Ma nem várok semmit.
Nem jön levél, nem szól barát,
csak a fény ül meg az ablakon,
mint egy fáradt madár.
Ma nem remélek semmit.
Nem kérdezem, mit hoz a holnap,
mert a holnap is csak egy másik ma,
amit ugyanígy kell végigélni.
Ma nem félek semmitől.
Az idő nem ellenség –
csak tükör,
amibe belenézek,
és visszanéz rám valaki,
aki már nem vár,
nem remél,
nem fél –
csak él.
Most messziről küldöm a csókomat,
nem hozhatja el semmiféle szél.
Nem ér el hozzád, csak a gondolat,
mely szavak nélkül is beszél.
Most messziről küldöm a szívemet,
csak az emléked őrzi meg nekem.
Nem láthatom a szemedet,
de látlak, amíg létezem.
Most messziről küldöm az álmaim,
hogy őrizzék az álmodat.
Nem tudom, mikor látlak újra,
de addig is: szeress, ha szabad.
Felhők vonulnak,
de mögöttük ott a nap.
Csak el kell hinni,
hogy nem tűnt el.
A föld mélyén rügyet álmodik a fa,
a hó alatt már mozdul a zöld.
Az élet sosem felejt el visszatérni,
csak néha elbújik,
amíg mi siratjuk.
Tavasz lesz újra.
Nem ugyanaz, mint tavaly,
de tavasz –
mert valakinek hinni kell benne.
És ha nem maradt más,
legyen az az ember én.
Fázom.
Nem a széltől, nem az esőtől,
hanem attól a hangtalan hidegtől,
ami belülről jön.
A fák leveleikkel búcsúznak,
én meg a szavaimmal.
Mindkettő sárgul,
mindkettőt elviszi a szél.
Már nem keresem a nyarat.
Megtanultam:
a meleg nem az évszakban lakik,
hanem egy másik ember tenyerében.
És ha az a tenyér elenged,
hiába süt a nap,
mégis ősz van.
Van egy kert,
ahová minden tavasszal visszatér a fény,
de én már nem.
Ott felejtettem a gyermekszavakat,
az elgurult labdát,
és a tavasz illatát,
ami akkor még
nem a múlást jelentette.
Most messziről nézem,
hogy az almafák újra virágoznak,
és egy pillanatra úgy érzem:
mintha mégis hazaérkeztem volna.
De a kapu zárva van,
a kulcs elveszett,
és az idő
már nem vár senkire.
Reggelente a tükörbe nézek,
és valaki visszanéz rám –
ismerős, de kissé idegen.
Mint egy régi fotó,
amit sokáig a napon felejtettek.
A szám sarkában fáradt derű,
a szemem alatt nevetőránc –
vagy síró?
Nem tudom már megkülönböztetni.
Kifestem magam, mint a bohóc:
pír a szívre, mosoly az arcra,
hogy ne lássák, amit látni nem kell.
Nevetek.
Mert ez a dolgom.
Nevetek – hogy ne kelljen sírni.
És amikor este leveszem az álarcot,
a tükör még mindig ott áll.
Nem nevet, nem sír –
csak néz rám némán,
mintha tudná,
hogy a bohóc mindig őszinte,
amikor egyedül van.
Nem baj, ha késel.
Úgyis mindig késik valami:
a busz, a tavasz, a boldogság,
a bocsánat,
a jó szó,
és néha az ész is.
Nem baj, ha késel.
Legalább lesz időm
megnézni az eget,
hogyan fárad a kék
a szürkébe,
hogyan hajlik a nap
a háztetőkre,
mint egy fáradt aranyérme.
Nem baj, ha késel.
Majd ülök itt,
s figyelem,
hogyan pereg ki a perc
a markomból.
Ha megérkezel,
nem kérdezek semmit.
Csak mosolyogok,
mert megjöttél.
És ez már bőven elég.
Ülök az ablakban.
Nem várok senkit.
Nem megyek sehová.
A házak szemben már nem újjak,
de még tartják magukat.
Az utca pora leülepedett,
mint az emlékek:
csendben, figyelmeztetés nélkül.
Az emberek jönnek-mennek.
Nem látják egymást,
nem látják magukat sem.
Csak a kirakatot,
csak az órát,
csak a lépést, amit tenni kell.
Én ülök az ablakban.
Már nem sietek.
Az idő siet helyettem.
És ha megáll,
majd én indulok tovább,
lassan, a fény után.
Nézem magam a tükörben.
Nem csinos, nem fiatal.
De már nem is akarok lenni.
Arcvonásaim között ott ülnek
az elmaradt csókok,
a félbehagyott mondatok,
a kimondhatatlan szavak.
Nézem magam a tükörben.
S látom:
a vonások mélyén még mindig ott lapul
valami fény, valami makacs derű,
amit nem lehet ráncok alá temetni.
Nem szépülök, nem fiatalodom,
de már nem is haragszom az időre.
Minden nap ajándék,
amit nem várt senki,
és mégis megérkezett.
Nem fiatal vagyok – élő.
Nem szép – de itt vagyok.
És ez most több, mint elég.
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian,
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik: semmitmondóan,
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem – mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint…,
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy,
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
