https://verskucko.com

Kategória: Orosz költők

  • Jevgenyij Jevtusenko: A lelked szobája

    Ki tud legyőzni téged,
    tündérlányát a télnek?

    Te bűvösen ragyogsz,
    de hűvösen rajongsz!

    Megfagyasztottad lelked:
    mindenütt dér dereng.
    Megszakasztod a lelket:
    ki belép, didereg.

    Parancsolod: legyen jég
    s mindent fagyasszon át,
    s telerakod – legyen még
    díszesebb – mint szobát

    csecsebecsékkel,
    s lehet, mindegyik szép
    csiszolt és drága ékszer –
    nekem mindegyik: jég.

    Nem moccan ott a lég.
    Virág
    nincs
    ott.
    Mint tömör, sima jég
    a parkett csillog.

    Valahol: utcalárma –
    Parázs nap tündököl fenn.
    Itt –
    zongora szén-szárnya
    s jég-higany a tükörben.
    Itt égő nap sosem vakít.
    Itt lámpa fénye csöppen.
    Csillár
    álmos jégcsapjai
    csüngenek csöndben.

    De én mást akarok: lármát,
    emberek zsivaját.
    E szörnyű jég-szoba árnyát
    nem bírom ki tovább.

    Fáradt ez a lélek, fázik,
    s csak gyötri önmagát.
    Kincsekkel rakva rogyásig
    és csupa pusztaság.

    Képes Géza fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Leonyid Martinov: Te, nélkülem

    Te,
    nélkülem,
    füst vagy csak, lángtalan.
    Te,
    nélkülem,
    nem vagy csak láncszem, egy
    nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
    magában mélybe nem eresztenek:
    horgot fölvonni azzal nem lehet.
    Te,
    utánam is
    élhetsz, társtalan
    mint az éj, ha a nappal odavan
    s fönt csak beteg
    csillagsereg
    remeg.
    Visszhangom!
    Éjt-nap mondd, mint magam:
    te,
    nélkülem,
    füst vagy csak, lángtalan!

    Illyés Gyula fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Jevgenyij Jevtusenko: Köszönöm

    Mondd: „köszönöm”, a szivárgó könnynek,
    s ne töröld sietve a szemed.
    Hogyha sírva is – létezni könnyebb.
    Halott, aki meg sem született.

    Ha törten, ha verten is – ki élő,
    plazma-éjszakában nem maradt.
    Léte a teremtés szekeréről
    ellopott zöld fűszál-pillanat.

    Nevess nagyot, fogd marokra késed,
    harapd, mint retket, az örömöt.
    Rosszabb volna meg-nem születésed,
    életed akárhogyan nyögöd.

    Fagyalszirom-zuhatagban járva,
    semmitől s mindentől részegen,
    eszméltessen a világ csodája,
    ámulj önnön létezéseden.

    Az égboltról ne hidd, hogy mennyország,
    de váddal se bántsd az életet.
    Nem köszönt be még egy élet hozzád,
    ez az egy is – véletlen tied.

    Ne a korhadásnak higgy: a lángnak.
    A pitypangos fűbe vesd magad,
    ne könyörögj nagyon a világnak,
    nevess rá és gyorsan döntsd hanyatt!

    Baj ha ér, fejed ne ejtsd a porba.
    Lelkek élnek a romok felett!
    Táncolj, mint a rongy-ruhájú Zorba,
    ünnepelve akár szégyened.

    Köszönd meg a legfeketébb macskát,
    mely előtted keresztbe futott,
    utcán elszórt dinnyehéjak mocskát,
    amelyen a lábad megcsúszott.

    Köszönd meg, ha fájdalmak facsarnak:
    szenvedésed is hasznodra volt.
    Mondd: „köszönöm”, a legárvább sorsnak,
    hiszen az is ember sorsa volt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fjodor Tyutcsev: Szilencium!

    Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
    érzéseid, álmaidat!
    Mint fénylő csillagmiriád
    szállhatnak a lelkeden át,
    érkezve s tűnve, mint az éj:
    csodáld őket és – ne beszélj!

    Szív hol s kinek nyílhatna meg?
    Ki értheti az életed?
    Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
    Hazudik a kész gondolat!
    Merítve sár a tiszta mély:
    igyál belőle s – ne beszélj!

    Tanulj magadban élni! Egy
    világ töltheti be szíved,
    álom, varázs, szent pillanat –
    de külső zajra elriad
    s megvakul, ha nap fénye kél:
    figyelj dalára s – ne beszélj!

    /Szabó Lőrinc fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Mihail Lermontov: Az Angyal

    Szegdelte egy angyal az éji eget,
    szállt halk dala, zengedezett.
    Felleg, telihold, sűrű csillagos ég
    hallgatta a tiszta zenét.

    Dalolta az édeni lombok alatt
    lakozókat, a boldogokat,
    s hű szíve sugallta szelíd dala szállt
    dicsérni az égi Királyt.

    Vitt arrafelé, hol a kín hona van,
    egy lelket a karjaiban,
    s a lélek igézett mélyeibe
    átforrt – nem a szó: a zene.

    Mardosta, gyötörte soká a csodás,
    földöntúli vágyakozás.
    A föld üres éneke néki mit ért
    cserébe a mennyeiért?

    /Lator László fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ivan Bunyin: Egyedül

    Eső szemereg, fut a szél,
    borzong a ködös tavi sík.
    Az élet a télbe alél,
    nem ébred a kert tavaszig.
    Zord villa. Társtalan élet.
    Festek. Sír a szél, besötétlett.

    Itt jártál tegnap, igen.
    Láttam: szemeden unalom.
    De társnak hitt a szívem
    a csapzott alkonyaton.
    Eh, menj hát! Istenem áldjon!
    Majd tűröm téli magányom.

    Még tegnapi köd gomolyog,
    ma is csupa sár a mező.
    Tornácom előtt a nyomod
    elmosta az őszi eső.
    Csak nézek a ködbe. Hiányzol
    e puszta, e szürke világból.

    Lehetne kiáltani még:
    „Jőj vissza, nehéz egyedül!”
    De a múlt neki már nem elég,
    elhagy, ha a szíve kihűl.
    Iszom. Tüze húny a parázsnak…
    Egy hű kutya kellene társnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

    I

  • Szergej Jeszenyin: A kék tűzeső

    A kék tűzeső hamu lett.
    Lemondtam a kóborlásról.
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    Kívántam a bort, a leányt
    s mi voltam? Elgazosult kert.
    De most az ivást-mulatást megutáltam:
    rontja az embert.

    Csak téged lássalak én,
    az örvényt barna szemedben.
    Ne bolyongj a múlt sűrűjén,
    ne lakjék más a szívedben.

    Te finom-suhanású leány,
    makacs szíved érti-e végre:
    a csibész szeretni tud ám!
    És engedelmes a vére!

    Fene mind az ivó-helyeket,
    verset sem írok, ha kívánod;
    simogatnám lágy kezedet
    s hajadat, mint őszi virágot.

    Örökre nyomodba megyek,
    itthon, vagy akárhova, távol…
    Legelőször most szeretek,
    búcsúzva duhajkodástól.

    (Weöres Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Szép jó reggelt!

    Elaludt már a sok arany csillag,
    megrebbent a tág víz tündér tükre,
    a folyóra hajnal fénye villant
    s pírt dobott a fényháló-egünkre.

    A nyírfák is mosollyal ébredtek,
    szétzilálták selyem hajfonatjuk,
    zöldszín fülbevalóik zizegtek,
    s harmatból volt ezüst ruha rajtuk.

    Lombos csalán kerítésre kúszva
    ékes gyöngyöket nyakára felvett,
    s pajkosan-bohón fülembe súgta:
    „Szép jó reggelt!”

    (Erdődi Gábor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

    Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
    bokrok tövén kék kutat ás a köd.
    Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
    tűnődve rágja ajka, a küszöb.

    Az őszi fagy szelíd még és szemérmes,
    szérűskert alján lopva lépeget.
    Kéklő ablakból szöghajú legény les
    surrogva szálló seregélyeket.

    Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe,
    veresen izzik a kemence-mély.
    Kutatva jár a szél, sehol se lelve
    valakit, akit elnyelt rég az éj.

    Valaki elment. Cserjés sűrűjében
    nem jár zörögve csorbult lomb alatt.
    Sóhaj szakad fel, útrakél az éjben,
    s egy borzas bagoly csőrén fennakad.

    A csend sűrűl, már sunnyadoz a pajta,
    deres út hímzi a síkos mezőt.
    Zizegve sír a vékony árpaszalma
    el-elbólintó tehénkék előtt.

    Forrás: műfordítás – magyar versgyűjtemények

  • Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő

    Tavaszi éjszakán gondolj reám
    és nyári éjszakán gondolj reám.
    És őszi éjszakán gondolj reám
    és téli éjszakán gondolj reám.

    Ha lennék tőled oly távol talán,
    mintha más ország volna a hazám,
    ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
    hanyattfeküdve, mintha óceán
    habja himbálna, lágyan és puhán,
    add át magad ott is nekem csupán.

    Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
    Nappal minden fonákjára kerül;
    imádjanak, lengjen tömjén körül,
    gondolj nappal – búdul vagy élvedül –
    elméd mire gondolni kényszerül;
    de éjszaka rám gondolj egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig