magomnak szép kelyhe, gyönyöröm?
Leszel-e ajándék, áldozat,
Leszel-e mondd, aki befogad?
Forrás: Lélektől lélekig
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem,
dacos, síró szíved csupa vad szerelem,
csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő,
már lankad az ész, a védekező.
Félelem? távolság? mit jelent?
mindig több, több éhséget teremt,
hiszen elpusztulunk így te meg én
két árva, fuldokló, néma, szegény!
Akarlak, szeretlek, rég elég
titok és várás és szenvedés,
boruljunk össze, mellre mell –
két fáklya szívünk hadd lobbanjon el!
Hasító villám szívemen át,
feszül és tágul az egész világ,
szűk abroncsok a sarkkörök,
kicsap a tenger s a szent ködök
ragyogva befödnek, vihar és láng:
együtt világok várnak ránk!
Együtt – vagy halál és pusztulás
szerelem-szerelem, fényvarázs.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy mit kívánok neked a lét minden napjára?
Azt, hogy lássál,
Hogy a sötétben is lásd a fényt,
Hogy a háborgó világ ellenére is
béke lakjon a szívedben.
Hogy egyedül se legyél magányos,
Hogy tudjál örülni a vannak,
Hogy ne hazudj magadnak hamis örömöket,
Hogy megtaláld a kezdet tisztaságát,
Hogy ne sírasd az időt,
Hogy meglásd benne a végtelen lehetőségét,
Hogy a csendben,
a benned levő csendben
meghalljad a lelked szavát.
Bölcsességet kívánok,
sok-sok bölcsességet,
Hogy felismerd,
Hogyan helyes lépned,
Mit érdemes meglátnod,
Mit kell megtenned,
Mit kell szólnod,
Hova kell eljutnod.
Hogy soha semmit ne kelljen
megbánnod.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak még egy utolsó keringőt táncolj velem,
hadd érezzem azt, az öregség nem fáj,
hadd higgyem csak, hogy az elmúlás is barát,
s valahol még ránk nyitja az élet kapuját.
Csak lágyan suhanjunk az éji csillagfényben.
Könnyedén lebegve, mint az első randevún,
mikor kezem kezedbe rejtetted, és annyit mondtunk,
most már mindörökre egymáshoz tartozunk.
Ebben a keringőben minden álmunk ott lesz,
benne lesz az ifjúság, könny, mosoly, bánat,
minden-minden benne lesz, ami csak a miénk,
amit nem vett el tőlünk, sem törvény, sem gyalázat,
mert egy utolsó tánc mindenkinek jár,
hisz ott teljesül majd az a nem sikerült tervünk,
amit sokszor szerettünk volna megtörténtté tenni,
de a sors elvette a hozzá való merszünk.
Forrás: Szeretem a verseket (Facebook)
Van, amit megteszünk, amit talán
majd egyszer megteszünk,
s van, amit soha sem fogunk megtenni.
Bankszámlát nyitunk,
költségvetést készítünk,
spórolunk, tervezünk,
hitelt veszünk fel,
aztán nekiveselkedünk…
Minek is?…
Persze olykor az is előfordul,
hogy álmokat kergetünk…
Holott egy kéz is elég volna,
egy bezárt kaput kinyitni,
a másik kezéből a csomagot kivenni,
egy arcot megsimogatni,
kéznyújtásban barátságot felajánlani,
egy sebre gyógyírt hinteni,
átölelni egy vállat,
egy kéz is bőven elég volna felmutatni
a helyes irányba vezető utat.
Forrás: Lélektől lélekig
Rojtos takaróm
csillagai alá rejtelek,
sátram az ég,
súgó szavaid
hallom még
onnan, hol
hegyek tartják
az eget s oly
kékes fehéren
szállnak, ahogy
suhan a bánat,
nevetését hallom még
a szokolyai lánynak
Ezernyi levélről
zúzmara könnyek
halk szerenádja
száll feléd
/szava a Fának/
Elkisér…
Talán jön
új tavasz,
nem lehet
mindig tél
Forrás: Lélektől lélekig
Mindenki halandónak született, de szolgának senki:
más embert, annak kényére, nem szolgálhat senki.
Cürhődni, vesződni – nem, nem erre szült a világ:
el nem követett bűnökért ne fizessen holt árat senki!
Öntsenek bár gyöngyöt eléd, vágd bátran szemükbe:
kincsért áldozatot tőlem nem várhat senki!
Ha lebuktál s ezt mondják: kérj a porban kegyelmet:
válaszd a halált s veled szembe nem szállhat senki.
Az ellenség pöffeszkedhet, a pöffeteg szétreped egyszer,
a szemedbe nem köphet, bárhogy ágálhat, senki.
Csak annak érdemes élni, másnak nem, aki szabad –
aki szívben, lélekben szabad, annak nem árthat senki.
Nem érdekel, hogy hány csepp a tenger,
vagy hány bolygó a világegyetem,
azt akarom tudni, mire gondolsz, mikor
a fülembe súgod: szeretlek, kedvesem.
És ha az alagút végén a fény a
kivégzőosztag torkolattüze,
vajon átölelsz-e?
Forró csókkal suttogva, hogy
több ez a másodperc velem,
mint lenne tíz élet nélkülem…
Nem érdekel, hogy kié voltál mielőtt szívedhez értem,
azt akarom tudni, megállsz-e előttem,
teljességeddel, hogy szerethesselek.
És meleg télikabátként hagyod-e,
hogy átöleljen a szerelmem.
Nem érdekel, hogy hányszor estél el,
azt akarom tudni, felállsz-e,
hogy újra csókot lehelj fáradt lelkemre.
Hogy álmos hajnalon a víz tükrébe belenézve
valóban önmagad látod-e.
Nem érdekel, hogy hány szívet törtél,
vagy a tiéd hányszor tört össze.
Azt akarom tudni, vajon
karjaidban lejárt-e a törések ideje.
Nem érdekel, hogy milyen sötét fellegek takarják
el az eget, vagy a világ holnapra elsüllyed-e,
azt akarom tudni, minden hátralévő percben,
hogy milyen nektárt rejt még ajkad íze.
Nem érdekel, hogy mi az, amit már megkaptál,
azt akarom tudni, hogy még mire vágysz,
és felismered-e, ha szembe jön veled a boldogság.
Nem érdekel, hogy mi az, ami fájt,
azt akarom tudni, fájna-e, ha nem az enyém volnál.
Nem érdekel, hogy hol van az, ahol még nem voltál,
azt akarom tudni, meddig jössz el velem,
hogy megtaláljuk azt, amit egyedül nem találnánk.
Hogy neked én, nekem te, kettőnknek egymás a világ,
és az utolsó három szavad:
„szükségem van rád!”
Forrás: Lélektől lélekig
Szabad teremtmény, kis Madár!
Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!
Tudom: sohajtasz sorsodon,
S várod naponként a szerencsét;
Még alszik a Hajnal, s te már
Vered kalitkád szárnyaiddal.
Oh mondd ki nékem, kis Madár!
Örülsz-e vagy nem álmaidnak?
Ha hallja gazdád éneked,
Gondolja: hálálod kölessét.
Nem vélem én azt, s nem hiszem;
Te átkokat zenegsz fejére.
Ha látja, hogy bé van fejed
Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:
Azt mondja: már megfáradott
S elnyúgodott az én Madárkám.
Nem! Nem! Te bús óráidat
Bánkodva számlálod magadban,
S hogy jobb reményed nem lehet,
Utálod a napnak világát.
Ha vagy veréb hozzád röpül,
S akar kicsípni étkeidből,
S te addig állasz ellene,
Míg messze tőled el nem űzted;
A gazda rátok néz, nevet,
S örül az ártatlan csatának;
Nem tudja, hogy barátja vagy
Annak, kit elversz a veszélytől.
Ha csípkeded rostélyidat,
Vagy ujjait tréfás uradnak;
Azt véli, hogy játszol vele,
S hogy elfelejtetted, mi voltál.
Én azt hiszem, hogy mérgedet
Szívére kívánod kiadni.
Forrás: Lélektől lélekig
Mondd mit adjak neked, mi lenne méltó?
mondd mi lenne elég?
boldog vagyok szegényes kincsemmel,
legalább mind tiéd.
Az első légy, ki mélyen vándorolva
a múltba jöjj velem,
gyerekkoromba míg csak visszalátok,
a táj tied legyen.
Járj bennem úgy, mint ismerős vidéken,
hol nem riaszt sötét,
ahol öröm a patak halk folyása,
a tündéri nevetés.
Neked adom az erdők lehellését,
érezd arcodon
a várakozó csöndet, amely ébreszt
s mely veled oly rokon.
Az el nem jött csodákért mind a könnyet,
a sok gyerekpanaszt,
eltitkolt kínt előtted mind kimondom,
te megbocsátod azt.
Ismerj meg így: a tisztaság csak vágyam,
s a rend csak ideál,
csak fegyelem, hogy nem inog a lábam,
bár roskadoz a váll.
S most kincsemmé vált minden, ami bűn volt,
mert neked vallhatom,
ítéletedre – vess el, avagy tarts meg –
magamat megadom.
Forrás: Lélektől lélekig
