Kategória: Versek

  • Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…

    Útra kelni, messzi menni…
    Idegenbe’ megpihenni…
    Hol találja őt a tél, a nyár?
    A fű is felvídúl talán, amerre jár…

    S az út mentén köszöntik őt a fák
    Füttyent a szél, biccent az ág
    S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
    Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
    Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
    Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
    Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
    S a dúrva végtelenben ver tanyát…

    Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
    Nincs több találkozás s a messzeségben
    Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Magyar könyörgés

    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Isten, mennyei kardodat.

    Ó mért nem küldöttél látnokot,
    Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
    Rettenetes lángoszlopot.

    Mit mutassunk? nyitott sebeket,
    Sáros, szeges, nyűves sziveket,
    – Megalázottat ki szeret.

    Emeld fel mégegyszer a főnket,
    Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
    Könyörögeni hogy tudjunk előtted.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ana Blandiana: Jó volna

    (Farkas Árpád fordítása)

    Jó volna öregen születni,
    érkezni bölcsen a világba,
    hogy sorsunk szálait kibontsuk,
    hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
    s bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.

    Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
    éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
    s mind tovább… kamaszokként esvén szerelembe,
    gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
    ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
    beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
    és mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
    mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Gergely Ágnes: Esti imádság

    Én olyan nagyon jó vagyok
    mint öreg nyulak, öreg királyok.
    Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
    este nem ütnek meg a huligánok.

    Ha eljössz hozzám, én leszek
    nagy út után a vizesárkod.
    Mert olyan nagyon jó vagyok
    akár a víz, hogyha kívánod.

    Hullám fölött, hullám alatt
    elalszom majd, semmit se látok.
    Betakarják a szememet
    tátogató fehér virágok.

    1965

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Katona Bálint: Csóktalan csendben…

    Látod, lassan elhervad
    odakinn minden virág,
    úttalan kóborlókkal
    telik meg a világ…

    Látod már sosem terem
    több tiltott gyümölcs a fán,
    csak a képek maradtak
    emlékeink falán…

    Látod nincs több ölelés,
    a vágy hiába éget,
    elvesztettük a jövőt,
    a végső menedéket…

    Hiába reménykedtünk,
    hogy ne félj, minden rendben,
    már egyedül kuporgok
    a csóktalan csendben…

    Forrás: Index.hu – Kedvesch versek

  • Juhász Gyula – Ezek enyémek

    Ha dübörögve hirtelen bezárul
    mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
    mi fáj nekem e keserű világbul,
    mi lesz az, amit akkor sírva érzek?

    Mi vonja vissza még egy pillanatra
    bús lelkemet, mely halottra fázott,
    minek az íze, emléke, zamatja,
    mért áldom én ez átkozott világot?

    A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
    és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
    szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
    s még mindig ég a régi, beteg seb!

    A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
    hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
    Mi fáj nekem, ha valahára végre
    mögöttem portád örökre becsaptam?

    Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
    aranyos gyertyafényben zongorázták,
    és benne csengett arany-gyermekségem.
    Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.

    Egy kép. A Segantini esti tája,
    a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
    hol hunyó nap van és ködök vára,
    s lelkében örök vágyak messzesége!

    Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
    Ez voltam én. Valaki, aki készül,
    valaki, aki árván erre tévedt,
    s akinek útja végtelenbe mélyül…

    Forrás: FB – Szeretem a verseket
    j

  • Áprily Lajos: Örökség

    Fehér virágok, könnyes álmok
    dalos leánya volt anyám.
    Tavaszi napfényért rajongott
    s megsiratta a hulló lombot
    késő szeptember alkonyán.
    Meleg sugár, vonuló felhő
    szívébe mind nyomot hagyott,
    könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
    apám kacagott, kacagott.

    Anyám rajongó lelke hitte,
    hogy vannak bűbájos csodák,
    hitt babonában, szellemekben,
    Istenben és álomképekben
    és hitte, hogy van túlvilág.
    Ha egy-egy rejtelmes jelenség
    lelkére aggasztón hatott,
    ajkán imával úgy aludt el –
    apám kacagott, kacagott.

    Bolyongok búsan a világban
    kettőjük béna fia, én,
    itt-ott magát szívembe lopja
    a dalvarázs, az őszi fény.
    Az élet véres ostorától
    imám már szinte fölfakad,
    anyám dala, anyám imája –
    s apám kacag, kacag.

    Forrás: —

  • Oscar Wilde: Tavasztól télig (zenére )


    Boldog tavasszal zöld levelek,
    A víg rigónak dala száll!
    Fényútvesztőben keresek
    Vágyat, mit nem láttak szemek,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    Rőt és fehér rózsák között,
    A víg rigónak dala száll!
    Szerelmem földre költözött
    Eszményi kép s öröm mögött,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    A sárga almán láng ragyog,
    A víg rigónak dala száll!
    A szív, az ajk s a lant dadog,
    Vágy rózsái, kinyíltatok,
    Derűs, aranyszárnyú madár!

    De szürke hó ül ághegyen,
    A bús rigónak dala száll!
    Szerelmem meghalt, jaj nekem,
    Lerogytam, míg ő nesztelen,
    Én, a törött szárnyú madár!
    Ó, madaram, meghalt a szív –
    De lelkem újra visszahív!

    Góz Adrienn

  • Oscar Wilde: Silentium Amoris* 

    Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
    Visszaűzi komor barlangjába
    A fakó és vonakodó holdat
    Mielőtt dalolna a csalogány,
    Úgy némít el Szépséged, s mindahány
    Szép énekem elhagyja dallama.

    És mint hajnalban a sík réten át
    Szárnyain száguld a szél féktelen,
    Durva csókjától megtörik a nád,
    A zene hangszerét tönkretéve,
    Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
    Ha túlzott, elnémul a szerelem.

    De szemeimben biztosan láttad,
    Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
    Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
    Más ajkáról a dalt te vigyázod,
    S néma énekek, sosemvolt csókok
    Céltalan emlékét én megtartom.

    * A szerelem csendje (lat.)

    Rácsai Róbert

    Forrás: Magyar Bábel

  • Oscar Wilde: Hélas

    (Israel Efraim fordítása)

    Hogy minden szélnek hárfája legyen
    Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
    Azért lett sutba dobva régi mély
    Bölcsességem s a komoly fegyelem?
    Talán újraírt tekercs életem,
    Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
    „Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
    S azzal a minden-titkot szétkenem.

    Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
    Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
    Csaknem az Isten füléig hatolt:
    Halott az az idő? Egy pici bot
    A románcnak épp hogy mézéhez ért,
    S el kell vesztenem lelkem örökét?

    Forrás: Magyarul Bábelben


    Oscar Wilde: Hélas!

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Meghemperegtem minden vágyba lent
    s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
    Ezért veszett el, ami bennem él,
    kemény hitem s tudásom is, a szent.

    Most életem elfirkált pergament,
    amelyre egy ünnepnapon sekély
    dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
    és az egésznek titka tönkrement.

    Járhattam volna egykor fénybe, szép
    ormon, dalolva téged, tiszta élet,
    hogy megbűvöljem az Isten fülét.

    Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
    csak érintettem a mesét, a mézet –
    és árva lelkem kincse semmivé lett.


    Oscar Wilde: Hélas

    (Tellér Gyula fordítása)

    Lelkem, sodorván minden érzelem
    árja, lett bármily-szél-pengette lant –
    s én ezért adtam túl tovasuhant
    bölcsességemen s jó fegyelmemen?
    Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
    melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
    henye virelait és furulyadalt,
    alattuk ép a teljes rejtelem.

    Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
    volna, a létből – mely zajjal tele –
    egy tiszta húrt zengetni Istenig.
    Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
    csak megérintette pálcám hegye,
    s most lelkem jussa vesszen el vele?

    Forrás: Magyarul Bábelben