Mára száműztem minden földi dalt,
a lelkem messzi magasságba vágyott,
adok az Istennek egy szerenádot.
S íme a felhőkárpit kissé meghasad,
gyertyaláng libben a függöny alatt,
hogy észrevette: jelt ád az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
Címke: áhítat
-
Reményik Sándor: Szerenád
-
Hajnal Anna: Formáltál engem örömödre
Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.Formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.Forrás: FB
-
Tóth Árpád: Gesztenyefa – pagoda
Mint halk csapatban szürke nyest,
a hegyre kúszik már az est,
s a bokrok alján meglapul:
itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
s a vak bozóton átremeg:
lámpák vagy bús állatszemek?Kék fák közé most jer velem,
hol minden árny és rejtelem,
és minden vén törzs mély csoda.
Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
s bent apró virágoszlopok
halvány ivor-színe lobog.Üljünk le itt e szent helyen,
öledbe hadd tegyem fejem;
agyamban alszik gond, szitok,
most áhítatot áhítok,
szárnyat, röpítőt és puhát,
levetni a bús test-csuhát,
nehéz szívem elejteni,
a fájó Én-t felejteni.Így-így! Tedd főmre most szelíd,
halk Veronika-kezeid,
ne bánd, hogy szól már a kuvik,
s hogy már a hold is elbúvik,
csak ringass lágyan, csöndesen,
míg jő majd halkan, könnyesen
az ébredés, mint bús, csodás,
furcsa, ámult feltámadás…Forrás: Lélektől lélekig
-
Petrőczi Kata Szidónia: XXXIV. – Vers
Keresztfán halál meg szerelmes Jésusom
Hogy nékem is légyen keresztre vágjásom
Tégedet követvén kereszt legyen sorsom
’S békességes tűrésbe megmaradásomO szerelmes Jésus szívemnek öröme
Adgyad hogy csak hozzád lángaljon szerelme
’Szívemnek ’s ne legjen nehez semmi terhe
Az keresztnek rajta hogy el ne viselljeÖrömöst éretted ’s terhétől ne félljen
Melj által Ur Jesus szerelmedben élljen
Kereszt nehéz voltátul o ne rettegjen
Tsak egyedűl téged szeretvén tisztelljen.Forrás: Arcanum
-
Juhász Gyula: Vízkeresztre
Jövének távol, boldog Napkeletről
Három királyok, híres mágusok,
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
Kiről legenda és jóslat susog.Ki született szegényen Betlehemben,
Kit megöletne Heródes király,
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
A Kisdedet, ki a jövő királya,
S a csillagot, mely homlokán ragyog.
Ő édes, kedves. Bájolón gagyog,
S egy pintyőkét néz, mely szent szelíden
A Szűz Mária vállán megpihen…Forrás: MEK
-
Juhász Gyula: Profán litánia
Tűnt Anna, aranyház,
Te drága csoda,
Elefántcsontmívű
Boldog palota.Tűnt Anna, te tünde,
Te édeni kert,
Ahonnan örökre
Sors kardja kivert.Tűnt Anna, mennyország,
Thulén túli táj,
Kire messze, mélyben
Gondolni be fáj!Mindent, ami kincses,
Úgy hordok eléd,
Úrnője elé mint
Rabszolga cseléd.S te fönn, szoborárván
Trónolsz, te örök,
Mint dór templomok ormán
Merev, isteni nők!Forrás: MEK
-
Váci Mihály: Ave Mária
Csak gondolok Reád: – agyam fagyos tekervényei
mit neoncsövek, felderengenek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
betlehemi nevednek.Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
álmodhatnak az égről,
s derengsz Te bennem, mint az égmerengés
a jégalatti mélyből.Csak álmodom Rólad – ahogy a sápadt hómezők alatt
a behegedt barázdák,
susogsz bennem örökkön, ahogy a fagyos rögökben
a hízelgő rozstáblák;ahogy a leásott oszlopokban zokognak
a legallyazott lombok;
– zúzott rönk, tört hasáb vagyok: – erdőid bennem
suhogva kibontod!Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
a tipró körmenetben.Ki érezné meg itt
azt a bölcső-meleg mennyet,
amelynek enyhe üde neved imádkozva
engemet elmelenget.Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
tartanak bennem ébren.Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
ez a pacsirta-sírás?
Recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
neved – e virágnyílás?Ki értené nevednek dallamát,
s dallamtalan zenéjét,
örök-zsongását, kagyló-búgását,
harangkehely-remegését,
gordonka hízelgését, s hegedű-ujjongását
ezüst-röptű nevednek,
orgona-futamait, amellyel – nagy dallam! –
Szerelem, kereslek!Mária! – jászlak meleg aljára vetett
kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
mint messiásra – várnak.Mária! – esték gyapjas nyája tolong
a térdeimnél;
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
arcomon könnyű tömjén.Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
– nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, – menekülj,
ó, vigyél innen engem!Mária! – valami betlehemi szelídségű emlék
az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
fényszárnyú örök karácsony!Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
e szóra s otthagyják a nyájat,
torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
kalaplevéve csodát várnak.Mária! – zokogó ária, templomi dallam,
Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! – halk kórus, botló gyermekkoromban
már bennem dudoltál!Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
szemet homályosító búról.Mária! – verdesnek arcom körül
e hangok, mint a lepkék,
s hallgatok, akkor is szárnyuk
hímpora lep még.Ha hallgatok is, – én örökké neved
susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
szenteli arannyal arcom.Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
-
Váci Mihály: Zsoltár
Legyen áldott a Te neved,
melytől most is remeg az éj.
Áldott legyen a szégyened,
amelybe elrejteztél.Magasztaltassék a Te neved,
és arcodon a mályvák,
és első pirulásodat
angyalok zavartan imádják.Áldassanak örök mámorral
s felujjongó idegek,
és első remegéseid értem
megszenteltessenek.Kegyelmed, mellyel hozzám voltál,
legyen az égben kedves,
s amivel Te megáldottál engem,
legyen malaszttal teljes.Szenteltessék meg ajkadon a csók,
fénylőbben, mint az ostya,
és sóhajaid áhítatát
zarándok sereg áhítozza.Gyönyörű felkent arcodat
templomi zászlókra hímezzék.
Imádják ölelésed
kitárt-kar keresztjét.Testedre hintessék liliom,
s amerről jöttél – pálma.
Csípőidet szentelt olaj
avassa, lehelje ámbra.Homlokodra glória nyíljon;
galamb lebegjen, hol ledőltél,
hol ég felé fordult az arcod,
a helyet imádja örök tömjén.Magasztaltassék az idő,
zümmögje zsoltár.
Legyen kápolna e helyen,
épüljön testednek oltár.Harang remegje majd tovább,
mit bennem elringattál.Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
