https://verskucko.com

Kategória: Versek,

  • Bertók László: Bezártam ajtót, ablakot

    Félek, mert már nem szeretek,
    létezem csak, mint a kövek.

    Egy bombához több a közöm,
    mint ahhoz, ki visszaköszön.

    Befelé nézek, mint a fa,
    ha nincs lombja, nincs madara.

    Jó órám is farkasverem,
    kapni akarok, adni nem.

    Mindörökké magam vagyok,
    mint te, aki elolvasod.

    Mennék feléd, jönnél ide,
    de nem mozdul meg senki se.

    Körbeér a történelem,
    forog tovább a félelem.

    Bezártam ajtót, ablakot,
    nem hiányzom, ha meghalok.

    Megölelnek az elemek,
    mert megint minden lehetek.

    És elindulok, mint a vak,
    hogy újra megtaláljalak.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Hajnal Anna: Szólj

    éhed? szomjad? falatod? kortyod?
    volt ajkad! nyelved! fogad! torkod!
    volt kezed, mivel felemelnéd
    pohár vized ajkadhoz vennéd!
    nélkül, nélkül, nélkül, nélkül,
    kifosztva fekszel minden nélkül.
    kezem? kezed? kezembe venni?
    nyílt tenyeremben ott a semmi —
    arcom feléd? semmihez hajtom!
    néma semmihez ér az arcom!
    Körüllebegsz? hogy hogy nem érzem?
    szólítasz? sírsz? hogy hogy nem értem?
    szólj hozzám! adj jelet, szerelmem!
    szólj hozzám, kérdezz! hagyj felelnem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

    Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig,
    akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben,
    s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel,
    mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

    Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem
    hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam
    nagy fekete szemeid és a mozdulatokat,
    melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

    Messze vagy már, s utánad cseng fájdalmam éneke,
    nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled,
    aki a jó és rossz fölé emelted életem,
    s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Jékely Zoltán: Fent és lent

    Fejünk felett mély, bársony kurrogással
    hollópár szállt el lompos-feketén;
    szerelmes szót váltottak ők egymással –
    ugyanazt mondták, amit te meg én.

    Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
    bokrokba csal a bíbor kábulat.
    Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
    de soha rejtelmes kurrogásukat!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Takács Zsuzsa: Szív fölött medália

    Hogy nem látlak többé, jól van így,
    nem fátyolozza a távolságot közeled,
    messze van minden és hideg.
    Egyszer majd nevedre a számat elhúzom,
    egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm,
    s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.

    Hogy nem látlak többé, jól van így.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Sumonyi Zoltán: A hét napjai

    Ha kedd, ha péntek, mindegy, úgyse látlak,
    S mindegy, ha délelőtt csütörtökön, –
    Mint hétfő, szerda, szombat – vízözön
    Előtti korszakunkban – s a vasárnap!

    Egyformán hosszú már a kedd, a péntek,
    Csütörtök, – délelőtt vagy délután.
    Hosszú? Nem is. Csak van. Örök hétvégék
    Követik egymást, mert nap nap után

    Nem látlak, nem beszélünk, föl se hívlak,
    Csak fölhívhatnálak még, s mormolom
    Hogy kedd, csütörtök, péntek, – s szerda, hétfő…

    Mert addig, míg tudom, hogy hol s mikor vagy,
    Hogy fölhívhatlak, – addig nem tudom
    Elhinni sem, hogy ez a csend a végső.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Kiss Dénes: Szerelmem utolsó verse hozzád

    E szerelemhez nincs közöd!
    Magam akartam magamnak.
    Bár irántad fogantatott,
    nincs rajta hatalmad.

    E szerelemhez nincs közöd,
    nem volt és nem is lesz soha.
    Fénylik az idők fölött,
    bár gyötrő és ostoba.

    E szerelemhez nincs közöd,
    magamnak teremtettem.
    Te jársz-kelsz élőn is halott,
    holtan is temetetlen.

    E szerelemhez nincs közöd –
    bár érted sarjadott –
    csak mint az árulónak
    ahhoz, kit föladott!

    Forrás: Szívzuhogás

  • Jékely Zoltán: Kiűzetés a Paradicsomból

    Minden végtagunkkal összefonódva
    az ősemberi csont- és izomcsomóba,
    vérünk egymás vérébe oltva,
    oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
    nő-férfi, egy-test, együtemű két szív,
    iker-lelkek reflexei,
    közelből összevillanó szemek
    lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
    Mi tépte ketté ezt az egy-világot?

    Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
    bénultan és kihűlve,
    dermedten elterülve,
    jégszárnyasan, távolodón repülve
    egy fekhelyünkről már kétféle űrbe:
    étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
    mint a nemtelen, meddő angyalok.

    Külön-külön összekulcsolt kezünk
    bocsánatért eseng: amiért nem vétkezünk,
    s mert testünk gyatra újra fölidézni
    az Éden valóraváltott
    igéretét, s egymásnak újra megadni
    a tegnap ízlelt pillanatnyi
    örökkévalóságot.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Lászlóffy Aladár: Egyetlen írás

    Forog a ledobott ceruza: egyedül maradt
    férfi a fehér-fehéren.
    Tudod-e, hogy már találkoztunk, annak
    ellenére, hogy szerinted mindössze
    szerelem volt. Laktunk pár órát valahol,
    a szoba kockájában,
    ott se középen, csak valahol fontos helyen,
    mint a szív:
    egy ágyon.

    Legalább két fejem van, egyik
    az arcoddal alszik már, s végig beszélget,
    a másik a helyét keresi égben, öledben,
    s hallgat, tessék: szavakkal lát, néz,
    mint aki ember-életünk előttről ismer.

    Minél közelebb hajlom, mintha
    madártávlatból meztelen leány-föld volnál,
    valami hanyatt fekvő félsziget,
    akire mindig lelátok, olyan
    összefoglaló táj, akiről egyszerre érzem
    északot, délt, hegyeit s piros-petty városait.

    Nem is tudom, miképp világít így ez a
    törékeny sötétség, hogy láthat mégis tisztán
    bejárni végig ujjaim esője –
    melyik kor vagy,
    és melyik nép lángol ilyenkor bennem
    a szokásaiért?

    Nem simogatlak, csak búcsúzom, mint a
    campaniai tájtól Itália örök költői, öregen.
    Te fehér, te idevetített.
    Te darab holdfény. Te írás,
    akit egyedül én olvastam
    mindig örökre.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Szabó Lőrinc: Szakítás

    Tudod mit? Nem védekezem.
    Nincs rád időm.
    Hazudj, ravaszkodj, őrjöngj. Mit tegyek?
    Átnézek rajtad, mint a levegőn.
    Elég volt annyi éven át remélni
    és várni kiméletesen;
    már nem kiméllek: nem is figyelek rád.
    Vállallak, és léted megszüntetem.

    Ha barát akarsz lenni, elfogadlak,
    de kibírlak, mint bármi mást:
    úgy néztelek, mint elmúlt örömöt,
    nézlek majd, mint egy sorscsapást.
    Téged csak a magad fájdalma izgat,
    ma is csak a dühödnek élsz;
    nincs rád időm. Majd beszélgetünk újra,
    egyszer, talán, ha észretérsz.

    Forrás: Szívzuhogás