Tűnt Anna, aranyház,
Te drága csoda,
Elefántcsontmívű
Boldog palota.
Tűnt Anna, te tünde,
Te édeni kert,
Ahonnan örökre
Sors kardja kivert.
Tűnt Anna, mennyország,
Thulén túli táj,
Kire messze, mélyben
Gondolni be fáj!
Mindent, ami kincses,
Úgy hordok eléd,
Úrnője elé mint
Rabszolga cseléd.
S te fönn, szoborárván
Trónolsz, te örök,
Mint dór templomok ormán
Merev, isteni nők!
Forrás: MEK
Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
mit neoncsövek, felderengenek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
álmodhatnak az égről,
s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
a jégalatti mélyből.
Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
a behegedt barázdák,
susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
a hízelgő rozstáblák;
ahogy a leásott oszlopokban zokognak
a legallyazott lombok;
– zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
suhogva kibontod!
Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
ez a pacsirta-sírás?
Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
neved – e virágnyílás?
Ki értené nevednek dallamát,
s dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását, kagyló-búgását,
harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
Szerelem, kereslek!
Mária! – jászlak meleg aljára vetett
kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
mint messiásra – várnak.
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
– nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
ó, vigyél innen engem!
Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
fényszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
kalaplevéve csodát várnak.
Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
már bennem dudoltál!
Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
szemet homályosító búról.
Mária! – verdesnek arcom körül
e hangok, mint a lepkék,
s hallgatok, akkor is szárnyuk
hímpora lep még.
Ha hallgatok is, – én örökké neved
susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
szenteli arannyal arcom.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.
Magasztaltassék a Te neved,
és arcodon a mályvák,
és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.
Áldassanak örök mámorral
s felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
megszenteltessenek.
Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
legyen az égben kedves,
s amivel Te megáldottál engem,
legyen malaszttal teljes.
Szenteltessék meg ajkadon a csók,
fénylőbben, mint az ostya,
és sóhajaid áhítatát
zarándok sereg áhítozza.
Gyönyörű felkent arcodat
templomi zászlókra hímezzék.
Imádják ölelésed
kitárt-kar keresztjét.
Testedre hintessék liliom,
s amerről jöttél – pálma.
Csípőidet szentelt olaj
avassa, lehelje ámbra.
Homlokodra glória nyíljon;
galamb lebegjen, hol ledőltél,
hol ég felé fordult az arcod,
a helyet imádja örök tömjén.
Magasztaltassék az idő,
zümmögje zsoltár.
Legyen kápolna e helyen,
épüljön testednek oltár.
Harang remegje majd tovább,
mit bennem elringattál.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
