https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Balassi Bálint: Adj már csendességet

    Adj már csendességet, lelki békességet,
    mennybéli Úr!
    Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet,
    kit sok kín fúr!

    Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár
    mentségére,
    Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd
    vesztségére!

    Nem kicsiny munkával, fiad halálával
    váltottál meg,
    Kinek érdeméért most is szükségemet
    teljesíts meg!

    Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága
    feljebb való,
    Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen
    s romlást valló.

    Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást
    ereszthet-e?
    Engem, te szolgádat, mint régen sokakat,
    ébreszthet-e?

    Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem
    igéd szerint,
    Megadod kedvesen, mit ígérsz kegyesen
    hitem szerint,

    Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak
    áldott zárját,
    Add meg életemnek, nyomorult fejemnek
    letört szárnyát;

    Repülvén áldjalak, élvén imádjalak
    vétek nélkül,
    Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván,
    bú s kín nélkül!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge

    Ez a tél még megváltatlan,
    nincs rá mentség: fehér paplan,
    se hó, se hold nem világol –
    amíg fölragyog a jászol
    hordjuk szívünk szakadatlan,
    kormos arcot száz darabban,
    nincs ajándék, semmi tömjén –
    rí Boldizsár, Menyhért meg én.

    Az indul el akaratlan
    kinek angyala jelen van,
    hótalan a hegyek inge –
    el kell érnünk Betlehembe!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Rónay György: Talán

    Szerb Antalnak

    Csöndet? Magányt? Már azt se. Mi volna még
    kedvedre? Semmi. Hallgatod úntan a
    vak éjszakát. Dadog s elalszik.
    Egykor erős, doboló dalokkal
    zengett füledbe. Végtelen útjain
    forrás fakadt: a líra zuhogva, bő
    tüzekkel ömlő áradása.

    Hagyd csak! Elúntam a vallomást is.
    Csalódtál volna? Nem. Hanem ismered
    az „életet”. Se titka, se ingere.
    Jelzők, rímek? A nyűtt világ mint
    képlet, üres vonalakkal, egy-két
    számmal megoldott ócska egyenlet ing
    előtted. „Inter arma silent Musae”…
    Hallgass. Ne mentegesd magad. Ürügy kell?
    Gyáva! Kopár vagy, akár az őszi,
    kifosztott fák! Majd egyszer, igen, talán,
    megjönnek eltűnt szárnyasaid, vadul
    dalolva, szétrepedt torokkal,
    tán arámul, csak az isteneknek!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Goethe: Vándor éji dala

    (Tóth Árpád fordítása)

    Immár minden bércet
    Csend ül,
    Halk lomb, alig érzed,
    Lendül:
    Sóhajt az éj.
    Már búvik a berki madárka,
    Te is nemsokára
    Nyugszol, ne félj…

    Forrás: Magyar Kurír

  • Nagy Gáspár: Jegyezvén szalmaszállal

    – … mindig és mindig:
    bűnökben édesült, iramult napok
    habjaiban fuldokló emberek,
    egy szalmaszállal, tudjátok-e?
    talán a menthetetlent mentitek.

    – … kívül és belül:
    poklosan örvényült, háborult világ,
    de a remény sohasem meghaló,
    ha minden utolsó szalmaszál
    ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!

    Forrás: Magyar Kurír

  • Benei Zsuzsa: Tél

    A jeges föld alatt már megfogant
    a hóvirág. Magzatot melegít
    fagyott hó.

    Lombtalan faágak rácsozata.
    Magában is teljesség.
    Végtelen.

    Felhők húznak a februári égen.
    Madárrajok – fényesség,
    félsötét.

    Talán tavaszodik. A jégvirág
    szirma lehullt – az ablakban
    üresség.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Csokonai Vitéz Mihály: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

    Estve jött a parancsolat
    Viola-szín pecsét alatt,
    Egy szép tavaszi éjszakán
    Zörgettek Jancsim ablakán.

    Éppen akkor vált el tőlem,
    Vígan álmodott felőlem,
    Kedvére pihent ágyában,
    Engem ölelvén álmában:

    Mikor bús trombitaszóra
    Űlni kellett mindjárt lóra,
    Elindúlván a törökre;
    Jaj! talán elvált örökre!

    Sírva mentem kvártélyjáig
    S onnan a kertek aljáig.
    Indúlt nyelvem bús nótára,
    Árva gerlice módjára.

    Csákóját könnyel öntöztem,
    Gyász pántlikám rákötöztem;
    Tíz rózsát hinték lovára,
    Százannyi csókot magára.

    A lelkem is sírt belőlem,
    Mikor búcsút veve tőlem:
    „Isten hozzád!” többet nem szólt,
    Nyakamba borúlt s megcsókolt.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Károlyi Amy: Kert

    Ha egész éltedben ezt akartad
    s végül megteheted
    szorítsd magadhoz
    kertedet
    számold meg fűszálait
    leveleit
    beszélgess a vendégfűz-gallyal
    amíg kirügyezik
    etesd, itasd fáradhatatlan
    a kertedet
    egész addig, ameddig
    megteheted

    Forrás: Magyar Kurír

  • Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

    Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

    A tavasz jött a parttalan időben
    s megállt a házsongárdi temetőben.
    Én tört kövön és porladó kereszten
    Aletta van der Maet nevét kerestem.
    Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
    s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.
    De a vasárnap délutáni csendben
    nagyon dalolt a név zenéje bennem.
    S amíg dalolt, a századokba néztem
    s a holt professzor szellemét idéztem,
    akinek egyszer meleg lett a vére
    Aletta van der Maet meleg nevére.
    Ha jött a harcok lázadó sötétje,
    fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.
    S a dallamot karral kisérve halkan,
    napsugaras nyugat dalolt a dalban,
    hol a sötétség tenger-árja ellen
    ragyogó gátat épített a szellem.
    Aletta van der Maet nevét susogta,
    mikor a béke bús szemét lefogta.
    S mikor a hálátlan világ temette,
    Aletta búja jajgatott felette,
    míg dörgő fenséggel búgott le rája
    a kálvinista templom orgonája.
    Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
    belenémult a hervadásba, télbe.
    Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –
    urát keresve, sírba ment utána…
    A fényben, fenn a házsongárdi csendben
    tovább dalolt a név zenéje bennem.
    S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
    egyetlen könny, hogy azt a dallamot
    Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Wass Albert: Házsongárdi temetőben

    Egy délután a zajtól messze szöktem,
    s az életemet mentem kipihenni
    a Házsongárdi öreg temetőben.
    Ősz volt. Halálos. Lomb-hullásos. Szent.
    Olyan lélek-csitító volt a csend:
    a némaság és a néma ajkú holtak.
    Akkor láttam: a fényvirágos álmok
    amik a lelkem szent csodái voltak,
    halottak lettek: néma ajkú holtak.
    És éreztem: egyszer majd újra ősz lesz,
    s a hervadásban meglassul a vérem,
    akkor az őszt majd könyörögve kérem.
    A holtaktól megirigylem az álmot,
    s cserébe nyújtom minden álmomat
    hogy én legyek az őszi csendtől áldott.
    S meglátom majd: bűbájos álmaimmal
    az életemet nagyon tele szőttem…
    s megállok ismét kissé megpihenni
    a Házsongárdi temetőben.

    Forrás: Magyar Kurír