https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Sumonyi Zoltán: Hol is, hol is?

    Ha ott lennék, ahogy most itt vagyok;
    Egy más lakásban, nem a megszokott
    Ajtók, falak és tárgyaim között,
    Vagy másképpen szitál a téli köd
    Az ablakon túl; – bárhogy is szeress,
    A szerelemnek árulója lesz
    Sok öntudatlan apró mozdulat,
    Mert szűknek érzem majd a falakat,
    Vagy túl tágasnak azt a nagy szobát,
    Ahol fiaim nem csörtetnek át,
    Vagy nem találnák ott az anyjukat,
    És én se látnám ott az anyjukat, –
    A hétköznap másképp mindennapos,
    Az ünnep lenne másképpen habos,
    Az indulás másként izgalmas és

    Más biztonság a visszaérkezés, –
    Reflexeim egyszerre ellened
    Fordulnának; de vissza nem lehet
    Csinálni már, – á hát némán ordítok,

    Ahogy most innen Érted ordítok…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vas István: Csak azért

    (Egy régi napló töredéke)

    Csak azért, mert az a bizonyos villanyáram
    Köztünk és körülöttünk és bennünk is kiégetett
    Minden biztosítékot, és kilógtak a falból
    A megszenesedett drótok, és helyrehozhatatlanul
    Megszakadt, elmaradt, nem is tért vissza, mert
    Nem tudtunk és nem is tanultunk meg vele bánni – csak azért?

    Csak azért, mert se vér, se név nem jogosít fel
    Kettőnket semmi néven nevezhető kapcsolatra,
    Holott anyámhoz, apámhoz, húgomhoz, az összes
    Vérrokonomhoz mikor volt feleannyi
    Közöm is? Csak azért, mert azután már nem a testét?
    Mert már csak megváltott? Mert nem voltam képes abból,
    Amit adott, megőrizni a szépséget sem,
    Csak az életemet, meg az ép eszemet – csak azért?

    Csak azért nincs jogunk tudni, sőt, hallani sem egymásról?
    Úgy, hogy ha szóba kerül, csak annyit mondhatok:
    „Igaz is, mi van vele? Hogy van? Te látod őt néha?”
    És ha meghalok, egy szót sem válthatok előtte,
    És ha ő hal meg majd, én csak elvegyülve hátul,
    Mintha véletlenül, megyek a koporsója után.
    És életemnek az a része elsűllyedt, akárcsak
    Az a bretoni székesegyház, és hiába
    Szólal meg odalent a harangja naponta:
    Csak nagyritkán ha fölhallom a tenger alól.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Harminc év után

    Mi hátra volt még, elkövetkezett.
    E földi létben gyász sorunk betölt.
    Találkozunk – irgalmas végezet! –
    Utolszor, egyszer még, a sír előtt.
    Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
    S helyet cserél bennünk a fájdalom;
    És folyni látom, majd ha már késő lesz,
    A megbánásnak könnyét arcodon.

    Mert amit én vesztettem, óriás,
    Hozzá az ég adott erőt nekem.
    Én látok itt olyant, mit senki más;
    Csodákat mível emlékezetem.
    A múltból fölmerül egy pillanat,
    Mint oceánból elsüllyedt sziget;
    És látom újra ifjú arcodat,
    Mikor még másért nem dobbant szíved.

    És e varázslat rád is visszahat.
    E lélek a te Veszta-templomod.
    Oltára képében látod magad;
    Mi vagyok én neked, most már tudod:
    Ha majd a földi élettől megváltam,
    Imába, dalba foglalt szerelem
    Örökkévalósága a halálban…
    Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

    Ki bájaidból méltatlan vadakra
    Pazaroltál nem értett kincseket;
    Én, a hideg bálvány vezeklő rabja,
    Ki minden kéjt szívébe temetett:
    Most itt ülünk siralomházi lelkek,
    És nézzük egymást hosszan, szótalan…
    Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
    Az el nem nyert éden fájdalma van.

    Így ül a hold ádáz vihar után
    Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
    És néz alá a méla éjszakán,
    Bánatosan, de szenvedélytelen,
    Hallgatva a sírbolti csöndességet
    A rémteli sötét erdő alatt,
    Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
    Hervadt levélre halkan hullanak…

  • Vajda János: Húsz év múlva

    (Gina emlékkönyvébe)

    Mint a Montblanc csucsán a jég,
    Minek nem árt se nap, se szél,
    Csöndes szívem, többé nem ég;
    Nem bántja újabb szenvedély.

    Körültem csillagmiriád
    Versenyt kacérkodik, ragyog,
    Fejemre szórja sugarát;
    Azért még föl nem olvadok.

    De néha csöndes éjszakán
    Elálmodozva, egyedül —
    Múlt ifjúság tündér taván
    Hattyúi képed fölmerül.

    És ekkor még szívem kigyúl,
    Mint hosszú téli éjjelen
    Montblanc örök hava, ha túl
    A fölkelő nap megjelen…

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vajda János: Utolsó dal, Ginához

    Ha eljövend a búcsú-óra,
    Ha majd e szív végsőt dobog,
    A percben, mely létem kioltja,
    Majd akkor is rád gondolok.

    És jól tudom, előre látom,
    Mi bú, öröm van itt ezen
    S az ismeretlen túlvilágon:
    Egyszerre mind átérezem.

    Eszembe jut majd minden átok,
    Mind, ami történt s ami nem;
    Mely felgyújtotta a világot,
    Mást üdvözítvén az “igen”.

    Mit lelkem eddig félve sejtett,
    Előttem áll a nagy titok,
    Hogy csak az halt meg, ami nem lett,
    S az él örökké, ami volt.

    És nem tudom, mi fáj majd jobban:
    Mi itt örökre elveszett,
    Vagy ami él a múltban, s onnan
    Kivenni többé nem lehet?

    A gondolat, hogy e mindenség
    Nem lesz se több, se kevesebb,
    S Isten se törli azt le végképp,
    Mi egyszer itten megesett…

    Vagy hogy nem halt meg voltaképp itt
    Csak az a perc, mely elrepült;
    A bimbó, mely nekem ki nem nyílt,
    A vágy, amely nem teljesült?

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos: Rábeszélő sorok

    Lenne hozzá szíved, hogy csakugyan elmenj tőlem
    s lenne hozzá szád, hogy kimondd az utolsó szót?
    Házatok felé fordultan állok a hídon
    szomorú az arcom és a szívem még szomorúbb.

    Ó, hát feledhető mindaz, ami volt és a fény
    mi szép fejed körül sugárzott, elfakulhat
    valaha is? Lábaim gyökeret vertek itt
    s a vad őszi szél hiába tépi meg fürtjeim.

    Hívó kiáltásodra várok az éjszakában
    nem hervadhat el így a kert, amit gondoztam
    s az út, amin jönni szoktál, nem kerülhet el
    annyira, hogy ne láthassalak többé már soha.

    Miért haragszol, vagy miért untad el szerelmünk?
    Ablakod sötét függönye mögött hallgasd csak
    mosolyodtól részegen énekelek most is
    s a te szemeiddel néznek le rám a csillagok.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább

    A két szemed szeretett legtovább.
    Be furcsa szerelem.
    A szád már néma volt, de a szemed,
    az még beszélt velem.
    A kezed már hideg volt, jéghideg,
    nem is adtál kezet,
    de a szemed még megsimogatott,
    nálam feledkezett.
    És lándzsákat tűztál magad köré
    hideg testőrökül,
    de a szemed még rámleselkedett
    a zord lándzsák mögül.
    És ellebegtél és csak a hegyes
    lándzsák maradtak ott,
    de a szemed mégegyszer visszanézett
    és mindent megadott.
    A két szemed szeretett legtovább,
    még mostan is szeret.
    Még éjszakánkint zöldes csillaga
    kigyúl ágyam felett.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Vörösmarty Mihály: Éj és csillag

    Éj vagyok, te csillag,
    Fényes és hideg,
    Én setét a bútól
    S vágy miatt beteg.

    Általad homályom
    Fájva összereng,
    Míg fölötte arcod
    Istensége leng.

    Szép sugáraidtól
    El nem alhatom,
    Mégis éber kínnal
    Hozzád álmodom;

    Fel kivánom vinni
    Amit rejt a hit,
    A föld gyermekének
    Édes titkait,

    Mit nem esküdött szó,
    Nem sugott ajak,
    Amit bánat és éj
    Gondolhattanak.

    Fel kivánom vinni
    Gyászos arcomat,
    Hogy világosabb légy
    Árnyékom miatt.

    S mint inkább leendek
    Bútól fekete,
    Annyival dicsőbben
    Kezdj ragyogni te.

    El kivánok veszni
    Fényben általad:
    Érezzem csak egyszer,
    Egyszer lángodat.

    1841. január 10. előtt

    Forrás: Szívzuhogás

  • Bajza József: Emma

    Volnék bár hegyeken lebegő szél, messze röpülnék,
    Messze, hol érzelmim kínja nem érne utól.
    Volnék bérci patak, lerohannék sziklatetőkről,
    S eltűnném a nagy tengerek árja közé.
    Lomb vagyok; a szerelem szép fáján hervadozó lomb,
    Melyet hűtlenség játszi fuvalma letört.
    Míg lebeg a hegyi szél s lezuhog vigan a patak árja,
    Száradok én; a bú lassú halállal emészt.

    Forrás: Szívzuhogás

    🍂

  • Berzsenyi Dániel: Búcsúzás

    Elszakadsz tőlem, szeretett barátném!
    Hasztalan zárlak kebelembe: eltűnsz,
    S mint az álomkép, örömim, reményim,
    Véled enyésznek.

    Jaj! sem a sérült szerelem nyögése,
    Sem kegyességem, sem az ég hatalma
    Téged énnékem soha vissza többé,
    Vissza nem adnak.

    Élj szerencsésen, valamerre fordulsz!
    Légyen áldásom veled és vezérljen!
    Légyen a Végzés utain szerelmünk
    Angyala társad!

    Élj szerencsésen, s ne felejts el engem!
    Menj az égtartó Pyrenéken által,
    Menj az északnak havasin keresztül,
    Csak ne felejts el!

    Ott is, óh ott is tied e sebes szív,
    Mindenütt kísér, veled él, veled hal,
    S sárga képemnek halavány vonásin
    Festve neved lesz.

    1804

    Forrás: Szívzuhogás