Látod, lassan elhervad
odakinn minden virág,
úttalan kóborlókkal
telik meg a világ…
Látod már sosem terem
több tiltott gyümölcs a fán,
csak a képek maradtak
emlékeink falán…
Látod nincs több ölelés,
a vágy hiába éget,
elvesztettük a jövőt,
a végső menedéket…
Hiába reménykedtünk,
hogy ne félj, minden rendben,
már egyedül kuporgok
a csóktalan csendben…
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Ha dübörögve hirtelen bezárul
mögöttem rozsdás aranykapud, élet,
mi fáj nekem e keserű világbul,
mi lesz az, amit akkor sírva érzek?
Mi vonja vissza még egy pillanatra
bús lelkemet, mely halottra fázott,
minek az íze, emléke, zamatja,
mért áldom én ez átkozott világot?
A szerelem? Hisz én csak sírva vártam,
és hideg küszöbén, mint a kivert eb,
szűköltem hűs tavaszi éjszakában,
s még mindig ég a régi, beteg seb!
A gyönyörök? Ó, fösvény, dölyfös élet,
hisz asztalaid morzsáit ha kaptam!
Mi fáj nekem, ha valahára végre
mögöttem portád örökre becsaptam?
Egy zene tán. Mozart. Víg nyári éjen
aranyos gyertyafényben zongorázták,
és benne csengett arany-gyermekségem.
Egy zene fáj. Egy tűnő, örök ábránd.
Egy kép. A Segantini esti tája,
a fáradt vándor, ki fölnéz az égre,
hol hunyó nap van és ködök vára,
s lelkében örök vágyak messzesége!
Ezek fájnak. Ezek enyémek, szépek.
Ez voltam én. Valaki, aki készül,
valaki, aki árván erre tévedt,
s akinek útja végtelenbe mélyül…
Forrás: FB – Szeretem a verseket
j
Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szívébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott –
apám kacagott, kacagott.
Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával úgy aludt el –
apám kacagott, kacagott.
Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája –
s apám kacag, kacag.
Forrás: —
Boldog tavasszal zöld levelek,
A víg rigónak dala száll!
Fényútvesztőben keresek
Vágyat, mit nem láttak szemek,
Derűs, aranyszárnyú madár!
Rőt és fehér rózsák között,
A víg rigónak dala száll!
Szerelmem földre költözött
Eszményi kép s öröm mögött,
Derűs, aranyszárnyú madár!
A sárga almán láng ragyog,
A víg rigónak dala száll!
A szív, az ajk s a lant dadog,
Vágy rózsái, kinyíltatok,
Derűs, aranyszárnyú madár!
De szürke hó ül ághegyen,
A bús rigónak dala száll!
Szerelmem meghalt, jaj nekem,
Lerogytam, míg ő nesztelen,
Én, a törött szárnyú madár!
Ó, madaram, meghalt a szív –
De lelkem újra visszahív!
Mint ahogy a gyakran túl fényes nap
Visszaűzi komor barlangjába
A fakó és vonakodó holdat
Mielőtt dalolna a csalogány,
Úgy némít el Szépséged, s mindahány
Szép énekem elhagyja dallama.
És mint hajnalban a sík réten át
Szárnyain száguld a szél féktelen,
Durva csókjától megtörik a nád,
A zene hangszerét tönkretéve,
Tüzes szenvedélyem így vitt félre:
Ha túlzott, elnémul a szerelem.
De szemeimben biztosan láttad,
Miért lettem csendes, s hallgat lantom;
Jobb nekünk, ha útjaink szétválnak,
Más ajkáról a dalt te vigyázod,
S néma énekek, sosemvolt csókok
Céltalan emlékét én megtartom.
* A szerelem csendje (lat.)
Forrás: Magyar Bábel
(Israel Efraim fordítása)
Hogy minden szélnek hárfája legyen
Lelkem, elfújjon minden szenvedély,
Azért lett sutba dobva régi mély
Bölcsességem s a komoly fegyelem?
Talán újraírt tekercs életem,
Ráfirkált egy gyermeteg ünnep-éj:
„Fújj lusta dalt, únt furulyán zenélj!”;
S azzal a minden-titkot szétkenem.
Volt perc, hogy lábam csúcsra hághatott
Volna, s egy disszonáns akkord – a lét –
Csaknem az Isten füléig hatolt:
Halott az az idő? Egy pici bot
A románcnak épp hogy mézéhez ért,
S el kell vesztenem lelkem örökét?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Meghemperegtem minden vágyba lent
s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
kemény hitem s tudásom is, a szent.
Most életem elfirkált pergament,
amelyre egy ünnepnapon sekély
dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
és az egésznek titka tönkrement.
Járhattam volna egykor fénybe, szép
ormon, dalolva téged, tiszta élet,
hogy megbűvöljem az Isten fülét.
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
csak érintettem a mesét, a mézet –
és árva lelkem kincse semmivé lett.
(Tellér Gyula fordítása)
Lelkem, sodorván minden érzelem
árja, lett bármily-szél-pengette lant –
s én ezért adtam túl tovasuhant
bölcsességemen s jó fegyelmemen?
Hiszem: sorsom csak átírt pergamen,
melyre vigalmon suhanc-kéz kapart
henye virelait és furulyadalt,
alattuk ép a teljes rejtelem.
Bizony, volt kor, mely napos csúcsra
volna, a létből – mely zajjal tele –
egy tiszta húrt zengetni Istenig.
Hát nincs tovább? A vágy mézcseppjeit
csak megérintette pálcám hegye,
s most lelkem jussa vesszen el vele?
Forrás: Magyarul Bábelben
(Egy sáfrány-színű tanulmány)
Szeretem topáz-szemedet,
Mely az éjben vádló fényt vet,
Szeretem fekvő testedet,
A leplen e sárga ékkövet.
Szeretem méz-sárga hajad,
Mely csontszínű csípődig ér,
Szeretem a bágyadt ajkad,
Mely gyermeki ajkamhoz ér.
Szeretem az enyhe ívet,
A kalcedon szemhéjadon,
S imádom sáfrány-színed
Lágy-vad ártatlanságodon.
Forrás: Magyarul Bábelben
(fordította: Kosztolányi Dezső)
I
Skárlátszínű fegyverkabát
nincs rajta, mint előbb,
mert vér és bor csorgott kezén,
úgy is fogták el őt:
az ágyában gyilkolta meg
kit szeretett, a nőt.
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
darócruhát kapott;
fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vígan ott;
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben
(ford.: Vas István)
Jöjj, asszonyom, pihenni ún erőm,
ha nem dolgozom, kín a pihenőm.
S aki ellenfelére rátalál,
kifárad majd, ha nem harcol, csak áll.
El öveddel, mint égöv, ragyogó,
de sokkal szebb világot átfogó,
e mellvérttel, melyen az ostobák
szeme a fénytől nem juthat tovább,
e fűzővel, mert szép harmóniád
jelzi, hogy már időszerű az ágy,
s a halcsont kelti irigységemet,
mert közeledben és nyugton lehet.
Ha szép testedről a ruha lehull,
virágos rétről árnyék elvonul.
Le ezt a sodronykoszorút, terem
hajból font diadém is fejeden.
Le a cipőkkel, lábadra a lágy,
szentelt szerelmi templom vár, az ágy.
Angyal-fehér ruhádat viseled,
oly angyal vagy, ki hozod Mohamed
Paradicsomát, s habár épp ilyen
fehér az ing a gonosz lelkeken,
rossz vagy jó szellem, onnan megtudom
égnek a hajam áll-e vagy húsom.
Kóbor kezemnek adj szabad utat,
hátul, elöl, s ha fenn, ha lenn kutat.
Új Amerikám vagy te, mégpedig
úgy biztos, ha egy férfi népesít.
Ó, aranybányám, ó, csodás telep!
Boldog vagyok, hogy felfedeztelek.
Szabaddá tesz majd az, ami leköt:
s kezem helyére pecsétet ütök.
Csak pőrén! Mint a lélek testtelen
örül, a test meg úgy, ha meztelen.
A nők testén az ékkő úgy vakít,
mint Atalanta labdákat hajít
a bolondok szemébe, hogy ezek
ne testet, hanem díszt keressenek.
A női dísz, akár a képkeret,
s kötés, melyet a laikus szeret.
Pedig a nők misztikus könyvek itt:
minket képzelt szentségük mentesít,
s megnyílik értelmük. Nos, asszonyom,
akár a bábának, oly szabadon
mutasd magad. E vásznat dobd le már,
ártatlanságért bűnbánat se jár.
Csupaszon állok én is teeléd –
egy férfi takarónak nem elég?
Forrás: Magyar Bábel
Tűzijátékot gyújtanék neked szerelem,
káprázatos rakétákat,
hogy elbűvöljelek,
hosszú verssorokat, hogy körülöleljék tomporodat,
és égő mondatok hálóiba
fogjam melledet…
De lebiggyeszted a szád, csak akkor ragyogsz föl,
mikor tükörbe pillantasz.
Szép vagy, mint egy húsevő növény,
álmos és izgalmakra éhes;
csókom ijedt állata végigmászik karodon, nyakadon,
aztán égető nedvek emésztenek el.
Néha boldogan mesélnék fekete napjaimról,
a kövekről, amiket
a feneketlen szakadékba cipelek,
szánnivaló énekeimről,
amiket az emberek fülébe üvöltenék,
hogy felébredjenek,
az őrült órák kalapácskattogásáról,
amit egész éjszaka hallok,
míg nézem a hold lassan menetelését
a fal penészvirágai közt.
Szemem leragad reggel a villamoson,
de aztán újra rád nyílik, szerelem,
mert te vagy az én napom, tündöklő-tomporú!
Most
e kocsmában várok rád,
ahol piszkos abroszokon
kiloccsant borcseppek vöröslenek,
s a fejeket támasztó karok erdejében
riadt kutyatekintetek
csillagai közt
a világból,
mely a cigarettafüst ősködéből kifordul sisteregve,
tested forró pusztái villognak csak szemembe,
ahol, kopott csavargó,
kiszáradt torokkal kószálok és
háromnapos szakállal,
s már csak fáradt, véres szemem
néz szembe a világgal.
Forrás: Magyar Bábel
