Csak sejtheted, hogy mekkora öröm
Ujjadat éreznem a bőrömön.
Ha tenyerem esernyő és kabát,
Esőtől óvja kényes asszonyát,
És kéken futó halvány ereid
Ujjbegy-billentyűin veregetik,
Öklöd vékonycsontozatú madár,
A markomban búvóhelyet talál.
Ha elengeded, add vissza, siess,
Mert kezed nélkül a kezem üres.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy tested fehér kenyerét
megosztottad velem
ne legyen adományod
ne legyen érdemem.
Legyen eleve rendelés
a sors bocsánata
amiért a pusztulás elől
kitérnünk nincs hova.
Mert nem ott volt a kezdet,
hogy megtaláltalak
te nyitottad ki értem
magányosságodat
és nem lopás, nem önzés
ha magam rád fonom
bőrömön átparázslik
minden tulajdonom.
Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg
a hanyatló erő is
hozzád visz közelebb.
Bár fölsebez a hajnal
megalvadt csönd az éj
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.
Mit ér a léten-túli hit
a vak remény mit ád?
Utaztunk egymás áramán, – nekünk
már nem kell más világ.
Forrás: Lélektől lélekig
Akit birtokolva tartasz vissza,
elhagy tiltakozva, iszonyodva.
Nem megy el, ha nyitva a kalitka.
Forrás: Lélektől lélekig
Könnyű mondani a bölcset,
tenni sokkal nehezebb.
Hallgass tehát és cselekedj!
Forrás: Lélektől lélekig
kérded, mi az a szerelem…
és azt hiszed, te kis bolond, most
kéjes titkokat mesélek, s te
élvezettel hallgatod? gondoltad,
szívről, vágyról, sok apró pajzánságról
lebbentem fel vörös titok-selymemet?
hogy édes csókról, titkos bókról
mesélek neked? hogy megmutatom,
mint remeg lábad majd,
mint reszket a szó, ha hozzá szólsz?
hogy ezer rózsát markoló
izgatott-izzadó tenyérről suttogok neked?
ó, te kis buta! a szerelem,
az igaz szerelem fáj,
mikor vele vagy, de nem lehet,
hogy átöleljenek, sőt! benned legyenek
pőre gondolatai,
és ha nincs veled, kit szeretsz,
csak forogsz, meg topogsz,
és locsogsz, motyogsz és szorongsz,
két kézzel tépnéd ki a sóhajt melledből,
és ordítanál, sikítanál a világba,
és ha kinevetnek, nem szégyelled, de fáj,
na, ez a szerelem!
hogy ha nincs veled, ha a valahovába ment
nem alszol, nyitott szemmel
kergeted álmaid, míg várod,
téped virágnak szirmát,
ágyadban keresed árnyát,
illatát, édes izzadtságszagát, sóhajtását,
sóhaját lesed, hallod hangját,
ha nyikordul a szék, hol nemrég ő ült,
ha szellő lebbenti az ablak fátylát,
és számolod az ócska perceket,
mit büntetésül szabott ki rád
a szerelem!
és tűröd, ha aláz,
és tűröd, még ha ki is ver a láz,
és megbocsátod neki, hogy te is vagy,
és az agy, kis massza a fejedben
zsong, bong, és nem érdekel,
ha kérdezel, és választ arra nem kapsz,
csak vársz, csak jársz körbe, dühöngve
magadra, hogy megint megbántottad,
mert megkérdezted tőle: szeretsz?
s válaszul kapod: ó, bolond,
nem érek rá! és te zavartan nézel rá,
nem érted, hisz’ nincs fontosabb kérdésed…
és az is az igaz szerelem jele,
ha mást tesz, és nem úgy, mint képzeled,
és te nem tudsz szólni, és vele
teszed a rosszat, mert érzed, csak vele,
de nem nélküle, élete
a te életed, és életed
nélküle nem élheted,
mert ennyire szereted,
és bármit mondhat, csak igaz lehet,
és a lehetetlen sem lehet,
és bármit tesz is, az úgy a jó,
mert áruló belőled nem lehet!
és az egy igaz szerelem,
ha úgy gyűlölöd, mint senki mást,
és ha megkérdi: miért? nem érted,
csak öleled, és szidod, hogy megint ölelhesd,
és ölni tudnál érte, és ha bántják, neked fáj,
és sírsz, ha sír, és nevetsz együgyű viccein,
és számodra egyre szebb, mert neki
azok a ráncok, azok az őszülő szálak
a legszebben állnak, és beteg,
szenvedő testét öleled, megfésülöd,
és ágyba viszed az ebédet, s ha kell, megeteted,
és ha kell, azt, igen, azt te kiviszed…
és a gondok, ha beborítanak,
és megkopott, üres szó a szerelem,
ha már mást szeret, hát
elengeded, mert tudod,
kezét meg nem kötheted,
úgy szereted, hogy szabadságát el
nem veheted, és ha te mennél el,
nyugtod nem leled, nem lesz nyugodt
perced, csak ő, kit gondolatban ölelsz,
csak vele érzed,
hogy nem vagy egyedül,
ha jó, ha rossz fikarc életed…
igen, ez a szerelem, az igaz,
és bármi történik, ő a vigasz,
és jutalmad megkapod, ha akarod,
és lehozhatod végre választott csillagod,
és a meleg, mit csak vele érezhetsz,
az a jutalom, mit élvezhetsz,
és a csók, a test, érintés,
kéj, szédülés,
ez mind a tiéd lehet,
mert szeret, és te is szereted,
és szereted, és ő is szeret,
hát ez a szerelem, az igaz, kegyetlen szerelem!
Forrás: Lélektől lélekig
A platán utolsó levelét
is letépte ma a szél.
A ködös utcán
csupán a vacogó
november kísér.
A nyirkos avaron
lépteim koppanása
suttogássá csitul és
a nagykabát
fázva ölel át.
Üres lett a pad
a magányos fák alatt.
Eszembe jutsz… –
milyen rég volt, hogy láttalak!
Párizsban lenne most jó.
A kékes neonfények
tompán verődnének
vissza arcomról.
A Szajna felé haladva
belém karolna Ady
és József Attila.
Aztán beülnék kávét inni
egy bárba,
és a félhomályba
szalvétára vetnék néhány
kusza sort,
ami talán verssé válna
egyszer,
valahol.
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnali fél négy. Holtidő.
Kihalt a környék. Áll az óra.
A kereszteződés üres.
Sötét házsor mered a frissen
lehullott hóra.
A nagymutató befagyott.
Egy árva taxi imbolyog,
kereke kínlódva forog.
Nem lüktet, dübörög, dobog
a nagyváros ütőere.
Ez az átmenet ideje.
Az utcán egy lélek se jár.
Hirtelen leszakad a hó,
minden megáll.
Még másfél óra: elindulnak,
kikelnek ágyukból a holtak,
és gémberedett lassúsággal
mennek, sápadtan botladoznak
a fehértorlaszos világban.
Autóba ülnek. Buszra szállnak.
De ez az óra senkié.
Egyedül azé, aki nézi,
aki ablakkeretben állva
libabőrösen, egyedül
bámul lefele az utcára,
lehunyja káprázó szemét –
látja: a lámpák síri fénye
s a felhők leplei mögött
lobog a csillagos homlokú
fekete égbolt ködsörénye,
fénylassúságú múltidő,
állóképen a vágtatás –
de itt lenn csak a hóesés,
csak a vakfehér zuhogás,
a sarkon épp beforduló
reflektor meteorraja,
csupa forgandó villogás,
állandó, mint az éjszaka,
és míg eleven szívverés
méri az időt idelenn,
fenn moccanatlan a Tejút:
fut fényesen és üresen.
Forrás: szeretem a verseket
mi már nem vagyunk
csak te vagy és én vagyok
a seb a másikon
Forrás: Lélektől lélekig
Másnak –
csak egy templom,
tengernyi kő és üveg.
Nekem –
a beszédes csendben
lehajtott fejek,
halk imaszó és
szerelemért könyörgő,
összekulcsolt kezek.
Hűvös termeiben
gyertyalángok játszanak,
fényük reményt ébreszt,
jeget, páncélt olvasztanak.
A templom két tornya
fenséges, szilárdan áll,
falai közé, be-beszökdös
egy eltévedt napsugár,
hogy szétszórja fényét,
a színpompás rozettán.
Hallod a zenét?
Egyszer – régen –
zsivajos vásárnapon,
gyönyörű muzsika
lágy hangjai között,
a templom falai közé,
szerelem költözött.
Ott élt a torony őre,
ki rút volt és nyomorék,
nem hihette senki,
hogy a szívében,
mély szeretet lángja ég.
(Ó, ha hallanád,
mily fájdalmas
gyönyörűn énekli
– a Szerelem dalát!)
Szemében nincs fény,
bicegve jár, púpot
hord a hátán, de lelke
ép, megérintette egy
csodaszép cigánylány,
– ki táncával varázsolt –
aki látta, nem volt
se élő, se holt, a
férfiszívekbe, égő
vágyakat korbácsolt.
A történet szomorú,
hiszen a lány halott,
az élet mocskos
színpadán megbukott,
megölték szennyes
férfikezek, melyek
hozzá, soha nem érhettek,
hiába szeretett tiszta
szívvel, bűnnel sározták,
mert titokban imádták,
tiltott szenvedéllyel.
Meghalt vele a rút is,
összetörte a bánat,
ráborult a törékeny testre,
a kis cigánylányban
a szépséget szerette,
féltette és óvta,
nélküle nem élhetett,
a Halál, megváltotta.
Nincsenek kínjai,
nem csúfolják többé,
emlékét írás őrzi,
dala halhatatlan,
örökkön-örökké.
Mikor hallom a muzsikát,
az én szívem is fájdalom
járja át,
az a Dal, az én dalom,
bennem él, s amíg élek –
dúdolom.
Forrás: Lélektől lélekig
Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked,
s ellazít egy suttogó faág.
Forrás: Lélektől lélekig
